Vigyázz rám

2013-2

És most a testvérem életének teljes térképét tartottam a kezemben. Tudtam, hogy sokat beszélt Amyről és rólam is a pszichiáterének. A gondolattól erősen összeszorult a gyomrom.

A fehér ajtóra néztem, amit kulcsra zárva tartottam. A bátyám szobájába nem engedtem be senkit, a látogatók előtt elzártam a lakásnak ezt a részét. Én viszont legalább kétnaponta látogatást tettem odabent. Ettől úgy éreztem, mintha Chris mellettem lenne.

Leraktam a sárga borítékot a dohányzóasztalra, és kinyitottam a laptopom fedelét. Fáradt voltam, és a fejem is borzalmasan lüktetett. Nem segített a másnapos fájdalmakon az sem, amikor beléptem a levelezőmbe. Katherine Key pár napja csatolta a következő regényem javított verzióját, felette pedig Redmond levele díszelgett:

Kedden kilenckor találkozunk Kathyvel, hogy megbeszéljük a simításokat a kéziratodon. Remélem, már átnézted, és összeírtad a javaslataidat! Nyolckor ott leszek érted.

Szedd össze magad!

Felhorkantam az üzenet hangvételén. Legszívesebben felhívtam volna Redmondot, hogy nemrég jelent meg a Maradj velem, és hagyjon engem békén. Arról persze fogalma sem volt, hogy július közepe óta csak vázlatokat és pár haragos, összefüggéstelen történetet írtam.

Megnyitottam a fájlt, amiben természetesen annyi piros volt, hogy alig láttam a saját szövegemet. Megdörzsöltem a homlokomat. Már legalább két hete a becsillagozott levelek között volt a kézirat, de képtelen voltam nekiülni.

A tekintetem a sárga borítékra siklott, majd vissza kéziratom elejére, ami hosszabbnak tűnt, mint a Végítélet, pedig csak kétszáz gépelt oldal volt. Egy percig sem áltattam magam azzal, hogy képes leszek keddre végezni vele.

Végigpörgettem az oldalakat, majd újra megdörzsöltem a homlokom. Borzalmas fáradtság telepedett rám, ezért inkább felkeltem, és bementem a hálószobába. Kihúztam az éjjeliszekrény fiókját, és a kezembe fogtam a műanyag tasakot. Persze tudtam, hogy nem kéne. De úgy éreztem, egész egyszerűen képtelen vagyok belefogni a javításba egy kis segítség nélkül.

Éppen letettem a dohányzóasztalra a kokaint, amikor megszólalt a mobilom. Azonnal Amy jutott eszembe, így a szívverésem hevesebb ütemre váltott. Azonban amikor a kezembe vettem a telefont, nagyobb meglepetés ért. Azonnal a hívásfogadásra nyomtam.

– Helló, Sarah!

– Szia, David! – szólt bele az ismerős hang. Sarah-val utoljára Amyvel együtt találkoztam a nyár elején. Sejtettem, hogy Amy elmondta neki, hogy tud a régi viszonyunkról, de eddig még ezt nem vágták a fejemhez. Pont erre volt szükségem aznap délután.

– Miben lehetek a segítségedre?

– Beszélned kell Amyvel!

Idegesen dörzsölni kezdtem a tarkómat, majd becsuktam a szememet. Szinte egy egész hónapra sikerült kizárnom Amyt az életemből, erre aznap mindenki ezzel zaklatott.

– Nem hiszem, hogy lenne miről beszélnem vele.

– David, most komolyan! Fel kell hívnod, és beszélnetek kell! Mindenről. Rohadtul fontos!

Összeszorítottam az öklömet.

– Nektek sikerült már megbeszélnetek, hogy mennyire átbasztad éveken át?

– Egyáltalán nem erről van szó most – remegett meg a hangja. – Drogozol?

– Ja, épp most akartam betépni – mondtam teljes természetességgel. – Átjössz, hogy együtt csináljuk? Akár felidézhetnénk a régi szép időket is.

Eszem ágában sem lett volna lefeküdni vele, de minden sokkal egyszerűbb volt, ha a világ legszemetebb férfijának gondolt. Reméltem, hogy talán elmondja Amynek is, hogy mit mondtam, és együtt borulnak ki rajta.

– Hogy te mekkora seggfej vagy! Szedd össze magad, és hívd fel Amyt! Ezt most rohadtul komolyan mondom! Nem azzal gyalázod meg a bátyád emlékét, ha együtt vagy vele, hanem azzal, amit most csinálsz.

– Nagyon köszönöm a hasznos tanácsokat, Sarah.

A vonal túlsó végéről egyenletes sípolást hallottam, mire hangos csattanással ledobtam a telefont az asztalra. Megforgattam a szemem, és mély levegőt vettem. Újra a kokainra néztem, majd a sárga borítékra, de végül felmarkoltam a doboz cigimet.

Kiléptem a kis erkélyre, és rágyújtottam. A nyár utolsó sugarai erősen melegítettek. A járdán gördeszkás fiúk mutogatták egymásnak az újabb mutatványaikat.

Újra Amyre gondoltam. Szinte láttam magam előtt, hogy sír, amitől összeszorult a torkom, pedig nem akartam ezt érezni. Egész egyszerűen nem lehettünk együtt. Erről megbizonyosodtam, miután elolvastam a memoárját. Az írása valahogy élővé változtatta azt az időszakot, amikor a bátyámmal volt, amit sikerült eltemetnem magamban, amikor vele voltam, de miután a könyve végére értem, úgy éreztem, képtelen lennék újra megtenni.

