Hamu

1.-2

Az este hátralévő részét a gyerekek saját szobájukban töltötték, mi Olgával a hálószobánkba vonultunk vissza, és szokásunkhoz híven olvastunk. A hálóban soha nem volt televízió. Se nálunk, se a gyerekeknél. Hamar rávezettük őket arra, hogy alvás előtt már nem szerencsés a szemet a televízió, a számítógép vagy a mobiltelefon képernyőjének kitenni. A nyugodtabb alvás érdekében jobb pihentetni a szemet és az agyunkat.

Amikor kiköltöztünk a dácsába, eleinte nem aludtam valami túl jól, de később aztán helyreállt a rend, és mélyen átaludtam az éjszakákat. Talán egyszer vagy kétszer ébredtem csak fel, hogy a mosdóba menjek könnyíteni magamon.

Azon a tavaly júliusi éjszakán is így lehetett, de mégis felriadtam hajnalban a robajra.

Mintha egy lövést hallottam volna. Azonnal felültem az ágyon, és az álom szempillantás alatt elillant a szememből. Éber voltam, akár egy zsákmányra leső macska. Abban a pillanatban aztán egy másik lövés is követte az elsőt, és erre már Olga is kinyitotta a szemét.

A dörrenés az egész házat megrázta. Egyértelműen be tudtam azonosítani, hogy a földszintről jött a hang.

Odakint már megjelentek a nap első sugarai, az égbolt kékesszürke vászonként feszült az erdő fölött.

A rádiós óra digitális számlapjára pillantottam. Öt óra tizenhárom perc volt. Mindjárt itt a reggel.

– Mi az? – fordult felém a karomba kapaszkodva Olga.

– Nem tudom – válaszoltam neki. Meg akartam nyugtatni, így egy csókot leheltem a homlokára. Bőre meleg volt, és száraz. Kedvem lett volna azonnal a combja közé bújni, és kiélni a férfiasságomat, csakhogy nem ez volt a megfelelő pillanat.

– Mintha lövést hallottam volna – állapította meg.

– Nekem is úgy tűnt.

– Kintről jött?

– Nem tudom. – Tanácstalanul megráztam a fejem, és közben leszálltam az ágyról. – De az képtelenség. Megyek, megnézem, mi a helyzet odalent. Közben meglesem a gyerekeket is. Lehet, ők is felébredtek a hangos zajra.

Mezítláb lépkedtem végig a tölgyfa padlón. A faépítésű régi dácsában mindent tölgyfa padló és falambéria borított. A legtöbb helyen kellően el volt már öregedve, hogy nyikorogjon a lépteink súlya alatt.

– Légy nagyon óvatos! – kérte Olga, miközben már ő is kibújt a vékony takaró alól. Az ilyen meleg, nyári éjszakákon nyitott ablaknál, takaró nélkül aludtunk, legfeljebb egy ágyneműhuzat vagy lepedővastagságú pokróc takarta a testünket.

– Maradj itt, amíg nem szólok! Kérlek!

Olga egyetértve bólintott, de azért láttam még, hogy engem követve lopakodott a résnyire nyitva hagyott hálószobaajtóig, és óvatosan kilesett az átjáróba.

A gyerekek szobájába benézve mindkét gyereket ébren találtam. Irina rémülten kuporgott egy nagy macit szorongatva, Tolja viszont az ablakon kukucskált kifelé. Azt gondolhatta, a zaj, ami felverte az álmából, az udvarról jött. Mindkettőjüket átkísértem a hálószobába, hogy együtt legyenek az anyjukkal, amíg én lemegyek, és elővigyázatosan kémlelem a földszintet.

Már a lépcsőfordulóban tartottam lefelé, amikor az orromat megcsapta a lőpor semmivel sem összetéveszthető, átható szaga. Jól ismertem, mert én is tartottam egy engedély nélküli sörétes vadászfegyvert az egyik hátsó udvari tárolóban, és időnként célba is lőttem vele, hogy gyakoroljak. Nem vadásztam soha, inkább csak a biztonságérzet miatt kellett. Épp ezért egy pillanatra még az is megfordult a fejemben, hogy valaki az én fegyverem vette elő a raktárépületből, és most a házba betörve elsütötte.

