Az elaggott szív még egyszer dobbant, azután megállt. Csönd lett, örökös csönd. A fények kihunytak. Az utolsó sóhajjal elhagyta a testet az a két nagyszerű érzés is, melyek évtizedekig életben tartották a festő egyre hanyatló, gyarló testét. Mert hiszen ezek ketten éltették őt, a Vágy és a Szenvedély. Vágyott arra, hogy megörökítse az élet szépségének, örömének minden illékony percét, hogy megragadja az elmúló időt, hogy vászonra álmodjon és megfessen minden csodát. És hogyan is valósíthatta volna meg ezeket a vágyait, ha nem a bensőjét tűzként mardosó, lángoló szenvedéllyel?!
Amerre csak a Vágy és a Szenvedély tovaröpült, alant a mélyben, az emberek mind–mind úgy érezték, hogy elhatalmasodik rajtuk a vágy, és vágyaik teljesülését erősen kívánták: a leendő anya gyermeket, a magányos társa
