Éjjeli napfény

3

3„Éjszakai” alvásomból az ablakom alatti lármára riadok: autódudák tülkölnek, kölykök kiáltoznak, általános a jókedv, az ünneplés. Ebben akár én is részt vehetnék – már ha Morgan bárkit is kedvelne a végzős osztályunkból. De nem. És ha Morgan nem megy ki erre a villámcsődületre, az bizony azt jelenti, hogy én sem.

HOGYAN ZAJLANA

A SULIBULI MORGAN NÉLKÜL?

Zoe Carmichael (Morgan szerint a csaj még mindig totál gáz): Te meg ki vagy?

Én: Én… hm…

Zoe kegyeltje: Hozzánk jársz egyáltalán?

Én: Nos, valójában magántanuló vagyok… ööö… alapos indokkal… szóval én is ma végeznék a Purdue gimiben…

Zoe (jól megnéz magának): Ó, várjunk csak, én ismerlek téged! Te vagy a Vámpírlány, nem igaz?

Zoe kegyeltje (visítva menekül): – Aaaaah!

*A bulinak ezzel vége – mindenki némán a nyakához kap, nehogy belemélyesszem a vámpírfogaimat. Hazasomfordálok, az apámmal kínait rendelünk, én pedig az ételbe fojtom a bánatomat.*

Tehát itt ez a buli.

Kizárt, hogy Morgan nélkül kimenjek, ő viszont makacsul elzárkózik a Purdue Gimnázium ünneplő végzőseinek – vagyis az idétlen lányok és stréber fiúk – társaságától, legfőképp az ostoba és felfuvalkodott Zoe Carmichaeltől.

Szerintem sem ez életünk bulija, de talán lóghatnánk együtt az osztályunkkal anélkül, hogy belebotlanánk Zoe-ba és az udvartartásába. Kell, hogy legyen ott pár normális arc, nem igaz?

Jelenlegi lelki állapotomat Courtney Barnett ausztrál zeneszerző-énekes soraival tudnám legjobban kifejezni: „El akarok menni bulizni, meg itthon is akarok maradni”.

ÉS HOGYAN ZAJLANA

A SULIBULI MORGANNEL?

Zoe: Hát te ki vagy?

Én: Én… hm…

Morgan: Ő itt a legjobb barátom, és sokkal jobban néz ki, mint ahogyan ti valaha is fogtok.

Zoe kegyeltje: Hozzánk jársz egyáltalán?

Én: Nos, arról van szó…

Morgan (mielőtt folytathatnám, betapasztja a tenyerével a számat): Ezt pont te kérded, aki annyiszor megbuktál? Csoda, hogy eljutottál az érettségiig!

Zoe (alaposan végigmér): – Ó, várjunk csak, én ismerlek téged. Te vagy a Vámpírlány, nem igaz?

Morgan (meg sem várja, hogy megvédjem magam: – Úgy van. És ha még egy szót szólsz, örökké bolyongó élőhalottat csinál belőled.

*Azzal indulunk is sörpongot játszani, később bemutatnak Charlie Reednek, akivel őrülten egymásba szeretünk, és apa sohasem jön rá, hogy buliba mentem, nem pedig Morganékhez Netflixet nézni, ahogyan mondtam neki.*

Felsóhajtok, és felhajtom az ágytakarót. Pillantásom az új gitáromra téved. Úgy döntök, hogy kimegyek a vasútállomásra kipróbálni. Én magam. Egyedül. Amennyiben apa beleegyezik.

Remélem, megérti, mekkora szükségem van most az önállóságomra. Évek óta együtt járunk olyan helyekre, ahová a srácok általában a barátaikkal mennek – moziba, plázába, bowlingozni, meg fagyizni –, és ez csak megerősít abban, hogy az XP miatt valami egészen furcsa szerzetnek érezzem magam.

Tudom, hogy az apukám megtesz minden tőle telhetőt, hogy normális életem legyen, és én ezt nagyra értékelem, ám a helyzet az, hogy erőfeszítései ellenére most sincs, és soha nem is lesz normális életem. Mert hát milyen is az, amikor más-más filmre ülünk be ugyanabban a mozikomplexumban, nehogy én legyek a lúzer csaj, aki szombat este az apjával megy moziba? De az sem normális, ha valaki, ugyancsak szombat este, egyedül ül be egy filmre.

Na, ugye. Csodabogár vagyok, vagy lúzer? A közvélemény szerint a kettő sajnos egy és ugyanaz.

Ma este viszont csupán Katie akarok lenni, a teljesen átlagos lány, akinek nincs semmilyen ritka betegsége, és nem óvja féltőn minden lépését az apja.

Lazán összefogom a hajam a fejem tetején, felkapom a gitártokot és lerobogok a földszintre. Benézek a dolgozószobába. Apu nincs ott. Következő állomás a konyha; talán épp ott falatozik. Ott sincs. Akkor már csak egyetlen hely marad: lemegyek az alagsorba, és rögtön észre is veszem a sötétkamra ajtaja alól kiszűrődő, árulkodó fényt. Bekopogok.

– Bújj be! – kiáltja bentről.

