Karácsonyi parti

Második fejezet

Második fejezet– Edd ezt meg. – Ottie elé tett egy tálka zabkását. A tetején a méz áttetsző vénaként örvénylett, a gőze magasra szállt a mennyezet felé.

Senki sem mozdult.

– Azt mondtam, egyél – szólította fel a nővére a rangidős parancsoló hangján. – Semmire sem vagy jó alacsony vércukorszinttel, és ez egyszer nem hoztam magammal a repülősót.

Még mindig semmi.

Ottie felsóhajtott, leereszkedett a hosszú ebédlőasztal mellett a legközelebbi üres székre, és megvetően nézte a saját tálkáját. Nem volt benne biztos, hogy ő képes magába erőltetni.

– Figyelj, legalább próbáljuk meg összeszedni magunkat. Erősnek kell lennünk. Anyu nem… ez nem lesz könnyű. Úgyhogy egyél.

Újabb hosszú csend állt be, mintha egy fal mögött beszélt volna, és senki sem hallotta volna meg. De kis idő múlva Pip felvette a kanalat, és engedelmeskedett. Gépiesen, robotszerű mozdulatokkal emelte a falatot a szájához, és Ottie tudta, hogy akár kutyakaját is adhatott volna neki – nem érezte az ízeket. Willow is felvette az asztalról a kanalat, de csak ingatta a kezében. A kanál a tálka fölött lebegett, ő pedig a levegőbe bámult, a másik kezével önkéntelenül dörzsölte a rovátkákat az asztalon, melyeket tíz generáció kései okoztak. Az apja ennél az asztalnál nőtt fel, és előtte az ő apja és az övé…

Pip kanala megcsörrent a tálka alján, mire mind összerezzentek. Pip a kása alját nézte, és összegörnyedt.

– Mindjárt hányok – suttogta.

Ottie megsimogatta a karját.

– Ez a sokk hatása, Pip. Mindig az emésztés az első, ami leáll.

Willow is elengedte a kanalát, mintha Pip hányingere megszabadította volna az evés kötelezettségétől.

Ottie nagyot sóhajtott; legyőzöttnek és kétségbeesettnek érezte magát.

– Tudom, hogy lehetetlennek tűnik enni, aludni… apu nélkül folytatni… – elcsuklott a hangja, miközben kimerült testvéreire nézett. – De valahogy muszáj egyik lábunkat a másik elé tennünk és kihozni magunkból a legjobbat.

Pip rászegezte duzzadt szemét.

– Hogy hozhatnánk ki a legjobbat apu halálából? – Kivételesen nem volt szarkazmus a szavaiban, csupán sivár kétségbeesés.

Willow lehajtotta a fejét. Az asztalra támasztotta a könyökét, beletúrt a hajába, mintha szó szerint megpróbálná összetartani magát. Mióta előző este megérkezett, hátborzongatóan csöndes volt, alig szólt. Mintha kiszívta volna a levegőt a testéből a hír, hogy elkésett. Ottie még soha nem látott szívfacsaróbbat néma sikolyánál és hangtalan zokogásánál. A kishúga egyszerre volt dühös és feldúlt. Míg Ottie és Pip az anyjuk szobájában töltötte az éjszakát, Willow bemenekült a régi hálószobájába, és bereteszelte az ajtót – jelen volt, mégis hiányzott.

Valaki kopogott a hátsó ajtón, mire megfordultak, és egyszerre vették észre az üvegablakon bekukkantó Mrs. Macet. A szokásos, foltozott könyökű tweedkabátját és kesztyűt viselt, szürke haját kontyba fogta, olvasószemüvege az orra hegyén ágaskodott, és felnagyította gyengéd, okos tekintetét.

