PROLÓGUS
PROLÓGUSJUGHEAD
Riverdale-t mindenki csak úgy ismeri, mint egy „mosolygós kisvárost”. Ha azonban valaki kicsit hosszabb időt eltölt itt, rá fog jönni, hogy a sok műmosoly mögött Narnia méretű szekrényekbe rejtett csontvázak lapulnak. Persze minden kisvárosnak vannak titkai. Az a sok titok azonban, ami Pandóra szelencéjéből előbukkant, még nekünk is, akik itt nőttünk fel és az egész életünket Riverdale-ben éltük le, megdöbbenést okozott.
Mert higgyétek el, én már csak tudom! Az utóbbi időben rájöttem, hogy a hozzám közel állók életét szinte kivétel nélkül valamilyen szürrealista melodráma szövi át.
Riverdale emellett a rockwelli hagyományok városa is: itt vannak a tél végi éjféli palacsintasütések, miközben a városháza ablakát beborítja a jégvirág, és jeges a leheletünk a hidegben, amikor kilépünk az ajtón – ha egyáltalán kimerészkedünk. Vagy a Riverdale Gimnázium hagyományos év eleji iskola bálja, amiről a helyi tévécsatornák előszeretettel tudósítanak, ugyanúgy, ahogyan mondjuk a tipikus amerikai létforma meghatározó jelenségeiről, mint a foci, a tánc és a kisvárosi büszkeség.
Ám az én személyes kedvencem – de tényleg, ez az egyetlen, ami valaha is jelentett számomra valamit – a szokásos éves július 4-i nyári fesztivál, a Karnevál. Ilyenkor rendszerint Betty, Archie és én együtt indulunk neki az utcabálnak, teletömjük magunkat hot doggal és vattacukorral, aztán kipróbáljuk magunkat a céllövésben (ebben általában Betty a legjobb). Miután beesteledik, Archie és én elindulunk megnézni a városközpontban a tűzijátékot, Betty meg ott marad a nővérével, Pollyval (Bettyt soha nem zavarta, hogy ő a gyertyatartó Polly és legújabb pasija, Jason mellett), hogy megnézzék a riverdale-i kirakodóvásárt. A nyári fesztiválra mindig elmegyünk. Mert ott a helyünk. A szüleinknek köszönhetően Archie-val már akkor buzgó fesztiválozók voltunk, amikor még járni sem tudtunk. Betty az első osztályban csapódott hozzánk. És ez azóta így van.
Vagy helyesebben: így volt.
Mert ez a nyár valahogy mindenben más. Betty elutazott Los Angelesbe, hogy írói szenvedélyének hódoljon a Hello Giggles magazinnál szerzett gyakornoki állásban. (Nem beszélve Polly és Jason epikus, eget rengető szakításáról, ami a Rózsák háborújával vetekedett.) Archie pedig az apja építkezésein dolgozik…
Őszintén szólva alig láttam őt az utóbbi időben. Nem is tudom. Jobb, ha erről nem is beszélek.
És ami engem illet… Idáig a nyár úgy telt, ahogy mindig szokott. Éjszakai műszakban dolgozom a Twilight autósmoziban, hogy keressek egy kis zsebpénzt, ne legyek láb alatt odahaza és ne legyek láb alatt az apámnak…
Ebben vagyok a legjobb: hogy ne legyek láb alatt senkinek. Mindent csak a távolból figyelek, aztán leírom.
Mindeközben valahol New York Cityben egy Veronica Lodge névre hallgató fiatal lány a felső tízezer tagjaként épp saját Gossip Girl-epizódját játszotta el élőben – persze erről akkor még nem tudtunk. A lány az apja, Hiram Lodge feneketlen bankszámláját használta díszletként. Veronica szüleinek volt némi köze Rivedale-hez, ám ez minket semmiben nem érintett.
Vagy legalábbis eddig azt hittük.
Mert a pillangóhatás folytán minden apró dolognak kiszámíthatatlan – és néha katasztrofális – következménye lehet. Elég egyetlen cselekedet, ami azután továbbgyűrűzik. És a végkifejletet senki nem látja előre.
Ezek voltunk mi, azon a bizonyos nyáron. Archie, Betty, Veronica és én. Július 3-át írtunk. A nyári szünet még be nem teljesült ígéretként lebegett előttünk. Különváltunk egymástól, miközben összefűzött minket valami, amire soha nem számítottunk. Apró kis pillangók, melyek vakon rebegtették a szárnyaikat.
I. RÉSZ: REGGEL