Talán a környező faluból keveredtek ide részeg kamaszok?

Csakhogy a puskát elzárva tartottam egy fém fegyverszekrényben. Nem hiszem, hogy azt zajtalanul tudták volna feltörni, mi pedig a nyitott ablak mellett meghallottuk volna.

Nem tudtam, mire számíthatok, és mivel vagy inkább kivel találom szembe magam odalent, viszont a lőpor szaga egyre szúrósabb volt.

Ahogy leértem a lépcsőn, a földszinten lévő központi helyiségekre egészen jól ráláttam.

Az ablakokon túl már elég világos volt ahhoz, hogy a nappaliban és az étkezőben lássam, ha bármi megmozdul. Ugyan fakó árnyékok kucorogtak a sarkokban, de azokat a házba beszökő kora reggeli napfény űzte oda.

Remegő gyomorral, de annál magabiztosabb léptekkel vágtam át a némaságba burkolódzó helyiségeken, bejárva az egész földszintet.

Az Olga szüleitől örökölt dácsa, amit az utolsó megtakarításunkból és banki kölcsönből felújítottunk, minden idegenkedésem ellenére olyan volt, akár egy mesebeli erdőben elhagyott építészeti csoda.

A 19. század végén épült, kétszintes és tetőtér-beépítéses faház volt, a legapróbb részletekig kidolgozott díszítésekkel és az orosz építészet 13. századi templomait idéző, sisakszerűen magasodó két kis toronnyal. A ház magán viselte az orosz építészet és kultúra jellemzőit, a ház központi részeiben felbukkanó, Bizáncra emlékeztető díszítések formájában, valamint román kori boltívek és nagy terek vették körül.

A földszinten nappali, étkező és konyha kapott helyet, mosdóval, tárolóval és egy hálószobával kiegészülve. A hálószobát nem használtuk. Arra gondoltunk, hogy átmenetileg jó lesz vendégszobának, mi meg úgy voltunk vele, hogy szívesebben alszunk fent, amíg a gyerekek nem érik el a kamaszkort, aztán majd leköltözünk.

Miközben többször is körbejártam mindent odalent, kérésemmel ellentétben Olga is megérkezett. A lépcső alján nyugtalanul, topogva figyelte, ahogy a felderítő köröket rovom. Ahogy a szemem sarkából láttam, a gyerekek is lelopakodtak a lépcsőfordulóig, és onnan nyújtogatták a nyakukat.

– Semmi – mondtam higgadtan Olga felé fordulva, közben értetlenül tártam szét a karom. – Az égvilágon semmi nyoma annak, hogy bárki is járt volna itt. Semmi. Nulla.

Olga a fejét csóválta.

– Nem értem – mondta tanácstalanul nézve rám, mintha továbbra is tőlem várna valami magyarázatot a megmagyarázhatatlanra. – Hallottam a lövést.

– Én is. És valójában két lövés volt, nem egy. Az egyikre riadtam fel én, a másodikra pedig te. Gyors egymásutánjában volt a kettő. Szinte néhány másodpercnyi különbséggel. Csakhogy én már az elsőre is úgy ültem fel az ágyban, mint akit felhúztak, így a másodikat már tisztán hallottam.

– Biztos vagy benne, hogy a házból jött? Nem hallhattad innen.

Megemeltem az állam, és könnyed csuklómozdulatokkal levegőt legyeztem az orrom alá.

– Érzed ezt? – kérdeztem Olgától.

– Mit?

– Puskapor – szólt le Tolja a korlát mögött felágaskodva.

– Így van – helyeseltem. – Puskaport érezni a levegőben.

– Ez a szúrós szag? – kérdezte Olga fintorogva. Láttam rajta, hogy egyáltalán nem nyugodott meg.

– Igen. Márpedig, ahol puskapor szaga van a levegőben, ott valakinek egy fegyvert is el kellett sütnie.

Olga feljebb lépett a lépcsőn két fokot. Azt hittem, megindul vissza az emeletre, de aztán mégis lefelé indult, egyenesen hozzám jött. Közben felpillantott a gyerekekre, és rájuk mutatott: – Ti maradjatok ott!

