Hamu

1.MOST – Kezdhetjük? – kérdezi a velem szemben ülő ősz férfi. Mosolya barátságos, de a tekintetében látom, hogy bizalmatlan velem valami okból. – Azt hiszem, igen – válaszolom, és kényelmesen elhelyezkedem a magas támlájú székben. – Nagyszerű! – mondja. Mindig is nehezen viseltem az ilyen helyzeteket. Soha nem tudtam igazán könnyen megnyílni másoknak. Zárkózott gyerek voltam, aki képes volt még a boltban, sorban állás közben is stresszelni azon, hogyan fog megszólalni, amikor rá kerül végül a sor. Aztán az iskolai mesemondó és szavalóversenyek ezen oldottak valamit, és később diplomataként, majd cégvezetőként tucatnyi tréninggel váltam barátságos, határozott és kiváló kommunikátorrá. Minden gond nélkül levezényeltem értekezleteket, beszéltem százak előtt, irányítottam a cégem alkalmazottait, több száz üzleti tárgyaláson alkudoztam, győzködtem másokat. De ha egy olyan emberrel kerülök kettesbe, például egy ehhez hasonló helyzetben, aki a vesémbe lát, és minden mozdulatomat és szavamat figyeli, elemzi, és közben még jegyzetel is, miközben azt várja tőlem, hogy én a lehető legmélyebb titkaimat és gondolataimat is feltárjam, az továbbra is tud frusztrálni. Ennek ellenére, a helyzethez mérten igyekszem minél inkább ellazulni. – Mennyi ideig fog tartani? – érdeklődöm. – Amíg a végére nem érünk – válaszolja a férfi, és hátradőlve a bőrfotelben keresztbe teszi a lábát, majd az ölében eligazgatja az írótáblára csíptetett jegyzettömböt. – Van időnk. Ráérünk. Csak meséljen el mindent nyugodtan! A legutóbbira nem emlékszik? – Arra, hogy mennyi ideig tartott? – Pontosan. – Nem – csóválom a fejem. – Akkor abból sem emlékszik semmire, amit elmondott – állapítja meg csöndesen a férfi, és valamit feljegyez a papírjára. – Nem igazán – mondom csalódottan, de nem is nézek már rá. Az ablakon kibámulva keresek néhány bárányfelhőt a kéklő égbolton. Nem bírom ennek az embernek a tekintetét. Zöld és zavaros, akár egy folyó holtágának a színe. – Ahogy korábban, most is készítek hangfelvételt. Meglátjuk, ma meddig jutunk. – Hát, én is kíváncsi vagyok – bólintok, de továbbra sem nézek rá. Gondolataim már valahol a közelmúltban járnak. Keresem a fonalat, amit megfoghatnék, ahol elkezdhetném sokadjára felidézni a történteket. Sokadjára. Ki tudja, hányadszor? Ahogy a tekintetem elkapom az ablakról, az asztallapra siklik, és most észreveszek a férfi előtt egy barna papírmappát. A fedőlapok közt kétujjnyi magasan hófehér gépírólap pihen élére rakva. A borító felső harmadán jól olvashatóan szerepel a nevem és a város neve. Alexander Elek, Voronyezs Középen zöld filctollal írva ott áll egy évekkel előbbi keltezés, amire nyomtatott betűkkel azt írták: KORÁBBAN Nem bírom megállni, hogy ne kérdezzek rá: – Az micsoda? – kezdem nyújtogatni a nyakam, és egy kicsit előre is dőlök a székemben. Az ősz hajú férfi kigombolja az inge felső gombját, aztán elmosolyodik. – Azt én készítettem – közli közönyösen, de azért érzek némi büszkeséget a hangjában. – Vagyis én írtam. – Rólam? – kérdezem. – Az eddig rendelkezésre álló információim alapján. Környezettanulmányok, vizsgálati jelentések, tanúvallomások, ilyesmi. Úgy gondoltam, hasznos lehet, ha leírom. Segíthet aztán abban, hogy minden a helyére kerüljön. – Nekem is? – kérdezem. – Főleg önnek – mondja. – Ezek szerint elolvashatom? – A hangom elárulja az izgatottságomat. Soha nem tudtam ilyen helyzetekben titkolni. – Eljön annak is az ideje. Meglátjuk, meddig jutunk ma. Nem válaszolok semmit, csak csöndben nézem az arcát. Mély