Karácsonyi parti

Harmadik fejezet

Harmadik fejezetPip észre se vette, milyen színes az otthona, amíg meg nem telt fekete ruhás emberekkel. A szalon napraforgómintás selyemtapétával bevont falai, harsány olajfestmények távoli tájakról, kék és fehér kínai lámpák, elvarázsolt helyekről származó kopott szőnyegek, egymásra dobálva, hogy csak néhol látszott ki alóla a parketta… De ezen a napon, amikor a gyászolók fekete pipacsokként sodródtak a hallban, nehéz volt azt a lelkesedést érezni, amelyet olyan gondosan tápláltak és ápoltak a kastélyban.

A nehéz függönyök melletti árnyékos mélyedésben a falnak támaszkodva tárgyilagos közönnyel szemlélte a részvétnyilvánítást. A gyász olyan volt, akár egy köpeny, amelyen mindenki osztozott. Arcok, amelyekkel együtt nőtt fel – helyiek, akik a birtokon dolgoztak, régi bébiszitterek, titkos kamasz szerelmek –, erre a napra átalakultak, mintha a ráncok mélyen bevésődtek volna a homlokukba. Végignézett magán, ő is átöltözött, ruhát viselt – egy ruhát, az ég szerelmére! – és leheletnyi arcpirosítót, amit Mrs. Mac erőltetett rá, mielőtt a templomba indult. A kezét önkéntelenül fényes gesztenyebarna hajához emelte, amelyet mindig egészen rövidre vágott a konyhai mosogató fölött. Úgy érezte, fájdalmasan szüksége lenne egy nyírásra, a fülénél és a nyakánál sűrű tincsek bodorodtak. Újra leengedte a kezét, olyan nyilvánvalóan borította be a kényelmetlenség, mint egy kendő. Ritkán bújt ki a lovaglónadrágból és a csizmából, így a fura „civil” ruhában még sérülékenyebbnek, még védtelenebbnek érezte magát – és erre volt most a legkevésbé szüksége. Személy szerint úgy érezte, hogy az apja helyeselné, ha lovaglóruhában állna a sír mellett. Hiszen ez volt ő, és ilyennek szerette.

Ottie a megszokott higgadtságával keringett a szobában, hosszú, szalmaszőke hajába fekete bársonyszalagot kötött, a kezében egy tálca zsúrszendvics, mosolyt erőltetett az arcára, és udvariasan bólogatott, miközben megértő kezek fogdosták a vállát, és úgy merték rá a részvétnyilvánításokat, mint a krumplipürére a szaftot.

Látta anyját, aki a II. György korabeli kanapén ült, Shula mellette, mind a ketten egy-egy csésze érintetlen teát fogtak az ölükben, miközben a barátok sápadt arccal csoportosultak körülöttük. Anyjuk még kétségbeesett gyásza közepette is a legszebb nő volt a teremben. Kis termete miatt babaszerűnek tűnt, de arcvonásai különlegesen finomak voltak: ferde vágású zöld szem, kis, kerek ajak, magas arccsont, sűrű, hullámos vörösesbarna haj, amelyet mostanában bubifrizurára vágatott. Egyetlen mosolyával képes volt uralkodni az egész szobán, és ez alól apjuk sem volt kivétel. A Lorne 29. lovagjának címével járó híres örökség hozzájárult Declan Lorne közismerten vad és kicsapongó agglegényéletéhez, amely azonban határozottan és véglegesen befejeződött, amikor szemet vetett az elegáns Serena O’Shaughnessyre. Szerelem volt első látásra, bár a lány anyja meg volt győződve róla, hogy a dologban nincs több egy vacsoránál. De az este végére Serena tudta, hogy többé nem találkozik ilyen veszélyesen izgalmas férfival, mint ez a modern lovag, és őrülten egymásba szerettek.

Igazi szerelmi történet volt, amilyenre mindenki vágyik. Valaha ők voltak a „bezzeg” pár, akik rendszeresen szerepeltek a Tatler oldalain, és mindenki a barátjuk volt, Károly hercegtől Bryan Ferryig. Anyjuk számára az élet egyszerűnek tűnt, így az, hogy szerencsétlenségére viszonylag fiatalon vált özveggyé… Pip úgy gondolta, hogy az emberek leginkább azt találják sokkolónak, hogy ez a tragédia velük is megtörténhetett volna.

Mrs. Mac teáskannával járt körbe a szobában, újratöltötte a csészéket, és megmutatta, merre találják a mosdókat. Az elmúlt pár napban fáradhatatlanul dolgozott, hogy előkészítse a kastélyt, kifényesítette a bútorokat, kiporszívózta a szőnyegeket és a gobelineket, virágcsokrokat rendezett minden vázába – ami nem volt kevés –, és áthúzta az ágyneműt mind a huszonnégy szobában, hátha lesz olyan, aki ott marad éjszakára. Pip szívből remélte, hogy nem lesz ilyen. Úgy tűnt, mindenkinek nagy szüksége van a magányra. Egyedül Mrs. Mac léphetett be a legbelsőbb szentélybe.

Willow üres arccal tért vissza a terembe, és Pip csak most jött rá, hogy nem volt ott. Egy pohár bort tartott a kezében, és kissé mintha bizonytalanul állt volna a lábán. Pip odasietett hozzá.