Különösebb udvariaskodás nélkül bejött, levette a kesztyűjét, és helytelenítő arckifejezéssel nézett végig rajtuk. Ottie tudta, hogy mindannyian cudarul néznek ki: a szemük alatt sötétlila karikák, akár a zúzódások, az arcuk sápadt és duzzadt. Szemmel láthatólag nem aludtak, felváltva, tanácstalanul ültek az anyjuk ágya mellett, míg ő vonyított és jajgatott, mint egy sebzett állat.

– Szegény, szegény csibéim – mondta Mrs. Mac jellegzetes mély hangján. – Hol van anyukátok? – kérdezte. Letette a kosarat, majd gyorsan, de melegen egymás után átölelte őket, a legtovább Willow-t. Mindig is közel álltak egymáshoz, Willow volt a család kisbabája, és Mrs. Mac hozzá ragaszkodott legtovább. Willow hirtelen távozása három évvel ezelőtt őt is ugyanolyan rosszul érintette, mint a többieket.

– Fönt van – motyogta Ottie. – Dr. Fitz ma reggel visszajött, és nyugtatót adott neki.

Mrs. Mac rövid hallgatás után bólintott.

– Jó. Talán ez a legjobb.

Egy pillanatra összenéztek, a tragédia nyűtt matracként terült el közöttük. Elkerülhetetlenül. Fájdalmasan. Tegnap ilyenkor az évforduló ünneplésére készültek odahaza, kikészítették a ruhájukat, hosszú fürdőt vettek az estély előtt, azután pezsgőt szürcsöltek, vidám történeteket meséltek. A faluban tapintható volt a várakozás. A Lorne család összejövetelei mindig extravagáns, bőséges, hosszan elhúzódó rendezvények voltak, és Ottie döbbenten nézte a volt házvezetőnőjüket kifestve, bársonyruhában. Nem volt biztos benne, hogy látta-e valaha kötény nélkül.

– Teát? – kérdezte Ottie, és fel akart állni az asztaltól. – Épp most főztem. Felforrt a víz.

Mrs. Mac a vállára tette a kezét, és nem engedte felállni.

– Majd én befejezem. Maga csak üljön itt. Úgy fest, mint akinek szüksége van a pihenésre.

Újra kritikus tekintettel végigmérte őket, de a szeméből szeretet sugárzott. Már öt éve nem dolgozott náluk. Huszonnégy éves szolgálata alatt részben iskolaigazgató, részben dadus, részben kém volt. Gondoskodott a gyerekek jóllétéről, arról, hogy rendesen egyenek, megírják a házi feladatot és közvetítette a faluban történtekről szóló belső információkat. A Lorne lányok gyakran fájlalták, hogy „szerencsétlenségükre” gyakorlatilag a háromszázhúsz hektáros birtok volt a börtönük, ahol sem utcai lámpák, sem járdák vagy buszmegállók nem voltak.

– Erősnek kell maradniuk, az édesanyjuk kedvéért. Ő nem olyan erős, mint szeretnék. Szüksége van a segítségükre, hogy túljusson ezen.

– És segítünk is – bólogatott Ottie, és elszántan nézett a testvéreire. Ha rá nem is hallgattak, Mrs. Mac szava maga volt a törvény.

– Mindenki az üdvözletét küldi. A kocsiban majd harminc tál étel van maguknak. Lefogadom, hogy májusig pástétomon élhetnek.

– Ez nagyon kedves tőlük – motyogta Pip, és még mindig szinte zöld volt az arca.

– Hát, úgy gondolták, ez a legkevesebb, amit megtehetnek – válaszolta Mrs. Mac. Odavitte a teáját a hosszú asztalhoz, és lezöttyent a fonott székre. Egyik kezével lustán cirógatta a két keverék kutyust, Mabelt és Dotot, akik combjához dugták bús fejüket. – Micsoda sokk ez az egész falunak. Mindenki megdermedt a döbbenettől. O’Malley bezárta a boltját, amikor meghallotta, pedig épp a vágóhídról vár szállítmányt.

