A lázadó 1

1. Fejezet-2

– Vigyázz a szádra, Amina!

– De miért pont ő? És miért most? Nem is ismerem. És ő talán ismer engem?

– Látott rólad fotókat, és nagyon tetszettél neki.

– Én meg láttam őt a tévében – hazudom –, és nagyon nem tetszett.

– Amina! – kiált fel anyám hangosan, hangja egyre hisztérikusabb. – A sejk jó ember. Apád unokatestvére, és a barátja.

– Persze, hogy barátok, hiszem majdnem egyidősek – kiáltom felé dühösen, és tudom, hogy ezzel átléptem a határt.

Rafa olyan picire húzza össze magát a padlón, mint amilyenre nekem kéne, de én tovább harcolok, mint egy tigris. Eszembe sincs megadni magam. Anyám tajtékzik, maga is feláll, és elindul felém.

– Szemtelen gyermek. Fogd be a szád!

Nem akarom gyengének mutatni magam, mégis elkezdenek folyni a könnyeim. Dacosan törlöm le őket a blúzom ujjával.

– Itt van Rafa, miért nem adjátok őt a sejkhez? Ő biztosan szívesen lenne egy 43 éves, özvegy férfi felesége.

A szavaim pimaszak és végtelenül provokálók, de a testvérem még csak nem is ellenkezik. Anyámmal rászegezzük a tekintetünket, de ő csak szendén pislog maga elé a hosszú pillái alól. Most esik csak le, hogy neki valószínűleg nem is lenne ellenére a házasság. Tele van a szobája esküvői magazinokkal, múltkor is úgy rejtette az matraca alá az egyiket, amikor véletlenül megleptem. Már egészen fiatal kora óta az unokatestvéreinket dajkálta, amíg picik voltak. Rafa a született feleség, a tökéletes édesanya mintapéldánya. Míg én kikönyörögtem apámnál, hogy Angliában járhassak iskolába, neki eszébe sem volt elhagyni az országot. Inkább tanult magántanároktól a palota falain belül. Én tanulni szeretnék, diplomát szerezni, utazni, ő viszont már kisbabákat pelenkázna, és az esküvőjéről ábrándozik. Istenem, mennyivel egyszerűbb lenne, ha én is olyan lennék, mint ő! Engedelmes, jó gyermek, aki nem akarja tudni a miérteket, és nem kergeti az őrületbe a szüleit a makacskodásával.

– Mindig is tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége. Apád túl engedékeny volt veled a kezdetektől fogva. Sokkal szigorúbban kellett volna fogni egy ilyen lányt. Átkozott európai vér – szipogja anya vészesen magas hangon, én meg csak kapkodom a fejem, össze vagyok zavarodva. – Nesze neked európai iskola, angol internátus. Szemtelen vagy és önfejű. Szégyent hozol a családunkra – kiabálja bele az arcomba, nekem meg eláll a lélegzetem.

Éles fájdalom hasít belém a szavaira; „szégyent hozok a családra”, és mit ért azalatt, hogy ’egy ilyen lány”. Milyen lány vagyok én, akit szégyellni kell? Soha nem beszélt még ilyen durván velem, és ez nagyon fáj.

– Nem akarok hozzámenni valakihez, akit nem is ismerek, hát mi olyan furcsa ezen? Már nem élünk a középkorban. Ha valaha férjhez megyek, akkor azt kölcsönös szerelemből akarom megtenni, és nem azért, mert egy idősödő olajmilliárdos látta a fényképemet, és megtetszettem neki. Annyira nehéz ezt megérteni?

Döbbenten mered rám, levegő után kapkod. Erős a gyanúm, hogy annak idején őt sem kérdezték meg a szülei, hogy vágyik-e Tariq bin Khalid bin Faisal al-Hosani felesége lenni. Egyszerűen csak közölték vele a jó hírt, és elvárták, hogy lesütött szemekkel bólogasson.

– Nemsokára 21 éves leszel – ordítja olyan vádlón, mintha az, hogy ennyi idősen még mindig hajadon vagyok, már önmagában büntetendő cselekménynek számítana.

