Egy darabig a városban csavarogtunk, s egyszer csak azt vettem észre, hogy kint járunk a határban, s hogy valahol messze a toronyóra elüti az éjfélt. A szennyvízlevezető csatorna töltése mentén haladtunk, a szemhatár szélén sötétlő hegyek irányába. Fa vagy bokor jó darabig sehol sem ágaskodott a csatorna mélyen ásott medre fölé, s végül Ildi volt az, aki hamarább elfáradt, s elült a töltés oldalában, a lekaszált fűbe. Bevallotta, hogy fél egy kicsit. Én leheveredtem mellé, átfogtam a derekát, s arra gondoltam, hogy ezen a bús helyen nappal bizonyára vidám vadvirág nő. Most azonban csak büdös volt, s fekete titokzatosságba borult az egész környék, mint valami baljós jövendölés, mintha csupa gonoszság és ármány folyt volna tova feketén a lábunk előtt, mintha a város tudatalattijába vezetett
