Hamu

1.-3

Ebéd után folytattam a délelőtt megkezdett munkát, odalentről hallottam a porszívó zúgását. Nem sokkal később Olga feljött hozzám a tetőtérbe.

Ahogy megállt előttem az ablakon betörő vakító fénynyalábban, fekete egyenes szárú haja köré glóriát szőtt a verőfény.

– Koszos az ablak – közölte egy lopott pillantásból megállapítva. – A héten egyik nap feljövök ide is, és lepucolom.

– Nekem jó így – vontam meg a vállam. – Más pedig úgysem látja. A gyerekek sem járnak már fel. Emlékszel, amikor még kisebbek voltak, Tolja mindig itt épített bunkert magának és Irinának? Dobozokat és kiselejtezett bútorlapokat használt. Egészen jó érzéke volt hozzá. Mindig azt mondtad, hogy majd építész lesz.

– Talán tévedtem? – kérdezte Olga.

– Végül is jó kézügyessége van.

– És rajzol is. Még megjöhet a kedve az építészethez.

– Kiderül, hová alakul – mondtam végül. Jobbnak láttam ezt a témát azonnal rövidre zárni.

Olga szívesen tervezgette a gyerekek jövőjét. Elképzelte, hogy ki milyen életet fog élni. Persze mindenki sikeres lesz, és kellően tehetős. Tolja ügyvéd lesz, vagy építesz, Irina pedig gyermekorvos. Talán minden szülő így van vele, de én mégis annyira el tudtam őket képzelni valami teljesen hétköznapi munkakörben is. Miért ne lehetne az én gyermekem boldog akkor, ha, mondjuk, egyszerűen csak egy apró, de fontos fogaskereke az életünk működésének? Mint ahogy minden ember munkája kellően fontos ahhoz, hogy a világ haladjon a medrében, és biztonságban, nyugalomban élhessünk.

Amikor Olga a gyermekeink jövőjét tervezte helyettük, én mindig csak arra gondoltam, hogy már annak is örülni fogok, ha nem siklik ki az életük úgy, ahogy a miénk. Nekem épp elég, ha nem cseszik el.

– Eszembe jutott valami a történtekkel kapcsolatban – közölte hirtelen Olga, egyúttal magyarázatot adva a szokatlan tetőtéri látogatására.

Mivel a saját gondolataimmal voltam elfoglalva, sem a hangsúlyt, sem a mondatot nem értettem pontosan.

– Mármint nekem eszembe jutott-e valami? – kérdeztem.

– Dehogy! Nekem jutott eszembe.

– Éspedig?

Előrelépett a fényből egy árnyékosabb zugba, de így közelebb került hozzám.

– Azon gondolkodtam, hogy valami magyarázatnak lennie kell erre az egészre. Mert nem álmodtuk, ez biztos. Nincs olyan, hogy mindnyájan ugyanazt álmodjuk. Vagyis én még nem hallottam ilyenről.

– Én sem – erősítettem meg.

– Tehát a hangot hallottuk. Arra is gondoltam, hogy hangrobbanás volt. Tudod, ilyen katonai gépek.

– Vadászrepülőkre gondolsz?

– Igen.

– Az nekem is megfordult a fejemben reggel.

– Igen, de akkor sincs magyarázat arra, hogy vélhetően lőporszagot éreztél a földszinten.

– Nem vélhetően, hanem biztosan. Jól meg tudom különböztetni. Elég jellegzetes szaga van. A hangrobbanás pedig szintén egyértelmű lett volna számomra, ha azt hallom. Ne feledd, én már a másodikat ébren hallottam!

– Mondjuk, úgy félálomban. Azért mégiscsak akkor ébredtél fel, Alex. Végül is ebben nem lehetsz biztos.

A tarkómat masszírozva csóváltam meg a fejem.

– Biztosan élesek voltak az érzékeim, ha ide akarsz kilyukadni.

– Igen, erre gondoltam – bólintott Olga.

– A zaj a házunkból jött, és erre a szagok is ráerősítettek.

– Oké. De mi van, ha nem is lőporszag volt? Csak valami hasonló – vetette fel a kérdést Olga. – És én épp arra gondoltam, hogy lehetett ez valami elektromos zárlat is. Valami vezeték a falban.

– És az durrant?

– Persze! És az megmagyarázná a fura szagot is. Emlékszel, amikor az egyik hosszabbító leégett az íróasztal alatt? Annak is valami hasonlóan szúrós szaga volt. Még én éreztem meg, és szóltam neked, hogy valami ég a házban, vagy füstöl.

Olga mindig meggyőzően tudott érvelni, és éles eszű nő volt. Többek közt ezt is szerettem benne. De most nem álltak biztos lábakon a következtetései.

– Akkor lennie kellene valami áramkimaradásnak – mutattam rá az egyértelmű tényre.