ráncok futnak a szája szegletében, arccsontja széles, szlávos, a homloka pedig magas. Úgy tippelek, hogy benne járhat már a hatvanban, de az ősz haját leszámítva alig látszik nálam idősebbnek. – Kezdjem? – Megerősítést várok tőle. – Persze! És ismét arra szeretném kérni, hogy mindent részletesen meséljen el. Bármilyen részlet fontos lehet. Írja le a helyszíneket, az embereket, az illatokat, és ne feledkezzen meg a saját érzéseiről sem! És kérem, amennyire csak pontosan tudja, idézze fel a beszélgetéseket is! – Rendben! – bólintok, majd iszok egy korty vizet az asztalra kikészített pohárból. – Hol kezdjem? – Mondanám, hogy ahol szeretné, de javaslom, kezdjük el azon az estén, amikor elkezdődtek a változások. Amikor először történtek megmagyarázhatatlan események az otthonukban. Tehát kezdje azon az estén, amikor is… És itt hadd idézzem önt szó szerint! – Belelapoz a jegyzeteibe, aztán újra rám emelve szúrós tekintetét folytatja: – „Amikor is a dácsa először az életünkre tört.” Fészkelődni kezdek, majd lassan hátradőlök a székben. A puha tömésű hátlap melegíti a lapockámat, mégis hidegrázás fut végig a gerincem mentén. Már a gondolattól is kiszárad a szám, hogy fel kell idéznem a dácsában azt az estét, amikor minden örökre megváltozott. * * * Az elején leszögezném, hogy én soha nem szerettem azt a helyet. Már az első alkalommal, amikor Moszkvából leutaztunk megnézni, rossz érzésem volt az egész dácsával kapcsolatban. És itt nem arról van szó, hogy nem ehhez voltam szokva, és a korábbi bőséget, fényűzést és a kényelmes életet kellett az önellátó gazdaságra, konyhakertre és fahasogatásra cserélni, hogy egyáltalán be tudjunk fűteni. Dehogy! Erről szó sincs, hiszen én magam Magyarországon egy dél-dunántúli kis faluban születtem. A szüleim egyszerű, jóravaló emberek voltak. Első generációs értelmiségi család volt a miénk. Szerény körülmények közt éltünk. Olajkályhával tüzeltünk, nyaraláson soha nem voltunk, helyette a falu határában lévő földekre jártunk, ahol a család megtermelte magának azt a kis pluszbevételt, ami segített aztán egész évben a felszínen maradni. Autóra soha nem telt a szüleimnek, kerékpárral vagy gyalog jártunk a faluba, de hát nem voltak ott távolságok. Jó volt nekem az az élet is, mert nyugalmat, boldogságot és szabadságot adott. Amit aztán később soha nem éreztem, miután önerőből, sok szorgalommal és erős akarattal sikerült előbbre jutni és a Külügyminisztériumba kerülnöm. Az igazán nagy sikereim a szüleim már nem láthatták. Ahogy szerencsére a bukásomat sem, ugyanis viszonylag korán meghaltak. Anyám az ötvenes éveinek a végén járt, amikor a hasnyálmirigyrák végzett vele. Az emberek nem tudják, hogy milyen szörnyű is az a betegség. Az anyámat, aki egész életében talán soha nem betegeskedett, és mindig is egy mosolygós, életerős nő volt, napról napra elevenen falta fel. Apám egy évvel később követte. Egy éjszaka egészen egyszerűen csak megállt a szíve. Én azt hiszem, hogy anyám elvesztésébe, a bánatba halt bele. Nem tudott tovább élni nélküle. A tanításokon és az emlékeken kívül mára már semmi nem maradt utánuk. A kis házat még akkoriban eladtam, és az első vállalkozás beindításába öltem a pénzt. A későbbi üzleti sikerek csak még több stresszt hoztak az életembe. Úgy tűnt, a saját magam ura vagyok, de olyan tempót kellett diktálni, hogy megtarthassam az elért eredményeket, és olyan sok volt a vállalkozásokkal kapcsolatos feladat, hogy soha nem volt egy szabad hétvégém sem. Mégis élveztem. Mégis boldog voltam. Az