A lázadó 1

1. Fejezet - Amina - – Soha, érted, soha! Inkább aggszűz maradok, vagy meghalok, de nem megyek hozzá – ordítom torkom szakadtából, és bevágom magam mögött az ajtót. Halott ember vagyok – fut át az agyamon a vérfagyasztó gondolat. Apám is ordít az ajtó másik oldalán, lakrészéből csapkodás, bútorok repkedésének zaja hallatszik ki. Még soha nem borult ki ennyire miattam, én pedig az életben nem voltam még ennyire tiszteletlen vele, de nem volt más választásom. Tekintetemet magam elé szegezem, és dúvad módra csörtetek a saját lakosztályom felé. Az alkalmazottak megszeppenve rebbennek szét az utamból, nincsenek hozzászokva, hogy így lássanak, és ahhoz sem, hogy apám és az egyik gyereke hangos üvöltözésétől zengjen az al-Hosani ház. Hát, majd hozzászoknak, mert hogy én nem maradok csendben és nem nyelem le ezt a mostani helyzetet, az holt biztos. A legvégsőkig kész vagyok elmenni; éhségsztrájkolok, kopaszra borotválom a fejem, elbujdosok, de nem megyek férjhez! Főleg nem Saud bin Zayed al-Hosanihoz, aki több mint kétszer annyi idős, mint én. Dühös lépteim élesen koppannak a márvány padlón, visszhangot vernek a mézszínű, aranyberakásos falakon. Ahogy elhaladok egy tükör előtt, megpillantom magam. A körülöttem csillogó arany tükrözi a szürke szemeimben vegyülő mézes árnyalatot. Fájón hasít belém az emlék, hogy apám, csakúgy, mint az egész család, mindig is dicsérte a szemem színét. A mi köreinkben kivételesnek számít a világos szemszín, engem pedig megáldott a sors ezzel az egyediséggel. Gyerekkoromban utáltam, hogy másként nézek ki, mint a többiek körülöttem, de apám dicsérő szavai mindig megnyugtattak. Valahányszor ábrándos szemmel végigsimított világos mézszínű hajamon, és a szemembe révedve az ékkövének nevezett, szárnyalni tudtam volna. Gyönyörű hercegnőnek éreztem magam, és nem csupán azért, mert Tariq bin Khalid bin Faisal al-Hosani, a Ras al-Khaimah emírség hercegének a lánya vagyok, hanem a szívemben is az voltam. Apám drágaköve, az ő különleges hercegnője. Pont ezért nem vagyok képes felfogni, hogy képes mégis arra, hogy rátaposson erre az égkőre, és odadobja az ő hercegnőjét egy öregedő sejknek, amikor pontosan tudja, hogy még a gondolattól is irtózom. Szinte feltépem a lakrészem ajtaját, és úgy csapom be magam után, hogy beleremeg az emelet. Reszkető kezekkel szaggatnám le magamról az abayát, amit magamra vettem, amikor apám magához hívatott. Kapkodok, de minél inkább meg akarok szabadulni tőle, annál jobban rám tekeredik, mint valami inda. Fojtogat, gúzsba köt, nekem meg már folynak a könnyeim tehetetlenségemben. Még ennek is jelkép értéke van a szememben. Kiszolgáltatottnak, alárendeltnek érzem magam, akinek a sorsa a férfirokonok jóindulatától függ. Már zokogok, mire sikerül leszaggatni magamról a talpig érő fekete szövetet. Életemben először tekintek úgy apámra, mint az ellenségemre, és sajog emiatt a szívem. Nem érzek büszkeséget, vagy felszabadultságot, amiért szembeszálltam vele, nem tölt el megelégedéssel a lázadásom. Mindig engedelmes gyermeke voltam, de őszintén szólva ez mindezidáig nem esett nehezemre. Tudom, hogy apám szeret, és azzal is tisztában vagyok, hogy az emírség többi hercegéhez képest Tariq al-Hosani meglehetősen modern nézeteket vall. Talán pont ez tette eddig annyira könnyűvé az életet vele. Hiszen nem sok hercegnő van az emírségben, aki tinédzser korában Angliában