Borzalmasan fájt a fejem. Lassan kifújtam a füstöt, amitől talán kissé enyhült az izmaim feszessége. Tudtam, hogy nem fog teljesen elmúlni. Harminchárom éves voltam, és az életem véget ért. Nem haladtam sehová. Persze mímeltem, hogy az ügynökömmel, a szerkesztőmmel és kiadóvezetőmmel találkozom. Eljártam dedikálni, néha még interjúkra is elmentem. De nem írtam. A kokainnal együtt is csak összefüggéstelen, dühös szavakat dobáltam a papírra. A legnagyobb szerencsém az volt, hogy Redmondnak még hosszú ideig nem kellett elmondanom, hogy nem dolgozom, mert még legalább négy regényem volt talonban a régi szép időkből.

A fantáziám teljesen elapadt, amitől éjszaka újra megrohantak a régmúlt kísértetei. Egyedül a drogok tudtak kihúzni a rettegésből. Tisztában voltam vele, hogy merre tartok, de nem érdekelt. Nappal nem rettegtem a haláltól, de éjjelente, amikor anyám vörösre mázolt arcú, fehér ruhás kísértete megtámadta az elmémet, akkor viszont minden porcikám remegett. Ezért a maradj betépve, és sohase lépj ki a valóságba lett az egyedüli menekülési útvonalam. Csak Amynek kellett elfelejtenie engem, hogy lassan, de biztosan kiszivároghassak ebből a beteg világból.

A telefonom újrakezdte a Kid Rockot, amitől az jutott eszembe, hogy le kell cserélnem a csengőhangot, mert végleg meg fogom utálni ezt a számot. Elnyomtam a cigit, majd felvettem az ismeretlen számot.

– David Pennington?

– Én lennék. – A konyha felé vettem az irányt, hogy lefőzzek egy újabb adag kávét.

– Az édesanyja Margaret Lois Pennington?

– Úgy tudom.

– A Glens Falls Kórház ügyeletéről telefonálok. Dr. Mullins vagyok. Tegnap éjjel az édesanyja balesetet szenvedett. Úgy tűnik, hogy leesett a lépcső tetejéről, így három bordája, a csípője és a lába is eltört a bal oldalán.

Hirtelen kirázott a hideg, és erős gombóc szökött a torkomba. Megmagyarázhatatlan, merőben szokatlan érzés volt. A sérthetetlen anyánk, akinek az évek alatt sohasem esett semmi baja, most mozdulatlanul fekszik a fallsi kórházban.

– Itt van, Mr. Pennington?

– Persze. És mi lenne a teendő? – kérdeztem, de azonnal megbántam, mert éreztem, mennyire furcsán hathat ez az orvosnak.

– Pár napig még itt marad nálunk a kórházban. Valamikor be tudna jönni, hogy megbeszéljük a részleteket? Elég hosszú ápolást és rehabilitációt kíván meg az állapota.

– Holnap át tudok menni.

– Rendben. Aggodalomra nincs semmi ok. Fel fog épülni.

Elbúcsúztam az orvostól, és arra gondoltam, hogy reagálna rá, ha tudná, egy cseppet sem aggódom anyámért, de magamért annál inkább. El sem tudtam képzelni, hogyan fogom megoldani a helyzetet.

Leültem a forró kávéval a számítógépem elé. A pirossal teli kéziratom megnyitva állt előttem, mellette a testvérem életének története és a kokain. Hosszasan néztem végig a három dolgon, majd elővettem a borítékot. Egyetlen húzással felnyitottam a ragasztást.

A DVD mellől egy levél esett ki egyenletes és szabályos kézírással:

„Kedves David!

Nagyon jól tudom, hogy megcsúsztam a testvére hagyatékának továbbításával, de úgy gondoltam, jobb lesz, ha nem a friss gyászban kapja meg ezeket az anyagokat. Christopher 1997-től 2012-ig járt hozzám terápiára kisebb-nagyobb megszakításokkal. Kijelenthetem, hogy a bátyja esete és élete nagy hatást gyakorolt a praxisomra és a saját életemre is. Mindennel együtt ő volt a leghosszabb terápiás esetem. Azt, hogy az életének önkezével vetett véget, személyes kudarcként is éltem meg és nagyon megrázott, hiszen Chrisszel rengeteget dolgoztunk a szuicid gondolatai ellen. A bátyja a terápia elejétől kezdve beleegyezett abba, hogy rögzítsük az anyagát, a későbbiekben már videofelvételeket is készítettünk – nem minden terápiáról van ilyen, de az esetek nagy százaléka megvan. 2010-ben pedig megkért arra, hogy mindenképpen osszam meg önnel ezeket, abban az esetben, ha idő előtt távozna közülünk.

Szeretném, hogyha felkeresne, amennyiben bármilyen problémája merülne fel az anyagok meghallgatása során. Biztos vagyok benne, hogy sok régi, eltemetett emléket fognak a felszínre hozni, ezért arra kérem, hogy vigyázzon magára.

Üdvözlettel:

Carol”

Hosszasan fogtam a kezemben a DVD-t, amire a Christopher Pennington nevet írták. Nagyon jól tudtam, hogy nem vagyok erre felkészülve. Épp úgy, ahogy Amy memoárjára sem voltam. De nem maradt veszítenivalóm. Meg akartam ismerni a testvérem gondolatait, mielőtt túl késő lett volna.

Beletettem a fényes korongot a laptopom lejátszójába, és rákattintottam ez első fájlra.