Tolja a korlát fölött kukucskált, míg a kishúga a jobbján guggolva a szépen megmunkált díszlécek közé préselte az arcocskáját. Amikor csak rájuk néztem, gyönyörködtem bennük. Sötétbarna szemek, a jeget is megolvasztó tekintet, fekete haj és ellenállhatatlan mosoly. Akár az anyjuk. Mintha csak Olga nélkülem klónozta volna őket. Talán csak a szlávos arcélük helyett kapták az én finomabban gömbölyödő járomcsontomat és a vastag szemöldököm. Anyám azt mondta volna, hogy szépek, akár egy festmény.

– Mi ez az egész, Alex? – szegezte nekem a kérdést. Vádlón nézett rám, és ezt az arcát soha nem szerettem. Nem értettem, hogy miért gondolja, hogy a lövéseknek köze lehet hozzám. Vagy még inkább, hogy nekem van közöm a lövéshez.

– Ott aludtam melletted az ágyban. Éppannyit tudok erről az egészről, mint te. Két lövés dörrent, de itt nincs semmi.

Körbeforogtam magam körül, majd újra járkálni kezdtem a nappaliban, bekukucskálva minden bútor mögötti szegletbe. Olga némán követett a szemével. Láttam rajta, hogy igyekszik leplezni a zaklatottságát.

Odamentem az ajtóhoz, és próbaképpen rányitottam. Nem is lepődtem meg azon, hogy csukva találtam.

– Zárva – mondtam Olga felé fordulva.

Néztem, ahogy nagyot sóhajt, és a füle mögé simítja a kóbor fekete hajtincseket. Ott állt egy könnyű kis pólóban, és ahogy a pamut a kívánatosan gömbölyű csípőjére simult, kivillantva a buja, forró húsát, minden szörnyűség ellenére azt gondoltam, hogy szerencsés férfi vagyok.

– Hogyan is lehetett volna másképp? – vonta meg aztán a vállát, és megnyugodni látszott. – Nem jöhetett be senki az otthonunkba.

– De mégis hallottunk valamit. És a puskaport is érezni – erősködtem, de ahogy kimondtam, azonnal rájöttem, hagyni kellene a családom felfokozott érzelmi reakcióit lenyugodni, aztán később visszatérni a témára, és kivesézni. Így hát bólintottam, és elindultam a konyha felé.

– Nekem már kiment az álom a szememből. Amúgy is mindjárt ébredni kell. Iszom inkább egy kávét.

– Majd én odateszem – mondta Olga, azzal elindult az ellentétes irányba, fel a lépcsőn. – Csak előbb visszadugom az ágyba a gyerekeket. Ők hátha tudnak még aludni.

– Kétlem. De próbáld meg! Én addig magamra kapok valamit, és szétnézek az udvaron.

Az emeleten felhúztam egy farmer rövidnadrágot, belebújtam egy fekete pólóba, amire cirill betűkkel azt nyomtatták: „Apa, a hős!”, aztán kimentem a ház elé. A verandán belebújtam a kinti papucsomba, ami olcsó volt, valami fröccsöntött klumpaszerű műanyag vagy gumianyag, mindenesetre nyűhető, eldobható, könnyen pótolható.

Miközben bejártam a ház körüli apró kavicsokkal borított területet, majd hátramentem a melléképületek és a kerti fóliasátrak közé, azon gondolkodtam, hogy mégiscsak ideje lenne egy kutyát hozni a házhoz. Nem kellene túl nagy testű, elég egy kis közepes méretű. A lényeg, hogy lelkes kis házőrző legyen, aki jelez, ha valami mozgást észlel.

Olga egyedüli gyerekként nőtt fel, és a szüleivel sok időt töltöttek ebben a dácsában. Ahogy sok városi orosz család, az övék is részt vett annak idején a dácsamozgalomban. Amikor a városban lakók elkezdtek vidéken telkeket venni, kerti házakat, dácsákat építeni. Aztán a családok késő tavasztól kora őszig kint töltötték a szabadidejük nagy részét. A zöldségeskertekben meg tudtak maguknak termelni szinte mindent, amire szükségük volt. A többletet pedig elosztogatták, elcserélték más családokkal. Őket hívta a köznyelv dácsnikoknak.