végezhette a tanulmányait, aki autót vezetni és lovagolni tanulhatott. Apám sohasem fogott engem és a húgomat olyan rövid pórázon, mint ahogy az unokatestvéreim apjai teszik a lányaikkal. Talán túlságosan is hozzá szoktam a szabadsághoz, ezért ért annyira váratlanul a közlése: odaígért unokatestvérének, az olajmilliárdos, Saud al-Hosani sejknek. Odaígért. Engem. Allah az égben, segíts! Rávetem magam az ágyamra, szorosan magamhoz szorítom a párnát, és sírva várom, hogy megnyíljon alattam ennek az aranypalotának a márványpadlója, és magába zárjon az anyaföld. Szemeim puffadtak a sírástól, és pontosan tudom, hogy anyám haragudni fog, amiért elcsúfítom magam. „A szépség, a kellem, a nő legfőbb ékessége” – szajkózza mindig –, „olyan érték, ami hatalmat ad a nő kezébe a férfiak felett”. „Háborúk törtek ki, uralkodók változtatták meg ítéleteiket egy gyönyörű szempár hatására, úgyhogy bánj okosan azzal, ami adatott neked, lányom!” – mondogatja gyakran. Biztos nem lesz elragadtatva tőle, ha így lát. Amikor kopognak az ajtómon, hirtelen összerezzenek. Csak ne anya legyen! Vagy ami még ennél is rosszabb, apám jött utánam, hogy kirója a büntetésemet, szobafogságba zárjon egészen az esküvőm napjáig. Szívem a torkomban dobog, ahogy kikiáltok: – Tessék! Megkönnyebbülve látom, hogy a húgom, Rafa dugja be hijábba burkolt fejét az ajtórésen. Magamban forgatom a szemem, amint meglátom. Szeretem a húgomat, de néha ordítani tudnék tőle. Egyetlen 18 éves lányt sem ismerek, aki még a saját otthonában, a családja előtt is képes lefátyolozni magát, annak ellenére, hogy ezt senki nem kéri tőle. Valamennyiünk közül Rafa a legkonzervatívabb, és van egy olyan érzésem, hogy apánkat akarja lenyűgözni a szerénységével. Még egy tulajdonság, ami belőlem abszolút hiányzik. Rafa és én olyanok vagyunk, mint tűz és víz. Talán ez az oka annak, hogy nem igazán állunk közel egymáshoz. Szeretem őt, de nem a bizalmasom. Sosem osztanám meg vele a titkaimat, neki meg szerintem nincs is mit megosztania. Intek neki, hogy lépjen be. – Apa üvöltözésétől zeng a ház. Mit csináltál már megint? – kérdi olyan hangsúllyal, mintha nem is ő lenne a fiatalabb kettőnk közül. ”Már megint.” Utálom, amikor előre feltételezi, hogy én csináltam valamit. Persze igaza van, mert ha apám felemeli a hangját, az vagy miattam, vagy a fiatalabb bátyám, Hamid miatt van, sosem őmiatta vagy az idősebb bátyánk miatt. De akkor is! Mit játssza itt a szentet? Szándékosan figyelmen kívül hagyom a kérdését, és kérdéssel felelek: – Mit csinál? Beszéltél vele? – Hogy én? Dehogy – feleli elképedten. Persze mit is képzeltem? Rafa inkább meghúzza magát, míg elül a vihar. Esze ágában sincs apánk szeme elé kerülni, ha ennyire mérges, még a végén rajta csattanna az ostor. – Még anyával sem állt szóba. Hallottam, hogy hívatta Ibrahimot, és elviharzott. Szerintem ma már nem is látjuk. Igaza van, apámat még sosem láttam ennyire kifordulva önmagából. Amikor dühös, akkor általában a második feleségéhez, Ayishahoz megy, ilyenkor két napig a távollétével büntet minket. Nem irigylem szegény párát, hogy mindig akkor kell fogadnia apámat, ha az ingerült. Persze az is lehet, hogy az idősebb bátyámhoz, Kareemhoz megy, hogy kiengedje kicsit a gőzt. Bármiben lefogadom, hogy Kareem be van avatva az esküvő dologba, sőt, anyámnak is tudnia kell róla. Az asszonyok közreműködése nélkül nem szoktak nyélbe ütni