TIZENKETTEDIK FEJEZETARCHIE
Már majdnem dél volt az építkezésen, amikor megláttam Dilton Doiley-t és a csapatát, ahogy elbicikliztek mellettünk világos narancsszínű cserkészzászlójukat lengetve a hátsó csomagtartókon. A bringákat felpakolták cuccokkal, mindenki a kormánykerék fölé görnyedve tekert, egész testükkel dolgoztak, hogy haladjanak.
Azért el kellett ismernem Dilton erényeit. Igaz, hogy kicsit be volt feszülve – oké, talán túlságosan is –, de bármi legyen is, ami lelkesítette, a cserkészeknél rátalált önmagára. Ez volt az a csapat, ahol soha nem kérdőjelezték meg őt, és akik mindörökre hűségesek maradtak hozzá.
Elvileg ez nekem is megvolt, amikor még a Buldogokhoz tartoztam. De most valahányszor eszembe jutottak, összeszorult a gyomrom. Rettegtem, mikor kapok üzenetet Reggie-től
