1997
664 Words
1997CHRIS
AUGUSZTUS 3.
Christopher Pennington első terápiás ülésén beleegyezett anyagai teljes rögzítésbe – mondta Carol Sullivan határozott hangon. – Arra szeretnélek megkérni, Christopher, hogy meséld el nekem, miért is döntöttél úgy, hogy eljössz a rendelőmbe.
Chris megköszörülte a torkát.
– Hirtelen azt sem tudom, hol is kellene elkezdenem – sóhajtott fel szaggatottan.
– Mondj valamit először magadról, hátha úgy egyszerűbb lesz a kezdés!
– Christopher Pennington vagyok. Húszéves leszek, Brooklynban lakok az öcsémmel, aki nyáron költözött hozzám. Emberi jogokat hallgatok a Columbián. Tavaly óta élek New Yorkban, addig Glens Fallsban laktunk a szüleimmel. Talán röviden ennyi.
– Mesélj a tüneteidről, hogyha megkérhetlek!
– Abból elég sok van – nevetett fel röviden. – Folyamatosan ideges vagyok, nagyon sokszor vannak rémálmaim, ehhez kapcsolódóan sokszor furán érzem magam. Igazából utánaolvastam a témának, és azt hiszem, hogy poszttraumás vagyok… Bármilyen hülyén is hangzik ez így kimondva.
– Miért hangzana hülyén?
– Mert csomó mindenkinek vannak rosszabb szakaszok az életében, rengeteg ember él át borzalmas dolgokat, mégis jól vannak. Azt hiszem.
– Vagy csak úgy tűnik, hogy jól vannak. El tudod mondani, hogy miért gondolod, hogy poszttraumás vagy?
– Azt hiszem, rossz gyerekkorom volt – újra zavartan felnevetett. – A fura az, hogy hosszú ideig ezt teljesen természetesnek gondoltam. Mármint reméltem, hogy elköltözök New Yorkba, és akkor majd valahogy elfelejtek mindent, ami otthon történt velünk, de érdekes módon mióta tényleg eljöttem, azóta jöttek elő erősebben a tünetek. Az, hogy folyamatosan ideges vagyok, hogy légszomjam van és a rémálmok is.
– Mit jelent az, hogy rossz gyerekkorod volt?
– Anyám elég szigorú volt, és sokszor megbüntetett engem és az öcsémet. Nagyon régóta iszik. Tizenhét éves volt, amikor terhes lett velem, majd másfél év múlva megszületett az öcsém is, David. Apám David születésig otthon volt velünk, de utána olyan munkát vállalt, hogy szinte csak hétvégente láttuk. Anyám depressziós lett David születése után, azt hiszem, gyógyszereket is szedett, és folytatta az ivást.
– Fizikailag bántalmazott titeket?
Láttam magam előtt, ahogy Chris bólint a kérdésre, majd hallottam, ahogy hangosan felsóhajtott.
– Mennyire volt súlyos ez a bántalmazás, Chris?
– Hát… – kifújta a levegőt.
– Nyugodj meg, egyre könnyebb lesz, hogyha megismerjük egymást!
– Remélem, mert nem nagyon beszéltem erről senkinek. És olyan furcsa.
– Ez teljesen érthető.
– Azt hiszem, hogy elég súlyos volt.
– Tehát nem időnként eljárt a keze, hanem folyamatos volt a feszültség.
– Folyamatos volt, igen. Kivéve, amikor apám otthon volt. Akkor nem bántott bennünket.
– És édesapátok hogyan reagált ezekre a dolgokra?
– Rosszul viselte, rengeteget veszekedett anyával. Én pedig igyekeztem nem elmondani neki, mert enélkül is nehéz dolga volt, hogy mindenünk meglegyen. Szerettem volna, ha mindenki jól érzi magát otthon. De senki sem volt jól.
– Szóval, te voltál a béke fenntartója.
– Az akartam lenni, de képtelenség volt. Mindig volt valami, amiért anyánk megbüntetett minket, lehetetlen volt mindenre figyelni. Gyerekek voltunk.
– Davidet is bántotta, vagy csak téged?
– Davidet is. De David más, mint én. Ő nem akarja megérteni ezt az egészet, ő gyűlöli az anyánkat. Én nem.
– Mit érzel iránta, Chris?
– Én, azt hiszem, szeretném megérteni. Szeretnék tőle bocsánatot kérni bármiért, amivel rosszat tettem neki. Mindig azt mondta, hogy én rontottam el az életét. És emiatt bűntudatom van. Mert én nem akartam senkinek sem elrontani az életét – felsóhajtott, és egyre hangosabban vette a levegőt.
– Szeretnél egy bögre teát?
Chris újra bólinthatott, mert a felvétel hirtelen kattant, majd újra visszatért.
– Úgy gondolom, nagyon sok dolgunk lesz együtt – mondta Sullivan. – Az elmondásaid alapján évekbe telhet, amíg fel tudjuk dolgozni ezt a traumát. Szeretném, hogyha az elkövetkező hónapokban türelmes lennél magaddal, mert fel fogunk tépni pár sebet. Szeretnék neked gyógyszert felírni a szorongásodra és az álmatlanságodra, rendben?
– Persze – mondta Chris, de a hangja már sokkal nyugodtabbnak tűnt. – Az jó lesz.
– Szeretnélek látni a jövő héten ugyanekkor. Az első pár hónap után ritkíthatjuk az alkalmakat, csak szeretném, ha egy kicsit jobban lennél. Szerintem mára ennyi bőven elég is lesz.
– Én is úgy gondolom.
– Jövő hétre szeretném, hogyha elgondolkoznál nekem az első gyerekkori emlékedről. Jó lenne, ha választanál egy pozitív és egy negatív emléket is. Közben, hogyha bármi felmerül az életedben, arról is beszélgetünk. Tudnál kérlek hozni nekem egy fotót a családodról? Akár lehet mindenkiről egy-egy külön fotó is.
– Van otthon, úgyhogy megoldom.
– Rendben. Vigyázz magadra, Christopher!
- Writer