Amikor kinyitom az ajtót, megcsap a helyiségben uralkodó keserédes hangulat. A falakat magazinok címlapjai borítják – valamennyit apa fényképezte különböző egzotikus helyszíneken. Egy elszegényedett falu Indiában. Egy sarkvidéki gleccser, amely kiemelkedik a tajtékzó, szürke tengerből. Békés szavanna Afrikában, magányos zsiráffal. Bepillantás egy életbe, ami már a múlté. Büszke vagyok rá és a képeire, de elszomorít, hogy az állapotom miatt többé már nem tud elutazni sehová. Büszke vagyok a szupertehetséges apukámra és szomorú is egyben, amiért ebben a semmilyen kisvárosban kell eltékozolnia az adottságait.

A kifeszített kötélen egy csomó új fotó függ: néhány tájkép és rengeteg portré rólam. Valamennyi pillanatfelvétel – apa ugyanis folyton lövi rólam a képeket –, a legutóbbi épp ma készült, ahogy anya gitárján játszom. A többi fénykép láttán csak feszengek, ezen viszont valamiért tetszem magamnak.

– Ez egészen jó lett – mondom neki.

Apa erre a képen rám bök a csodás gitár mögött.

– Azért ez a rész kicsit fura.

Játékosan a karjába bokszolok, mire felnevet és elugrik előlem. Örömmel állapítom meg, hogy jó hangulatban van. Így könnyebb lesz meggyőzni őt, hogy engedjen el ma este egyedül. Nem mintha kifogásolnám, amiért folyton gyártja a kifogásokat, hogy elkísérhessen. Így viszont hogyan fogok őszinte visszajelzéseket kapni a dalaimról, ha mindig ott áll pár lépésnyire tőlem?

– Bármelyik balfék képes jó képet készíteni egy ilyen gyönyörű modellről – mondja végül.

A plafonra emelem a tekintetem, aztán odasétálok az egyik kedvenc fotómhoz: egy csapat pakisztáni lány álldogál iskolai egyenruhában egy lepusztult épület előtt. – Tessék, itt van a gyönyörű téma és hozzá a modellek – pillantok rá. – Hogyhogy nem hiányzik neked ez az egész?

– Az a hosszú út? – horkan fel apa. – Szörnyű volt.

Elegáns léptekkel átvág a helyiségen. Egy külső szemlélőnek úgy tűnhet, könnyű nagyszerű fotókat lőni és előhívni. Én viszont tudom, amit tudok. Nem vált volna belőle a világ egyik legkeresettebb fotóriportere, ha nem állna emögött kemény munka.

Észreveszi az arckifejezésemet, amellyel azt közlöm: „Ugyan már! Még a végén elhiszem.”

– Komolyan mondom – bizonygatja, és a pakisztáni fotó felé biccent. – Azon az úton valaki ellopta a csomagomat, ezért egy teljes hétig ugyanabban a ruhában voltam. És a vendéglátómnál a padlón kellett aludnom, matrac és takaró nélkül. Annyira hideg volt, hogy egész éjszaka ébren vártam, mikor kel fel végre a nap.

Nem lehet nem észrevenni, mekkora hévvel beszél. Világos, hogy hiányzik neki az az élet. Nem csoda. Én például bármit megadnék érte, hogy elmehessek oda, ahova akarok, amikor csak akarok, és láthassak mindent, amit valószínűleg sohasem fogok.

– Sokkal szívesebben alszom a saját ágyamban, és tanítom a kis tökfejeket arra, hogy menjenek ki, és koszolják össze magukat.

– Elég ügyetlenül hazudsz ám – közlöm vele.

Apa erre rám néz. Egy pillanatra úgy tűnik, lehull róla a miattam magára erőltetett mindig boldog, mindig pozitív álarc, de aztán visszakozik. Tudom, semmi jó nem származna belőle, ha kiborítanánk a bilit, ugyanakkor most az egyszer igazán megbeszélhetnénk nyíltan, miként változtatta meg az XP szinte gyökeresen az életünket. Hiszen én vagyok az oka, amiért többé már nem követheti az álmait, és ezzel mindketten tisztában vagyunk.

– Szóval, mi a helyzet? – tereli el a szót.

Veszek egy mély lélegzetet, majd hirtelen kirobban belőlem a mondandóm. Így talán nem tud félbeszakítani, azaz kevesebb eséllyel mond nemet.

– Azon gondolkodtam, vajon kimehetnék-e az állomásra ma este, hogy kipróbáljam az érettségi ajándékomat?

Valójában így szakadt ki belőlem a kérdés: Azongondolkodtamvajonkimehetnékeazállomásramaeste,hogykipróbáljamazérettségiajándékomat?

A végén pedig villantok egy hatalmas mosolyt, ami a következő üzenetet hordozza: íme, itt áll előtted egy értelmes és magabiztos végzős gimnazista (huszonnégy egyetemi kredittel)! Többek között emiatt is képes vagyok rá, hogy fél mérföldet gyalogoljak az állomásig és ott gitározzak az épp arra bóklászó késői ingázóknak. Már ha lesz ott valaki egyáltalán. Mindenestre Fredet, az állomásfőnököt biztosan megtalálom, vele pedig már gyerekkorotok óta ismeritek egymást, szóval biztonságban leszek, ígérem. KÉRLEK, NE KEZDD MEGINT, HOGY IGAZÁBÓLVELEM KELLENE JÖNNÖD!