– És? – tárom szét a karom, az arcomon tovább peregnek a könnycseppek.

Rafára nézek, és látom, hogy ő is sír.

– Mások a te korodban már rég…

– … már rég anyák. Tudom – fejezem be helyette a mondatot. Biztos vagyok benne, hogy ezt akarta mondani, mert ennyi idős korában már ő is az volt. Anya 18 is alig múlt el, amikor a bátyám, Kareem megszületett. Az ő szemében én már legalább két év késésben vagyok. – De miért kéne mindenkinek ugyanazt az utat járnia? Én nem akarok még férjhez menni, sem Saud sejkhez, sem máshoz. És gyereket sem akarok szülni – sikoltom, de egy hatalmas pofon belém fojtja a szót.

Tenyeremet sajgó arcomra szorítom, miközben lihegve meredünk egymásra. Még soha nem emelt rám kezet. A szeme tűzben ég, az arca vörös, ahogy égnek emelt kezekkel, hátat fordít nekem. A hangja hisztérikus ordításba megy át.

– Hálásnak kéne lenned, hogy a sejk egyáltalán érdeklődik utánad, és hajlandó feleségül venni a származásod ellenére.

Hirtelen elhallgat, a szavait néma csönd követi. Én is megdermedek, és zavarodottan emésztgetem magamban az utolsó mondatát. Rafa, mint egy riadt kisnyúl, óvatosan pislog ide-oda anyám és közöttem. A csend kezd aggasztóvá válni, de anya nem fordul felém. Úgy áll ott, az ablak felé fordulva, mint egy sóbálvány. Várom, hogy folytassa, hogy tovább kiabáljon és szidjon, de nem jön semmi, így én szólalok meg.

– Mi kifogása lehetne a sejknek a származásom ellen? Hiszen te magad mondtad, hogy ő és apa unokatestvérek.

Valami furcsa, remegésszerű aggodalom indul el a gyomrom tájékáról, és egyre feljebb kúszik a mellkasomban, mint egy hatalmas anakonda. Lassan már a nyakamat fojtogatja, és úgy érzem, ha nem kapok hamar magyarázatot az előbbiekre, azon nyomban szétrobbanok. Ő meg csak hallgat, sőt, a tenyerét még a szája elé is szorítja. Egyből agyalni kezdek rajta, hogy ugyan mi adhatna okot arra, hogy Saud sejk elégedetlenkedjen a származásommal. Apám a királyi család tagja, az emír az unokabátyja, szóval ezzel nem lehet gond.

– Anya – szalad ki a számon elképedten, mert csak egyetlen lehetséges magyarázatot látok. Odalépek közvetlen a háta mögé, és szinte esdeklőn kérdem – Apa nem az én apám? Nem vagyok az édeslánya?

Megfordul, és kábé úgy néz rám, mintha a legocsmányabb istenkáromlás hagyta volna el a számat. És ekkor csattan a második pofon. Húsz éven keresztül egy sem, most meg pár perc leforgása alatt kettő. Döbbenten az arcomhoz kapok, és ekkor már látom, hogy anyám is bánja, amit tett. „A nő legnagyobb fegyvere az arca szépsége, és a szeme igézete” – mondja mindig, az én két fegyverem pedig igencsak megviselt állapotban van jelenleg. A szemeim bedagadtak a sírástól, az arcomon pedig ott ég az ujja lenyomata. Könnybe lábad a szeme, és úgy remeg a szája széle, mintha nem is a Perzsa-öbölben, hanem Szibériában lennénk.

– Gondolod, hogy még életben lennék, ha így lenne? Ha nem apád lánya lennél? – kérdi keserűen.

Ahhoz, hogy más legyen az apám, anyának meg kellett volna csalnia a férjét, méghozzá akkor, amikor már két fia is született tőle. Abszolút ki van zárva. Viszont akkor csak egy lehetőség maradt. Hátat fordítok neki, megkapaszkodom az ablakpárkányban. A márvány jéghideg izzadó tenyerem alatt, legszívesebben a homlokomat is hozzá szorítanám.