ilyesmit. Ma van a napja a heti egyszeri, rituális fürdőjének a hammamban, és ezt ki nem hagyná semmi pénzért. Általában Rafa és én is elkísérjük, de apám ma ragaszkodott hozzá, hogy itthon maradjak, mert beszélni akart velem. Amikor ezt kérte, még nem sejtettem, hogy a jövőmről lesz szó, pláne nem, hogy az ügy gyakorlatilag el is van döntve, és velem csak úgy utólag közli a határozatát. Ki kell faggatnom anyámat! – Szóval akkor anya már visszaért a fürdőből? – Szerintem egyenesen ide tart hozzád. Biztos tudni akarja, mi volt ez a csetepaté apával. Gyanítom, hogy nem csak anyánk, de Rafa is szeretné tudni, hogy miért veszekedtünk, és nem is csalódom. Odaül mellém az ágyra, és rám emeli nagy, sötétbarna szemeit. Megtörlöm az arcom a blúzom ujjába, lesimítom a hajam, és felülök. – Azt hiszem, kezdem sejteni, miért akarta anya az utóbbi időben, hogy olyan gyakran elkísérjem a hammamba. Férjhez akarnak adni, és holt biztos, hogy anya a sejk anyja előtt akart villogni velem. Csak tudnám, melyik lehetett az a sok öregasszony közül – rágcsálom a körmömet elmélázva. Elvileg ismernem kéne az arcát, hiszen kiszemelt anyósom egyben Ras-al-Khaimah emírjének az anyja is, de a fürdőben mindenki olyan egyformának látszik. – Férjhez akarnak adni egy sejkhez? Egek! – csapja össze a tenyerét. A szavai hangsúlyára felkapom a fejem. Nyoma sincs benne megbotránkozásnak, sokkal inkább lelkesedést hallok ki belőle. – Látom nem tudtál róla – jegyzem meg összevont szemöldökkel. – Fogalmam sem volt. Nekem itt senki nem mond semmit – vonja meg a vállát rosszallón. Ez mondjuk igaz. Hiába 18 éves, Rafát mindenki úgy kezeli, mintha még gyerek lenne, és erre biztosan rátesz a meghunyászkodó természete is. – Hogy hívják a sejket? – kérdi izgatottan. – Saud al-Hosani – köpöm ki a nevet undorral. – Az olajmilliárdos? Az emír öccse? Azta! – csapja össze megint a kezeit. – Láttam a tévében, egy csomó agara van. A múltkor mutatták, hogy versenyezteti őket… Felugrok az ágyról, és csípőre tett kézzel megállok előtte. Vészesen közel állok hozzá, hogy lekeverjek neki egyet. Most komolyan agarakról, meg versenyekről kezd nekem dumálni, mintha nem az életemről és a jövőmről lenne szó? – Na, most állítsd le magad, jó! – ripakodok rá mérgesen. – A sejk öreg, mint az országút, és… Belém fagy a szó, mert ebben a pillanatban anyánk lép be az ajtón, és egyenesen felénk tart. Hangja határozottan cseng, megadva számomra a végső bizonyosságot, hogy ő is be van avatva a szervezkedésbe. – A sejk 43 éves. Megkövülten meredek rá. Ezzel vajon azt akarja sugallni, hogy nem is öreg? Talán tényleg nem az, ha pusztán az évei számát nézem, viszont korosodó aggastyánnak tűnik, ha belegondolok, hogy én meg 20 vagyok. Segítséget remélve nézek a húgomra, de ő csak szemérmesen lesüti a szemét. – Ezt nem gondolhatjátok komolyan! Az apám lehetne – tör ki belőlem kétségbeesetten. – Badarság! – legyint hevesen. – Hallott a szépségedről, és téged szeretne feleségül. Ez nagy megtiszteltetés – válaszolja anyám, gyengéden végigsimítva az arcomon. – Megtiszteltetés? Kinek? – nyögöm fájdalmasan. Megrovó pillantást vet rám, és tökéletesen rúzsozott száját csücsörítve, rendezgetni kezdi szétzilált hajamat. Anyám, Nasirah, 44 éves, de még most is nagyon attraktív nő, sokat ad a külsejére. Az arca tipikus arab vonásokat hordoz; vastag szemöldök, barna mandulaszemek, egyenes orr, dús ajkak, nem