Sokk. Milyen tapintható. Ottie úgy érezte, akár ki is nyúlhatna, és bele is haraphatna. Újra Willow-ra pillantott, aki csak fizikailag volt jelen, és úgy bámulta a fa erezetét, mintha csak neki szóló üzenetet írtak volna rá.

– Tudják már, hogy mi vitte el? – érdeklődött Mrs. Mac nyugtalan tekintettel.

Ottie összerándult, még a szót is gyűlölte, nem akarta, hogy formát öltsön, nem szívesen mondta ki.

– Aneurizma.

– Ó! – Mrs. Mac a szája elé kapta a kezét, szorosan behunyta a szemét, mintha a szó önmagában felért volna egy pofonnal. – Akkor gyorsan történt – motyogta bólogatva, mintha nyugtatni próbálná önmagát. – Ez végül is áldás.

– Valójában nem – mondott ellent halkan Ottie. Nem akart újra azokra a szörnyű, nyomasztó pillanatokra gondolni… – Majdnem négy órát élt még utána.

Mrs. Mac a homlokát ráncolta.

– De… én azt hittem, az ilyesmi gyorsan végez az emberrel.

– Dr. Fitz szerint csak a betegek negyven százaléka hal meg azonnal, ötből három két héten belül. – Vállat vont, utálta, hogy ez a statisztikai adat így megragadt a fejében. Egy tény, amit korábban nem ismert, és nem is akart megtudni. – Azt mondta, húsvétkor diagnosztizálták apunál, de mivel a nyaki verőérnél volt, nem lehetett megoperálni.

– Szóval tudta?

Ottie bólintott, és visszanyelte saját megdöbbenését. Dühét. Az árulás érzését.

– A konzultáns orvos azt mondta, hogy bármikor szétrobbanhat, de minden okuk megvan azt feltételezni, hogy ha óvatos, még évekig elélhet. A legtöbb aneurizma nem reped szét. Minden évben csak százból egy robban szét, szóval… – Elhallgatott, hallotta, milyen gépies a hangja. A tény ismerete nem változtatott a végeredményen. Az apját nem lehetett statisztikai adatokkal megmenteni.

– Jesszus, szegény ember! – sopánkodott Mrs. Mac. – Nem mondta el senkinek?

– Csak anyunak, de ő azt mondja, nem akarta, hogy aggódjunk. – Elkapta a tekintetét. – Tipikus apu, mindennek a jó oldalát nézte. Feltételezte, hogy ő lesz az, aki megússza.

– Hát, tényleg ezt hihette. Apátok mindig szerencsés volt.

Ottie a testvéreire pillantott, de ez egyszer nem reagáltak a kijelentésre. Bármilyen privilégiumokat élvezett is az apjuk, a szerencse nem tartozott közéjük.

– Tehát, mi történt? Hiszen ő… – Mrs. Mac nem fejezte be, de Ottie tudta, mit akart mondani. Hogy amikor eljöttek, még jól volt. Szívélyes búcsúszavakat kiabált a kastély lépcsőjéről, az arca piroslott a bortól és a boldogságtól.

– Felmentek anyuval átöltözni, amikor anyu szerint hirtelen erős fejfájásra panaszkodott. Anyu kiszaladt, hogy mentőt hívjon, de mire visszatért, apu már eszméletlen volt.

– Ó, te jó ég, szegényke. Milyen sokk lehetett ez neki.

Ottie egy pillanatig hallgatott. Az anyja részben azért gyötrődött – sőt kínozta magát –, mert egyedül hagyta az utolsó pillanatokra, amikor még öntudatánál volt.

– Igen. Dr. Fitz pár perc alatt ideért, de… – Ottie nagyot nyelt, és megrázta a fejét. – Azt mondta, semmit sem tehetett. Súlyos subarachnoidealis vérzés következett be. Nem volt semmi remény.

A házvezetőnő összefűzte az ujjait a bögre körül, és Ottie észrevette, hogy remeg a keze. Az idős házvezetőnő talán nem mutatta ki feltűnően az érzéseit, de jólelkű ember volt.