– Ha elég egy régi vezeték ezekben az ódon falakban? Ami, mondjuk, egy használaton kívüli konnektorba vezet? Nem biztos.

– A biztosítékot akkor is le kell csapnia a villanyszekrényben. Amikor a hosszabbító leégett, szintén lecsapta, és elment az áram. Ez valami biztonsági dolog.

– Akkor viszont lehet, hogy gömbvillám volt – fonta keresztbe a kezét Olga a melle alatt. – Ez volt még a másik elképzelésem. Egy gömbvillám be tud jutni úgy a zárt terekbe, hogy nem hagy semmi nyomot. És akár hanghatást is kiadhat. Mivel egyikünk sem látott még ilyen jelenséget, így azt sem tudjuk, milyen szaggal járhat. Talán könnyen összetéveszthető a puskaporral.

Nem mondtam semmit, csak hümmögve bólogattam, aztán felemeltem a földről egy poros dobozt, és felraktam egy másik tetejére. Az volt a tervem, hogy azt is átnézem, mert régi céges iratok hevertek benne.

Nem sokat tudtam a gömbvillámokról, de hajlottam afelé, hogy elfogadjam a feleségem okfejtését.

Annyira, hogy bizony ebben a megnyugtató tudatban telt a következő két nap, amikor aztán kora reggel negyed hat előtt két perccel újra hangos robajra ébredtünk.

* * *

Az a két lövés, ami felvert az álmomból, olyan torokszorítóan hatott rám, hogy amikor Olga rémülten hozzám bújt, csak mélyen belenéztem az álmos szemébe, de meg sem bírtam szólalni. Talán bólintottam, de hang nem jött volna ki a torkomon.

Olyan hidegrázás fogott el még a gondolatától is annak, hogy ismét ugyanaz történik az otthonunkban, amit korábban még soha nem éreztem. Viszont a következő pillanatban talpra ugrottam, és szó nélkül hagytam magam mögött az ágyban ijedten kuporgó Olgát.

Ismét benyitottam a gyerekek szobájába, de már csak egy gyors pillantást vetettem rájuk megnyugtatásképpen. Persze fogalmam sem volt, hogy mennyire hathatott nyugtatóan rájuk az aggodalomtól elkerekedett szemem és nyúzott arcom. Gondolom, semennyire, de legalább látták az apukájukat, hogy azonnal válaszol a helyzetre.

Amennyire csak lehetett, sietve szedtem a lépcsőfokokat, talpam alatt halkan nyögtek az öreg lépcsőfokok.

A földszinten persze semmit nem találtam, csak ismét a már ismerős lőporszag terjengett a levegőben.

Aztán nem sokkal később a többiek is követtek. Most már a gyerekek is lejöttek a nappaliba.

– Nem tudom, mit mondjak – sápítoztam.

Olga a fejet csóválva ment a kávéfőzőhöz, és minden szó nélkül nekiállt kávét főzni.

– Apa, én félek! – szólalt meg Irina.

Tolja magához húzta a húgát, és szorosan átölelte. Jó volt látni, hogy egy ilyen válsághelyzetben is számíthat a bátyjára. Büszkeség öntötte el a szívem.

– Nincs miért aggódni, gyerekek! – próbáltam nyugtatni őket, de sajnos nem tudtam titkolni, hogy magam sem vagyok nyugodt.

– Mi volt ez, apa? – kérdezte Tolja.

– Nem tudom, fiam – válaszoltam neki mellébeszélés nélkül. Odatereltem őket az étkezőasztalhoz, és mindhárman leültünk. Olga a kávéfőző mellett ácsorgott, magában emésztgetve a történteket.

– Talán megint egy gömbvillám volt, mint két napja – mondta végül halkan. Én meg arra gondoltam, hogy ezt legalább annyira saját maga megnyugtatására szánta, mint a gyerekekére.

– Negyed hat múlt – jegyezte meg Tolja. – Ahogy a múltkor is. Ez nem lehet véletlen.

– Valóban – mondtam. És azon töprengtem, mit mondhatnék még ebben a helyzetben? Nem ostobák a gyerekeink, így hát bármennyire is szeretném őket megnyugtatni valamivel, nem állhatok elő semmilyen átlátszó hazugsággal. A rejtély megfejtését viszont magam sem tudtam.

– Ez most már mindig így lesz? – kérdezte Irina.

– Dehogy, édesem! – válaszoltam, és magam is ebben bíztam. – Apa és anya megoldja. Ez a mi dolgunk. Legyetek nyugodtak! Megoldjuk!

Olga elém tette a forrón gőzölgő kávét, és leült a mellettem lévő székre.

– Az lesz a legjobb, ha felmentek a szobátokba – javasoltam a gyerekeknek.

– Anya, én félek! – mondta ismét Irina.

Olga felállt a kávéja mellől, és a gyerekek fölé hajolva egy-egy puszit nyomott a homlokukra.

