Arra számítottam, hogy lerohannak bennünket, de tőlünk pár méternyire megtorpantak, mintha láthatatlan akadály állná útjukat. Néhányan a hátsó lábukra emelkedtek, és beleszimatoltak a levegőbe, de a legtöbben moccanatlanul álltak, mintha egy szőrös, fekete folyam felszínét éppen csak borzolná a szellő. Csak a csillogó szemük jelezte, hogy nagyon is éberek, hogy nem valami bűvöletbe furulyázott patkánysereg. Természetellenes volt, ennyi rágcsálónak zajt kellett volna csapnia, morogni, sipogni, fújtatni vagy valami. Szinte éppen ez a képtelen és lehetetlen csend volt a legfélelmetesebb bennük.
Nagyot nyeltem, hogy végre kapjak levegőt a szívem dörömbölésétől, mintha a szívem próbált volna kijutni a mellkasomból.
– Ha kést rántok, mit fognak tenni? – kérdezte Pierette.
– Amit csak parancso