– Micsoda szörnyűség… és ilyen közel a karácsonyhoz – motyogta, és a többiekkel együtt zaklatott némaságba süllyedt.

A szobában csupán a régi sárga tűzhelyben villogott és pattogott a tűz, és Ottie tudta, hogy északi szél fúj. Különös módon odaillőnek tűnt, mintha a halál harci szekere lett volna. Harapós és könyörtelen, körülfogta a kőfalakat, és rájuk várt a metsző novemberi hidegben. De odabent… Ottie végigjáratta a tekintetét konyhán. A kastély sok, súlyos, pilléres szobája közül mindig ezt érezte a legbiztonságosabbnak. Ez volt a kedvence, talán azért, mert mindig olyan meghittnek érezte a magas, keskeny ólomablakokkal, a kő ablakpárkánnyal, amely hosszú fénynyalábokban engedte be a napsugarakat. A padló terrakottacsempéit generációk léptei koptatták sápadt barackszínűre; a hosszú, szabadon álló munkaasztalokat a falakhoz tolták, szakácskönyvekkel és konyhai robotgépekkel, vázákkal és Viktória korabeli csíkos porcelánnal megpakolva; hatalmas tejesköcsögök, vajasedények, sajttálak feltűnő fekete betűkkel, nehogy feledésbe merüljön a rendeltetésük. Számos, össze nem illő tányér sorakozott a konyha oldalsó polcain és állványokon, a legtöbbje csorba; a plafonról rézedények himbálóztak. Ebben a szobában semmi rossz nem történhetett, ide nem tévedt be a halál.

– Hát, mennem kell – törte meg végül a csöndet Mrs. Mac, és feltápászkodott az asztaltól.

– Ugye nem megy még el? – rimánkodott Pip kétségbeesetten. Ő mindig olyan meggyőzően erős volt, de ma nem tudott becsapni senkit. Most, hogy az apjuk elment, a húga is üresnek és rémültnek érezte magát. Apjuk volt a családban a horgony, a vezető. Anyjuk, bár gyönyörű, derűs és szerető szívű volt, sőt, bizonyos értelemben tehetséges is – ha mondjuk valaki színeket akart választani a hálószobájához, abban ő volt a szakértő –, alapvetően törékeny teremtés volt, akit az apjuk elkényeztetett a szeretetével, és megóvott a világ leggonoszabb ármánykodásaitól és csalódásaitól. Pillanatnyilag Mrs. Mac volt az egyetlen működőképes felnőtt.

A házvezetőnő gyengéden meglapogatta a kezét.

– Természetesen nem megyek sehová, kicsikém. Csak itt a házban jövök-megyek. Nekiállok a hálószobáknak. Át kell húzni az ágyakat, és most egyikőtök sincs olyan állapotban.

– Ó, de hát… – habogott Pip, és elvörösödött. Ottie ránézett, pontosan tudta, mit akar mondani.

– Nem tudjuk magát megfizetni, Mrs. Mac – fejezte be helyette Ottie. Ez volt az első kemény döntés, amit Ottie-nak meg kellett hoznia, amikor annak idején segíteni kezdett a birtok ügyintézésében az apjának. Ő világított rá a kíméletlen igazságra, hogy bármennyire fájt a szíve, nem engedhetik meg maguknak szeretett házvezetőnőjük további foglalkoztatását. Azóta is bűntudata volt miatta.

– Jesszusom, nem is fogadnám el a pénzüket – tiltakozott Mrs. Mac. – Azt hiszik, a fizetés miatt maradtam itt olyan sok éven át? – A fejét csóválta, és gyengéden, érdeklődéssel megsimogatta Willow fejét, aki soha nem volt kifejezetten nyugodt gyerek, és a hallgatása nem kerülte el a házvezetőnő figyelmét. – Továbbra is benézek, és felügyelem a dolgokat, amíg biztos nem vagyok benne, hogy újra talpra állnak.