volt az életem, amit magamnak választottam. Szóval, amikor Voronyezs mellé költöztünk a dácsába, azzal nekem nem az volt a gondom, hogy kiesett a fenekem alól a Mercedes, és nem egy titkárnő intézte körülöttem a kisebb ügymeneti dolgokat. Mert azt tudni kell, hogy ott éreztem újra olyan szabadnak magam, mint gyerekkoromban. Közelebb kerültem a természethez. Ismét azt éreztem, hogy két lábbal állok a földön. És ott volt nekem mindenki, aki csak fontos volt az életben. Olga és a gyermekeink. Végre azokra irányulhatott minden figyelmem, akiket valóban szerettem, és nem olyan emberek kegyeit kerestem, akiket meg akartam győzni arról, hogy akkor járnak a legjobban, ha a mi cégünkkel kötnek üzletet. De valahogy mégsem volt minden kerek, és az a dácsa egyszerűen nyomasztott. Volt benne valami fenyegető. Persze ez így most tudom, hogy furán hangzik, de ha elmesélem a történteket, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy nem ok nélkül volt ez a különös érzésem. Eleve, ha belegondolunk, hogy az egész épület valamikor a századelőn épült, és tíz éve nem lakta senki. Persze még egészen jó állapotban volt, amikor elkezdtük a felújítást. De ott állt ez a kétszintes, tetőtér-beépítéses dácsa az erdőben. A legközelebbi kis falu is kilométerekre, és az aszfaltúttól még másfél kilométernyit kellett autózni egy szűk, poros földúton, hogy elérjük. Nekem már ettől is megingott a biztonságérzetem. Olga persze imádta, hiszen őt sok gyerekkori emlék kötötte oda. Tehát így utólag hazugság lenne azt mondani, hogy nem szerettem ott élni, és nem éreztem jól magam a családommal. Mert évekig jól ment minden. Igazság szerint magam sem hittem, hogy így lesz. Féltem azért attól, hogyan fogom viselni az elszakadást a modern nagyvárostól. De aztán úgy gondoltam az egészre, mint valami jól kiérdemelt korai nyugdíjas évekre. Csak épp a bankszámlánkon nem volt semmi megtakarítás, és nyugdíjat sem folyósított nekem senki. Igazából minden nehézségünk ellenére jól elvoltunk. Pontosan úgy működtünk, mint egy család. Egészen addig, amíg be nem ütött a ménkű. Még az utolsó este is éppolyan derűs és kicsit őrült volt, mint korábban. Nagyon szerettem Olgával és a gyerekekkel bolondozni. Mindig is azt vallottam, hogy a boldog élethez kell egy csipetnyi őrültség, kell a jó humor. Odakint az erdei dácsában pedig kimondottan fontos volt, ne vegyük magunkat túl komolyan. Emlékszem, hogy azon az estén vacsora után arról beszéltem a gyerekeknek, hogy jövő őszre végre felépülhet az első vendégház a dácsa mögötti területen. Mivel régi tervünk volt, hogy beindítjuk ott a falusi turizmust. Aztán amikor felálltam a konyhaasztaltól, véletlenül kiszaladt egy hangosabb szellentés. A gyerekek erre persze hangosan felnevettek. Ami nem is csoda, hiszen az ember már gyerekkorában elkezdi a durrogtatás kellemetlen élét egy kis vidámsággal, poénokkal elütni. Ennélfogva én is mindig igyekeztem az ilyen helyzeteket humorosan kezelni Olga és a gyerekek előtt. – Na, ez a vendégház bizony megépül, mert rá is eregettem! Olga felvonta a szemöldökét, és neheztelőn nézett rám. Még ennyi év után is el tudtam veszni abban a gyönyörű mélybarna szempárban. Annyira harmonizált a karamellszínű bőrével és a szénfekete hajával, hogy ha tudtam volna rajzolni, bizony mindennap megfestem! – Korábban azt mondtad, hogy ha rátüsszentenek valamire, akkor az megerősítést jelent a mondandóra. Akkor most mi az igazság? – Rendben, de már Oroszországban vagyok. És én most ünnepélyesen kihirdetem, hogy a családunkban