– Hiányoztam?
– Kurvára – hazudom szemrebbenés nélkül.
– Fél egykor.
Ránézek a mobilomra: éjfél. Na, ennyit még kibírok.
– Hátul várlak – állammal a mellékhelyiségek felé bökök, de Cass megrázza a fejét.
Tenyerét a pultra teszi, és lassan, sokatmondó arccal tolni kezdi felém. Fogalmam sincs, mit akar. Amikor keze az enyémhez ér, a fülemhez hajol és búgó, mély hangon mondja:
– Voltál már nálam, Chalton 56. Menj előre, nemsokára én is jövök!
Bambán bámulok rá, aztán meg a kulcsra, amit a kezembe ad. Mi? Miért? Azt akarja, hogy menjek fel a lakására? Miért nem csináljuk egyszerűen itt, ahogy egyébként is?
– Cass – nyögöm kényszeredetten és hátra dőlök.
– Ugyan, Dylan! Ne legyél már ilyen! – dorombolja. – Nem fogod megbánni. Földszint, az első ajtó balra.
Eszembe jut, hogy bevetem a