Mintha a szavai gyógyírként hatottak volna rá, Willow megfordult, és az öreg házvezetőnő ölébe temette az arcát. Hangtalanul sírt.

– Ugyan, ugyan, édesem, idővel jobb lesz, majd meglátja.

Ottie azonban nem volt ebben olyan biztos, látván a húga némán és vég nélkül ömlő könnyeit és keserűen lebiggyesztett ajkát.

– Helló? – A magas hang felverte a nagyterem csendjét, visszhangosan haladt végig a faborítású folyosón, egészen a régi konyháig. Ottie érezte, hogy nő benne a feszültség. Hallotta a magas sarok kopogását a padlón, és röviddel ez után az anyja legjobb barátnőjének frissen beszárított frizurás feje jelent meg az ajtóban. Olyan vörös és duzzadt volt a szemhéja, hogy alig látszott ki a szeme. Ottie-ban felmerült, milyen rossz ízlésre vall, hogy feltűnően, mi több: látványosan jobban le van sújtva, mint az elhunyt saját családja, mégis mosolyt erőltetett magára.

– Helló – mondta halkan.

– Ó, te jó ég, mind itt vagytok! – kiáltotta Shula Flanagan, majd görcsös zokogásban tört ki, és az orrához nyomkodta a zsebkendőjét. A férje, Bertie bejött, és egy bólintással megállt mögötte. Az ő szeme is könnyes volt, de nem omlott össze, csak állt mereven, míg a felesége kettejük helyett is sírt. Bertie a felesége apjához hasonlóan, volt katonaként nem mutatta ki az érzéseit, de felhúzott válláról és kissé túl magasra tartott álláról Ottie tudta, hogy ezek az érzések nem sokkal a felszín alatt húzódnak.

Mrs. Mac csücsörítve, diszkréten elhagyta a konyhát. Soha nem rajongott Flanaganékért, annak ellenére sem, hogy a szomszédos birtokon, Rockhurstben laktak, alig húsz kilométerre Dunmorgantől, így gyakori vendégek voltak a Lorne-kastélyban. Rendszeresen ültek az ebédlőasztalnál hétvégenként és gyakran a másnapi reggelinél is, amikor a szülőkkel együtt úgy döntöttek, hogy mélyebben a pohár fenekére néznek.

Ottie behunyta a szemét, és megadta magát Shula szoros, parfümillatú ölelésének.

– Mind cudarul néztek ki – kiáltotta, és még hangosabban zokogott. – Szegény, szegény párák.

Senki sem válaszolt. Ottie tudta, hogy Pip nem biztos magában, és attól tart, valami lesújtó visszavágással állna elő. Soha nem bírta az olyan illatos, magas fenntartási költségű pomponlányokat, mint Shula, Willow pedig – ő természetesen továbbra is némaságba burkolózott.

– Azt hiszem, anyu ágyban van – tájékoztatta Ottie, mire Shula kihúzott egy széket az asztal alól, és leült. – Az orvos csak nemrég adott neki nyugtatót.

– A fejemet rá, hogy éjjel szemhunyásnyit sem aludt – sopánkodott anyja barátnője, és megpróbálta annyira összevonni a szemöldökét, amennyire az arcfeltöltés megengedte. Csinos volt, és mostanság megadta magát az „apró rásegítés” kísértésének, ahogy ő nevezte: az arcápolást kiegészítette némi kémiai hámlasztással, a súlycsökkentő kezeléseket zsírbontó tokakezeléssel…

– Nem.

– Hát persze, hogy nem. Biztosan teljesen maga alatt van. Mármint az a sokk… – A szívére szorította a kezét. – Őszintén, azt hittem, Bertie elájul, amikor reggel megkaptuk a hívást. Fehér volt, mint a fal!