– De akkor… ez azt jelenti… – nyögöm.

Ez csakis azt jelentheti, hogy anyám nem az igazi anyám. Nyelnem kell, de hatalmas gombóc szorítja a torkomat. Hányingerem van és szédülök. Mi folyik itt? Ma reggel még volt egy boldog életem, kiváltságos hercegnője voltam a világ legszebb emírségének, aztán a nyakamba zúdítják, hogy feleségül kell mennem egy idősödő sejkhez, és ráadásul kiderül, hogy a családom nem is a családom. Ez csak valami rémálom lehet. Fel akarok ébredni! Mikor végre megszólal, a hangja csak egy sóhajtás:

– Felejtsd el, amit mondtam!

Nem dobhat rám csak úgy egy ilyen kijelentést, aztán úgy tesz, mintha misem történt volna. Pedig nagyon is úgy tűnik, hogy részéről lezártnak tekinti a szóváltásunkat, mert megindul a lakrészem ajtaja felé. Egyszerűen nem hiszek a szememnek. Csak nem akar így itt hagyni? Ezt nem teheti velem!

– Anya! – sikoltom, és már futok is utána. Elkapom a karját pont, amikor kilépne az ajtón, de ő kirántja magát a kezeim közül, és rám sem nézve tovább iramodik a folyosón. A nevét ismételgetem, futok mellette, rángatom az abayáját, mint valami félkegyelmű, de ő csak megy határozottan, előre szegezett tekintettel. – Könyörgöm, mondj valamit! Nem hagyhatsz itt csak így.

Ekkor már ő is sír, fekete szemfestéke elkenődve csorog le a szeme sarkában, de nem áll meg. Menekül előlem. Közben elérjük a palota nyugati szárnyát, ahol az ő lakrésze van, de én még mindig a nyomába vagyok, mint az árnyék. A folyosó kong az ürességtől, egyetlen alkalmazott sem akar a tanúja lenni a drámának. Biztosra veszem, hogy a sarkok mögül lesnek bennünket, de most ez a legutolsó, ami izgat. Mikor elérünk az ajtajához, és én még mindig nem tágítok, anyám zokogva mondja:

– Hagyj, Amina! Nem tehetem, nem beszélhetek, hát nem érted? Apád megöl, ha megtudja.

Megragadja a kilincset, én meg elengedem a ruhája szegélyét. Kezem lehanyatlik, teljesen kétségbe vagyok esve. Ha apám eddig nem látta jónak, hogy felvilágosítson a származásommal kapcsolatban – akármi is legyen a háttérben –, akkor azt határozott indokkal tette. Azzal, hogy anya véletlenül elszólta magát, magára haragította őt, ez biztos, mint a halál. Nem is tudom, melyikünk van nagyobb bajban; ő vagy én. Nem szeretnék most a helyében lenni. Kinyitja az ajtót, belép, majd amikor visszafordul, vet rám még egy fájdalmas pillantást. Nagyon össze van törve, de nem is kéri, hogy tartsam titokban apám előtt a felfedezésemet. Túl jól ismer, tudja, hogy erre nem lennék képes, és mennyire igaza van. Becsukódik az orrom előtt az ajtó, én meg ott állok az omladozó kis világom közepén.

＊

Muszáj beszélnem valakivel erről az egész őrületről, de anyámra nem számíthatok, Rafa pedig alapvetően nem a bizalmasom. Tudom, hogy mit kell tennem; elmegyek Selinához, hátha ő vagy az anyja hallottak valamit az esküvőről. Nadia nénémet, Selina anyját, nem faggathatom közvetlenül, de ki tudja, talán elcseppentett valami információt a dologról a lányának. Gyorsan kell cselekednem, mielőtt valakinek eszébe jutna megtiltani, hogy elhagyjam a palotát. Apám szerintem nem jön haza egy ideig, anyám meg jelenleg túlságosan is el van foglalva a saját nyomorával ahhoz, hogy velem foglalkozzon. Kareem a saját palotájában lakik, mióta megnősült, fiatalabb bátyám, Hamid pedig még kora reggel elment itthonról, úgyhogy most vagy soha.

