11.MOST
– Én voltam. Én tettem – ismételgetem szüntelenül a mellkasom előtt karba font kézzel hintáztatva a felsőtestem, miközben hangosan zokogok, és az arcom eláztatja a lelkemet szaggató fájdalom sós könnye. – Én voltam. Én tettem. Én voltam…
– Csak sírja ki magát, Alex! – szól közbe a férfi.
– Én tettem. Megöltem őket. A gyönyörű gyermekeimet és a csodálatos feleségem. Én öltem meg őket! Drága Olgám, édes Irinám és Toljám. Mi lesz most? Hogyan tehettem ilyet? Hogyan történhetett ez meg? Édes istenem!
– Csak sírjon, ha úgy érzi, erre van most szüksége! Sírja ki magát!
Nem tudom, mennyi idő telt el, mire újra visszanyerem az önuralmamat. De az biztos, hogy már lelkierőm sem marad a családomat siratni. Csak ülök a székemben, és némán bámulok ki az ablakon. Szinte teljesen beleveszek