Ottie a férfira pillantott. Nem úgy nézett ki, mint az ötvennyolc éves férfiak többsége. Szertelen fitneszfanatikusként rendszeresen maratont futott a világ minden táján, és senki sem gondolta volna negyvenötnél idősebbnek. Abban a korban, amikor az apjuk pocakot növesztett, Bertie-nek sajtot lehetett volna reszelni a hasizmán, és az apjuk pofaszakállából soha nem sikerült olyan formatervezett borostát alkotni, amilyen Bertie arcát díszítette. Valójában Bertie a fitneszrögeszméjével – amelyre a hadseregben kapott rá – kereste meg második vagyonát. Ravasz üzletemberként a nyolcvanas években már felépített és eladott egy jól menő, tikfabútorokkal kereskedő importcéget, amely Ázsiából hozatta az árut. Újabban benevezett az extrém állóképességet igénylő versenyek bimbózó piacára: harminchat órás ultramaratonok mostoha terepen, hihetetlenül gyilkos időjárási körülmények között. Amikor Bertie először felvetette az ötletet, az apjuk csak nevetett és gúnyolódott rajta a konyakja fölött, de valamibe belenyúlhatott, mert most Ultra márkája még az első vagyonát is túlszárnyalta. Úgy tűnt, bármihez nyúl, arannyá válik. Nem úgy, mint az apjuk esetében, aki folyamatosan arra panaszkodott, hogy kifolyik a kezéből a pénz.

– Tehetünk értetek valamit? – kérdezte Bertie Ottie-ra nézve. Ő, a legidősebbként az apja jobbkeze volt a gazdaságban, így mindenki automatikusan meghajlott az akarata előtt. Ráadásul Pip túl lobbanékony és kiszámíthatatlan volt, és a legtöbben igyekeztek elkerülni. A férfi őszinte szavai megzavarták Ottie érzéseit, amelyeket próbált elnyomni – legalább amíg vissza nem vonul a hálószobájába. Olyan volt a kérdése, akár a lépések egy pocsolyában: felkavarták a sáros vizet. Mert erről volt szó – a kezdetről. A sokk után cselekedni kellett. El kellett végezni a halállal kapcsolatos tennivalókat. Meg kellett szervezni a temetést. Ügyeket kellett intézni. Telefonhívásokat bonyolítani.

Elkapta a tekintetét, képtelen volt a férfi szemébe nézni. Nem akarta mindenki előtt elsírni magát.

– Valójában igen – mondta pillanatnyi habozás után a padlónak. – Felvenné a kapcsolatot apu régi barátaival a hadseregből, a munkatársaival, és elmondaná nekik, mi történt? Segítene a szertartás előkészületeiben?

A férfi szomorúan bólintott.

– Természetesen.

– Köszönöm. – Ottie beharapta az ajkát, el sem tudta hinni, hogy egy mondaton belül említette az apját és a temetést. Még élénken élt benne az emlék, amikor a nagylábujja mindenki szeme láttára kikandikált a zoknijából.

– Szeretnéd, hogy megírjam a nekrológját?

– A nekrológját? – nézett fel rá a lány.

– Az Irish Times részére – bólintott Bertie. – Biztosan le akarnak közölni róla valamit.

Ottie elfintorodott. Hát persze. Az apja nem volt átlagember. Ő volt Lorne 29. lovagja, Írország utolsó lovagja. A három, normann időkből megmaradt történelmi óangol lovagrendből Declan Lorne volt az utolsó, aki még élt. Nem csak férj volt, apa és legjobb barát, aki előző éjjel eltávozott, vele együtt az örökség is a sírba szállt. A hétszáz évig folyamatos családfa, amely tanúja volt három forradalomnak, egy ostromnak, két tűzvésznek, számtalan bankcsődnek, nem tudta túlélni az egyszerű genetikai balszerencsét, hogy három lánya született, de egyetlen fia sem.

Ottie beharapta az ajkát, és miközben megpróbálta elfojtani az érzéseit, bólintott. A nap, amelytől ő – és az apja – egész életében rettegett, most eljött, hiszen ő nem volt örökös. Igen, ő volt az elsőszülött. És egyben az első csalódás.