Felhívom Selinát, és szerencsémre néhány csengés után fel is veszi. Elmondom neki, hogy azonnal beszélnem kell vele, és abból, ahogy furán hallgat és sóhajtozik, sejtem, hogy gyanítja a hívásom okát. Azonnal felajánlja, hogy menjek át hozzájuk, hogy nyugodtabban tudjunk beszélgetni.

Hiába tudok vezetni, nem ülhetek egyedül autóba, és Hamid sincs itthon, hogy átvigyen, így apám egyik sofőrjével, Omarral vitetem át magam. Kapkodva öltözködöm, a hijabot már a lépcsőn szaladva tekerem a fejemre. Teljesen kifulladva érek le a palota bejáratához, és ahogy kilépek a szabadba, arcomba csap a hőség. Március van, de a hőmérő máris 36 fokot mutat. Ras-al-Khaimah az Emírségek legészakibb tagállama, és a legszebb is. Itt nincsenek lélegzetelállító felhőkarcolók, mint a másfél órányi autóútra fekvő Dubaiban, de nekünk vannak a legcsodálatosabb strandjaink. Tengerpart, sivatag, oázis, van itt minden, és normális esetben imádom is ezt az országot, a hazámat, de ma semmi sem normális. Ma fojtogat a sivatag felől érkező forró szél, és a homokszemcsék belemarnak a bőrömbe.

Lehunyom a szemem, veszek néhány mély lélegzetet, és próbálok lenyugodni. Az arcom elé emelem a hijábot, amikor Omar kinyitja nekem az kocsi ajtaját. Az út nem hosszú Selináékhoz, alig pár percem van, hogy összeszedjem a gondolataimat és lehiggadjak. Ha Nadia néném felfedezi, hogy sírtam, aggódni kezd, és felhívja anyámat. Muszáj összekapnom magam mire odaérünk.

＊

– Telefonálok, hogy mikor gyere értem – mondom a sofőrnek, miután kinyitotta nekem az ajtót.

Ő bólint, és már száll is vissza a vezetőülésre. A széles lépcsősor felé fordulok, és látom, hogy Selina fut felém. Jó pár napja nem találkoztunk, így akkor is lenne bőven megbeszélni valónk, ha időközben nem ütött volna be a világvége. Átöleljük egymást, és borzasztó közel állok hozzá, hogy megint elbőgjem magam, de nem akarok jelenetet rendezni a személyzet előtt. Leengedem a fátylat, mire egészen közel hajol, és csodálkozva kezd bámulni.

– Mi történt az arcoddal? – bök a jobb oldalam felé.

– Majd később elmesélem – mondom, és gyorsan megint magam elé emelem a fátylat.

Óvatosnak kell lennünk, már csak az kéne, hogy a személyzet pletykálni kezdjen a vöröslő képemről. Selina ugyanezt gondolhatja, mert egyből húzni kezd befelé, a szobája felé. Kézen fogva sietünk fel a lépcsőn, ő meg közben odaszól az egyik szobalánynak, hogy hozzon nekünk jeges limonádét és valami rágcsálnivalót.

– A néném? – kérdezem, miközben lapos pillantásokat vetek jobbra-balra, hogy feltűnik-e valahol Nadia néni.

– Anyám visszavonult. Kimerítette a fürdő – forgatja a szemét –, vagy az is lehet, hogy én merítettem ki a faggatózásommal.

– Szóval akkor tudod? – nézek rá döbbenten.

Nem válaszol, csak miután becsukta magunk mögött az ajtót, és lenyomott egy hatalmas, puha párnára.

– Csak annyit, hogy férjhez mész. Anya többet nem volt hajlandó elárulni.

– Nem megyek férjhez – fonom keresztbe a karom magam előtt dacosan.

– Egek, Amina! Akkor tényleg igaz a hír. És ki az?

–Saud al-Hosani sejk – köpöm ki undorral.

Selina tátott szájjal bámul, és mellém kuporodik.

– Az az öreg sejk, akinek meghalt a felesége?

– 43 éves, és te meg honnan tudod, hogy meghalt a felesége?