is csoda, hogy apa annak idején szerelmes lett belé. Arculcsapás lehetett neki, amikor apám Rafa születése után egy második feleséget is magához vett. És ez vár rám is, ha nem találok ki valamit sürgősen. Muszáj szövetségeseket szereznem, de a saját családom körében maximum a fiatalabbik bátyámra, Hamidra számíthatok. – Saud sejk nagyon befolyásos ember, és nem utolsósorban az emír legfiatalabb öccse. Megtiszteltetés, hogy téged választott. – Nem leszek senkinek az ikszedik felesége! – sikítom dühömben. Ha ezek azt hiszik, hogy néma engedelmességgel fogom tűrni, hogy odavessenek az emír öccsének, és azt várják, hogy még lelkendezzem is hozzá, nagyon tévednek. – Higgadj le, lányom! A hisztériázással csak ártasz a saját szépségednek. Erre aztán tényleg sikítani tudnék. Anyám megfogja a két vállamat, és alaposan megráz, hogy a hajam megint az arcomba hullik. Tisztelem anyámat, és csodálom a lelki nyugalmát, amivel apám dolgait elviseli, én nem lennék képes lenyelni olyan dolgokat a férjemtől, amik felett ő szemet huny. Ezért is vagyok biztos benne, hogy ez az egész terv a sejkkel és velem, egy halva született ötlet. Belőlem hiányzik az a fajta alázat, ami például megvan Rafában. Attól tartok, hogy a tiszteletreméltó Saud sejk egy hét után megfojtana a viselkedésem miatt. Hogy lehet, hogy ezt ők nem látják? Vagy talán nagyon is látják, és éppen azért akarnak minél gyorsabban férjhez kényszeríteni, hogy betörjenek? Anyám megfogja a kezem, és maga után húz. Egyenes derékkal leül a kedvenc olvasófotelembe, én meg a lába elé kucorodom. Sóhajtva az ölébe vonja a kezemet, és int a húgomnak is, hogy csatlakozzon hozzánk. Rafa felpattan az ágyamról, hozzánk topog, és ő is letérdel anya lábához. Nézem az arcát kutatón, és most valahogy nagyon komolynak tűnik, azt mondanám, szinte már szomorkás a tekintete, és ez őszintén meglep. Ő mindig olyan, mint egy megingathatatlan bástya, biztos szikla a viharban, de most zaklatottnak tűnik. Mintha valami nyomná a szívét. Halvány remény ébred bennem, hogy talán ő sem ért egyet a házassággal, és ha jól taktikázom, akkor sikerül a saját oldalamra állíthatom. Megszorítja a kezemet, és rám mosolyog, de a mosolya erőltetett, nem őszinte. – Nem lennél az ikszedik felesége, Amina. Saud sejknek nemrégiben meghalt az asszonya. Özvegy és ezért szeretne újra nősülni. Tágra meredt szemmel bámulok rá. Ez most jó hír akar lenni? Örülnöm kéne neki, hogy özvegy? Miért halt meg a felesége? Hány éves volt? Ő volt az egyetlen feleség? Szerették egymást? Vannak gyerekei? Ezernyi kérdés fogalmazódik meg bennem, de kinyögni csak ezt vagyok képes: – Meghalt a felesége? – Fél évvel ezelőtt – bólint anyám. – Hogy halt meg? Irritáltan megvonja a vállát, és fejét az ablak felé kapja. – Fogalmam sincs. Mit számít ez? Hogy mit számít? Minden kicsiny részlet fontos. – Nekem számít, a mindenségit! – kiáltom, kirántom a kezem az övéből, és felugrok. Zaklatottan rovom a métereket a szobámban, és a szemem sarkából látom a nyers döbbenetet az arcukon. Tudom, hogy kiábrándító a viselkedésem, de képtelen vagyok kontrollálni a reakciómat. Gyűlölök csalódást okozni, de arra sem vagyok képes, hogy némán tűrjem, amíg elrendezik az életemet a fejem fölött, meg sem kérdezve, hogy én mit szólok hozzá. Kicsi korom óta ilyen vagyok, és valahogy volt egy olyan érzésem, hogy apám épp ezt a szenvedélyességet szereti bennem.