Harmincadik fejezetPip a legalsó lépcsőfokon ült, és nem törődött vele, hogy mennyire nem odaillő a pizsamája és a papucsa. Szívesebben viselte, mint az itteni ruhák bármelyikét – mellet ki, hasat be. Nem, kösz.
Nézte a mulatozókat, akik tántorogtak, dülöngéltek a bár, a mosdó, a hálószobák, a bálterem felé, de a tekintete újra meg újra visszatért a plafonról fejjel lefelé lógó karácsonyfára. Nem tudta eldönteni, hogy inkább őrületesen menő vagy nevetségesen együgyű. Mintha a gyerekkori otthonát pszichedelikus drog fogyasztása után látta volna – kívülről élénk rózsaszín, belül megfosztották a színeitől, felnőttek szaladgáltak körbe, akár a gyerekek, valahogy minden tótágast állt.
Várta a boldog sikolyt, és azon tűnődött, vajon meghallja-e ebben a zajban. Nemrég történt valami a bálteremb