Apa arca hirtelen besüpped, akár egy elrontott szuflé. Megkocogtatja a karóráját. Fogalmam sincs, mit gondol, milyen szörnyűség érhet, ha kimerészkedem nélküle – valószínűleg túl sok horrorfilmet néztünk meg az évek folyamán, és ettől kissé felpörgött az agya –, pedig a mi álmos kis városunkban a bűnözési ráta 0.00. Nem lesz semmi bajom. Tudom, hogy nem akar elengedni, de épp nem jut eszébe semmilyen kifogás. Úgyhogy húzza az időt.

– Későre jár, már tíz óra van. Miért nem jön inkább át Morgan? Vagy akár nekem is játszhatnál itt és most.

A legnagyobb rajongómnak játszani hálás dolog – bármit adok is elő, az mindig A VALAHA MEGÍRT LEGCSODÁLATOSABB DAL, AMI EGYENESEN A SLÁGERLISTÁK ÉLÉN FOG LANDOLNI –, és mégis, szükségét érzem, hogy mások előtt is zenéljek, mert így tudok csak fejlődni, nem beszélve arról, hogy elfogulatlan közönségem nem hiszi majd rólam, hogy én leszek a következő Taylor Swift, csak sokkal jobb kiadásban.

Az igazat megvallva, jó lenne egy kicsit kiszabadulni itthonról, no meg apa mellől is. Naponta meg kell küzdenem a bezártsággal, ami az utóbbi időben egyre inkább nyomaszt.

– Morgan a családjával van – felelem behízelgő hangon. A betegségem végtelen türelemre tanított. Tudom, hogy sokkal többre megyek vele, mintha megpróbálnám letuszkolni az akaratomat apa torkán. A rámenősségre nem vevő, a logikus észérvekre viszont igen. – És imádok gitározni neked, de muszáj kibővítenem a közönségemet. A rajongói oldalamat egészen pontosan hárman kedvelik: te, dr. Fleming és Morgan. Igyekeznem kell, hogy többen megismerjék a zenémet. Ja, és ma végeztem a suliban; az amerikai hagyományok szerint mostantól vége a kilenc órai pizsiosztásnak, nem igaz?

Hallgat. Látom rajta, hogy még mindig habozik. Legjobb esetben felkapja a kocsikulcsokat, és kijelenti, hogy elfuvaroz az állomásra, aztán azt mondja: „Ó, ha már itt vagyok, hadd hallgassam meg az első dalt”, míg végül végighallgatja az összeset.

Elébe kell mennem az eseményeknek.

– Fred úgyis ott lesz és vigyáz rám. Ja, és van nekem ez a bámulatos gitártokom, amit kifejezetten úgy terveztek, hogy felnyitva megálljon a fedele, és a népek beledobálják a negyeddollárosokat, meg a papírpénzt is, és tudom, hogy nem is adtad volna nekem, ha nem szeretnéd, hogy játsszam rajta mások előtt is…

Apa erre összevonja a szemöldökét. Tudom, hogy félt – vagyis túlságosan is félt engem. Elegem van abból, hogy törékeny bábuként kezeljenek, aki holtan rogy össze, amint kilép a házból.

– Egy órával később kell lefeküdnöd aludni. Tehát éjfélkor…

– KÖSZÖNÖM! – visítom, mielőtt meggondolhatná magát. – Köszönöm, köszönöm, te vagy a világ legjobb apukája, köszönöm…

Most jönnek a feltételek, de ehhez már hozzászoktam. Buzgón bólogatok mindegyik szabályra, amelyet be kell tartanom, ha egyedül merészkedem ki a világba, ám szinte oda sem figyelek. Mert nem kell. Apa ugyanis minden egyes alkalommal ugyanazt mondja.

– Óránként küldj SMS-t, különben Fredet fogom hívogatni, sőt, odamegyek az állomásra. Az pedig olyan kínos lesz, hogy városi legenda születik majd belőle: így járt az a kölyök, aki nem ért haza villanyoltásra.

Még mielőtt nyomkövetőt is szerelne a bokámra, megragadom a gitáromat, és az ajtó felé veszem az irányt.

– Minden egyes órában, Katie – szól utánam.

Anélkül, hogy megállnék, a vállam fölött hatalmas vigyort küldök felé.

– Szeretlek!

Kilépek végre; hűvös éjszakai levegő áramlik a tüdőmbe. Két napja nem voltam kint, akkor is csak a verandáig merészkedtem. Kifújom a levegőt, aztán felnézek a csillagokra. Rám hunyorítanak, mintha valami varázslatos dolog eljövetelét jeleznék.

Apa az ajtóban áll, engem figyel.

– Én jobban szeretlek.

– Kizárt! – felelem, és már ott sem vagyok.