Olga szülei is dácsnikok voltak, minden hétvégét itt töltöttek. Majd aztán idővel a városból ki is költöztek. Olga, ahogy nekem mesélte, egészen kislány kora óta szeretett volna egy kutyát, de a lakásban nem lehetett, aztán amikor a dácsába költöztek, az apja hozott egy kutyát a szomszéd faluból, valami régi barátjától. Valami kis pásztorkutya lehetett, nem volt már egészen kölyök, de még felnőtt kutyának sem lehetett volna mondani. Csakhogy egy nap, amikor Olga az udvaron játszott a kutyussal, amaz egy óvatlan pillanatban a feleségem felé kapott, és megharapta a vállán, és az arcán is megsebesítette. Utóbbinak szerencsére semmi nyoma nem maradt a bőrén, viszont a vállán még mindig éktelenkedik az esetről árulkodó heg.

Azt tudni kell, hogy a volt apósom nem volt valami könnyű természetű ember. Bizonyos helyzetekben hamarabb cselekedett, mint gondolkodott volna. Így volt ez akkor is. A kutyát levitte a kertbe, és egy ásóval agyonverte. Mindezt úgy, hogy Olga sírva könyörgött neki, ne bántsa a kutyáját.

Végül ez az egész esemény olyan mély nyomot hagyott a feleségemben, hogy attól fogva nem volt kutyája. És amikor ideköltöztünk, én az első teendők egyikének jelöltem meg, hogy kellene egy jófajta kis korcs házőrző az udvarra, de ő minden próbálkozásomat határozottan elhárította. Azt mondta, hogy majd idővel.

Talán most jött el az ideje.

Az udvaron semmi nyomát nem láttam annak, hogy bárki is járkált volna a ház körül. Közben eszembe jutott a saját fegyverem, mert felsejlett a lövések utáni első gondolataim egyike, hogy esetleg az én puskámmal lőttek.

Bementem hát a tárolóba, és ellenőriztem a tömör acélból készült fegyverszekrényt. Zárva volt.

Mivel a kulcsot nem vittem magammal, így nem tudtam kinyitni és megnézni, de ahogy megmozgattam, hallottam a hangján, és éreztem a súlyán, hogy a helyén van.

Mire visszamentem a házba, már a frissen főtt kávé illata fogadott.

* * *

Annak ellenére, hogy aztán egész nap nem akartam szóba sem hozni a virradáskor történt különös eseményeket, nem hagyott a dolog nyugodni. Bár Olga sem említette, láttam rajta, hogy foglalkoztatja. Hogyan is lehetett volna ez másképp? Mégiscsak az otthonunkban, a személyes terünkben történt valami megmagyarázhatatlan.

Délelőtt a ház körüli teendőkkel foglalatoskodtam, és régi kacatokat kezdtem selejtezni. Valahogy úgy kötődtem minden elromlott, elszakadt használati tárgyhoz, hogy képtelen voltam megválni tőlük. Olga gyakran mosta meg a fejem azért, hogy mindent csak gyűjtök, és lassan már mozdulni sem lehet azoktól a kacatoktól, amiket a tárolóban és a padlástérben felhalmoztam.

Csakhogy ezek nem kacatok voltak, hanem valamikor használtuk őket, és mivel csak úgymond üzemképtelenek lettek, vagy egyszerűen lecserélődtek a modernizáció során, a legkisebb semmivel is úgy voltam, hogy jó lehet még valamire. És aztán, ha akkor nem találom, mert kidobtam, nagyon fogom bánni. Igazság szerint jószerivel csak úgy tudott tőlem megszabadulni bármi, amit bevittünk egyszer az életterünkbe, ha megsemmisült.

Aztán nem olyan régen az volt a feleségem javaslata, hogy egyezzünk meg abban, amit nem használok legalább két-három éve, azt vélhetően már soha nem is fogom elővenni. Szóval megadtam magam, és azon a napon ezeket a tárgyakat selejteztem. Nekem meg olyan nyomorult érzésem volt, mintha valami közeli rokont temettünk volna. A padlástérben lévő két helyiséget soha nem rendeztük be, így az a terület volt a ház raktára. Én csak Purgatóriumnak hívtam, mert innentől kezdve úgy gondoltam rá, hogy itt időznek a használaton kívüli dolgok, aztán majd innen vagy megüdvözülnek, vagy mennek az örök süllyesztőbe.