És akkor mellbe vág a felismerés.
Zihálok és rámutatok.
– Pék. Pék vagy, ugye?
Úgy tett szert a csábító alkarokra, hogy tésztát dagasztott! Csak egy vékony csíkot látok Noah arcából, ahogy félrebillenti a fejét, de ez elég, hogy elkapjam egy vigyor nyomát. És azt a vigyort a fülem hegyében is érzem. És a lábujjaim végében is. A zsigereimben.
– Kitaláltad, Nancy Drew. Piteboltom van.
Tátva marad a szám.
– Nincs.
– De van. Van valami baj ezzel?
Már vissza is húzódott.
Már vissza is húzódott.Megrázom a fejemet, lecsúszom a székről, így a gáztűzhely melletti pultnak támaszkodhatom. Noah nem néz rám, de a szemét arra a pontra szegezi, ahol a tenyerem van mellettem a pulton. Mivel azt hiszem, hogy talán útban van neki, összekulcsolom a kezemet magam előtt.
– Ez nagyszerű. Csak nem gond
