De nemcsak kurvákat, nemcsak kimenőn levő katonákat és nemcsak a filozófiáktól felfúvódott plébános urat láttam befordulni utcasarkokon, szembejönni a sétányon, ücsörögni a várkert valamelyik támla nélküli padján, hanem Ildivel is ekkor ismerkedtem meg.
A városban volt egy utca, amelynek házait azóta mind egy szálig lebontották, amelynek úttestéről mind egy szálig fölszedték a macskaköveket, s ahol csak a református parókia kertjét körülzáró kőfal maradt meg, amelynek cseréppárkánya fölött valami egzotikus fa óriási lombjának a karjai nyúltak ki az utcára. Egy fáé, amely már június végétől hullatja a leveleit, noha a lombja csodálatosképpen mégsem ritkul meg őszig, s lehullajtott levelei sem sárgulnak meg, csak összezsugorodnak, s akkor olyanok, mint az ökölbe záruló kéz. Itt lakott Ildi,