ezentúl nemcsak az számít, ha rátüsszentünk, hanem az is, ha ráköhögünk, ráböfögünk, rácsuklunk, vagy épp, ahogy én az előbb, rászellentünk. A gyerekek az asztalnál ülve hangosan nevettek. Tolja annyira élvezte, hogy majd kiesett a száján. Irina csak visszafogottan kuncogott, akár az édesanyja. – Mondjuk, szerintem ez kettőt is ért megerősítésben. Olyan orrfacsaró. Szerintem még Voronyezsben is érzik. Jobb is lesz, ha kimenekíted a gyerekeket, Olga! – Apa, te megint dilis vagy! – vihogott Tolja, és felemelte a kezét, hogy a tenyerébe csapjak. – Így van, adj egy ötöst! Amilyen erős szaga van, még az is lehet, hogy gyilkos mustárgáz. Jobb lesz, ha kitelepítjük a családot. – Elég lesz, Alex! – dobta hozzám a törlőkendőt Olga nevetgélve. Szemlátomást jól szórakozott a kis előadásomon. Valójában mindnyájan szerették, hogy bármikor képes voltam velük egy kis bolondozásra, csak hogy javítsam a kedélyüket. – Mindenesetre egy darabig még ne gyújtsatok gyufát, nehogy berobbanjon! – kontráztam rá az eddigiekre. – És mit ettél, apa? Babot? – kérdezte Irina huncut kis tekintettel fürkészve a póló alatt dudorodó pocakom. – Dehogy! Épp azt, amit ti. Szóval ezért sem értem, mi okozza ezt a gázosodást nálam. – Talán a reggeli két körte az oka, szívem – emlékeztetett Olga, és elkezdte leszedni az asztalt. Irina lecsúszott a székről, és hozzáfogott segíteni az anyjának. – Akkor bizony az már rendesen megerjedt bennem – húztam el a számat színpadiasan, kicsit bohóckodva a mondandómhoz. De a lányokat már nem igazán érdekelte az egyszemélyes show-műsorom, és Tolja is a mobiltelefonját kezdte nyomkodni. Magam maradtam a saját bejáratú kabarészínpadomon. Hirtelen magányos érzés fogott el. Mintha a családom tagjai nélkülem is boldogulnának, és lassan már arra sem vagyok jó, hogy egy kis színt hozzak az életükbe. A fiam már kilencéves volt, igazi nagyfiú, Irina pedig majdnem betöltötte a hetedik életévét. Amíg a nappalok nagy részét, ha jó idő volt a kertben, a dácsa körül töltöttük, addig a családi esték központi helye a földszinten egybenyitott nappali és étkező volt. A gyerekek vagy a televízió előtt ültek, vagy a konyhaasztalnál, ahol Olga is gyakran tanult Irinával. Olyankor Tolja a szobájában készült a másnapi iskolára. A szünidőben persze tankönyveknek és füzeteknek nyoma sem volt a házban. Vagy legalábbis Tolja úgy tüntette el, hogy még véletlenül se akadjak bele egybe. Gondolom, semmit nem akart olyankor látni, ami az iskolára és a tanulmányokra emlékezteti. Késő este aztán mindnyájan az emeleten voltunk. A hálószobánk a gyerekszobák mellett volt. Tolja és Irina egy éve költöztek külön szobába. Korábban egy közös szobájuk volt, amit aztán Tolja örökölt, mert az volt a nagyobb, és Irina ment át egy új helyre. Egy igazi kis lányos zugot alakítottak ki az anyjával. Pasztellszínek mindenütt. Festett lambéria, puha párnák, selyem. Egyszerre volt harmonikus, stílusos és kislányosan cuki. Tolja szobája sokkal komorabb, fiúsabb volt. Kék falak, szürke ágytakaró és még szürkébb íróasztal. A hosszabbik falon nagy méretű üzenőtábla lógott, amihez Tolja nagyon ragaszkodott. Kinyomtatott fotókkal, jegyzetekkel és saját rajzaival volt teleaggatva. Nagyrészt szibériai kozák harcosokról készített rajzokat. A haját is úgy kellett körben felborotválni, és csak a feje búbján növesztette. Ahogy elnéztem az iskolában, akadt még néhány gyerek, akik ezt az irányvonalat követték. Szamurájok, vikingek, kozákok. Harcosok, akik mindig népszerűek a fiatal fiúk körében.