– Nincs mitől félni – mondta. Hangja simogató volt. – Ez csak valami természeti jelenség. Itt az erdőben gyakrabban előfordul hasonló. Talán valami elektromos vihar volt, és azért történt mindez.

– Apu, mi az az elektromos vihar? – érdeklődött Irina, miközben még mindig Toljába karolva ült a székén.

– Majd odafent elmesélem, kicsim – mondta neki Olga, azzal felállította a két gyereket az asztaltól, hogy felkísérje őket az emeletre.

– A kávéd – szóltam Olga után, ahogy lassan távolodtak.

– Majd megiszom később – válaszolta.

– Rendben! – mondtam, aztán lassan belekortyoltam a sajátomba. Még mindig nem voltam igazán megnyugodva, és abban bíztam, hogy a kávét lassan szürcsölgetve helyrebillen a lelki egyensúlyom.

Csakhogy, mielőtt a családom elérte volna a lépcsőt, Olga és a gyerekek is egy emberként kezdtek sikoltani.

Az asztalt majdnem felborítottam, ahogy felugrottam a helyemről, és a lépcső felé szaladtam. Olga a két gyerek közt állva, a kezüket fogva nézett vissza rám a válla fölött.

– Te jó ég! Ezt nézd meg, Alex! – mondta.

Ahogy melléjük értem, én is megláttam a bejárati ajtó és a lépcsőfeljáró közt szélesen elterülő, szabálytalan formájú vérfoltokat.

A dácsa előtere úgy nézett ki, mintha egy mészárszék padlóján álltam volna. Felszáradt vér nyoma mindenütt.

A gyerekeket felparancsoltuk a szobájukba, majd Olgával közösen takarítottuk tisztára a tölgyfa padlót. Eleinte arra gondoltam, ez biztosan csak valami optikai csalódás lesz, hiszen amikor lejöttünk, nyomát sem láttam.

Legalább fél órát eltöltöttünk azzal, hogy az eredeti állapotot visszakapjuk.

– Nem hiszem el – dünnyögte Olga egy ponton, miközben a földön térdelve a vödörbe csavarta a felmosórongyot. Bűzös, vértől mocskos lé csorgott az ujjai közt, haja csapzottan lógott a homlokába.

– Ennek semmi köze a gömbvillámhoz – állapítottam meg az amúgy nyilvánvalót. – Itt már szó sem lehet semmilyen természeti jelenségről.

– Tudom. Talán inkább természetfölötti?

– Ebbe most nem akarok belegondolni sem – közöltem. – Mintha nem lenne amúgy is épp elég bajunk a vidéki élet nem várt nehézségeivel, a munkanélküliségemmel és a pénztelenséggel.

– Azt hittem, boldog vagy itt velünk – jelentette ki Olga, és olyan kiábrándultságot véltem megpillantani a szemében, hogy megnyugtatásul meg kellett érintenem a karját.

– Persze hogy boldog vagyok. Nem úgy értettem – mentegetőztem, miközben térdelő helyzetből oldalra fordultam, és a fenekemre ültem. Elzsibbadt a lábam. Meg a kezem is. – Nagyon is boldog vagyok veletek. De azt hiszem, az az érzés, hogy nem tudok megfelelő pénzügyi biztonságot nyújtani a szeretteimnek, a családomnak, sok belső frusztrációt okoz. Amit talán tudat alatt próbálok elnyomni, és nem engedni a felszínre.

– De mégiscsak ott van – állapította meg Olga.

Lassan bólintottam, és a kézfejemmel megtöröltem az orrom. Éreztem, hogy közben nedves csíkot sikerült húznom az arcomra. Talán vér volt, így nem vártam meg, hogy Olga figyelmeztessen, az alkaromba töröltem az arcom.

– Ott van valahol mélyen – folytattam –, és időnként nem hagy nyugodni. Vagy csak feszültséget okoz, és félek, olyan leszek, mint egy folyamatosan feszített íj. És most ehhez jött ez az egész hajnali szarság, amiről azt sem tudjuk, hogy micsoda. Nem tudjuk, ki és hogyan csinálja, de mégis megtörténik velünk. Itt, a saját otthonunkban. Én pedig teljesen tanácstalanul állok az események előtt, és tehetetlenül szemlélem az egészet.

– Ne vádold magad, Alex! – kérte Olga.

– Kénytelen vagyok eltűrni ezt az egészet az otthonunkban, és nézni, hogy a családom fél. Én pedig nem tudok rá semmi megoldást. Vagyis, már nemcsak eltartani, de megvédeni sem tudlak benneteket!

Sírás marta a torkom, de ügyeltem arra, hogy ebből Olga semmit ne vegyen észre.

Valahogy örültem annak, hogy nem mond semmit, csak közelebb csúszott hozzám, és hallgatagon megölelt.