– Jól vagy? – kérdezte, és egyenesen a húga világoskék szemébe nézett, amely most fénytelen volt, és üveges, bár egyébként a kamaszkori csatározásaik idején a szeme miatt csúfolták Ottie-val „cigány”-nak. Mind a ketten rém féltékenyek voltak rá, amiért a szeme színe olyan élesen eltért fekete hajától.

– Remekül. Ab-szo-lú-te pompásan. – Willow széttárta a karját, mintha csak bizonyítani akarná szavai igazát, mire egy csepp Merlot kilöttyent a pohárból, és a szőnyegre csöppent. Pip nézte, ahogy beszívják az anyag szálai, szinte azonnal eltűnve a vörös, narancssárga és zöld árnyalatok között.

– Mennyit ittál? – kérdezte halkan.

– Eleget, hogy elviseljem ezt – sóhajtotta Willow, és egy pillanatra elöntötte az arcát az elhagyatottság kifejezése.

Pip könnyedén a karjára tette a kezét.

– Mindjárt túlleszünk rajta, rendben? Csak… tarts ki. Egy órán belül elmennek. Azután felvesszük a pizsamánkat, és ha szerencsénk van, Mrs. Mac megengedi, hogy a kandalló előtt vacsorázzunk.

– És azután mi lesz? – kérdezte Willow egyszerűen.

Pip rábámult, tudta, hogy a kishúga nem arra gondol, hogy mit néznek majd a tévében.

– Azután mi… folytatjuk az ügyintézést. Apu is ezt akarná.

Willow gúnyosan elhúzta a száját, és dühösen belekortyolt a borba.

– Mi van?

– Hát, szegény apu – soha nem volt szerencséje, nemigen kapta meg azt, amit akart – gúnyolódott.

Pip haragosan összevonta a szemöldökét, de nem tagadhatta a tényeket.

– Aggódom miattad – suttogta, de olyan halkan, hogy nem volt benne biztos, a húga meghallotta-e.

– Most minden olyan… üres – motyogta Willow. Végignézett a szalonon, ahol minden szabad felületet csecsebecsék, fényképek vagy portrék borítottak. De Pip pontosan tudta, mire gondol – olyan volt, mint ottmaradni egy esküvőn, miután az ifjú pár elment. Az ősi otthon hirtelen céltalanná vált.

Némán álltak, figyelték a részvétnyilvánításoktól zsongó szobát, és tudták, hogy – talán tudat alatt – a gyászolók közül sokan élvezik a lehetőséget, hogy teát szürcsölhetnek, csacsoghatnak egy hatalmas, régi kastélyban, mintha csak egy koros nagynéni születésnapján lennének.

– Osztrigafalatkát sült szalonnával{1}? – kérdezte Ottie, és megállt előttük a tálcával.

– Á, tehát manapság így hívjuk Pipet? – érdeklődött egy zavarodott hang.

Megfordultak. Taigh O’Mahoney lépett oda hozzájuk, Lorne postamestere, tűzoltója és felcsere egy személyben. Ő állt a faluban a legközelebb ahhoz, amit hősnek neveznek. A kocsija hátuljában defibrillátort tartott, egy másikat pedig a postahivatalban, és nyáron felkerült a Lorne Echo címoldalára, amikor „visszahozta” a halálból az öreg Joanie Fitzgeraldot, miután az elájult a nyugdíja átvétele közben.

– Taigh, a tökéletes férfi – mondta Ottie, megfordult, és őt is megkínálta szendviccsel. A srác rögtön kettőt vett.

Pip figyelte, ahogy Taigh köszönetképpen kacsintott egyet, majd enni kezdett: göndör fekete haja minden harapásba belerezdült. Olyan arca volt, hogy Pip legszívesebben felképelte volna, szeplők borították, akárcsak az övét, de mogyoróbarna szeme folyton mosolygott, mint aki valamilyen csínyen töri a fejét.

– Meg akartalak keresni – ráncolta a szemöldökét Ottie. – Igaz, hogy nem építik fel újra a községházát Agmorban? – érdeklődött.

– Na ja – hervadt le Taigh mosolya. – A biztosítótársaság túl alacsonyra szabta meg az újjáépítés költségét. Azt hallottam, hogy még a tetőre se lenne elég.

– Rettenetes. Jószerivel az az egyetlen találkozóhely a faluban a kocsmán kívül, nem?

– Hát az.

– Mi történt? – kérdezte Willow, aki kimaradt a helyi hírekből.

– Néhány héttel ezelőtt Agmorban leégett a községháza – tájékoztatta bánatosan Taigh.

– Nem lehetne tenni valamit? – szorongatta Ottie. – Fellebbezni a biztosítónál? Valamilyen támogatást szerezni?

– Hát, tekintve, hogy a templomtető-alapítvány már három éve elakadt a szükséges összeg hetven százalékánál, nincs nagy kedvük az embereknek a további adakozáshoz. Nincs egy vasuk sem.

– Tudják, hogy kezdődött? – kérdezte Willow érdektelenül, már-már unottan, mint akit hidegen hagy a provinciális dráma. Ő manapság nagyobb léptékű életet élt.

– Egyértelműen gyújtogatás történt. Találtunk egy üvegbe tömött rongyot közvetlenül az ajtó mellett.

– Ne! – zihálta Ottie. – De ki csinálna ilyesmit?

– Gyerekek – közölte a férfi tárgyilagosan.

– De… miért tették volna… mármint, sehová máshová nem mehetnek, csak oda. Ezt nem tudom elhinni! – Ottie levegőért kapkodott, és szinte dühösnek tűnt. – Ennek semmi értelme.

– Unalom – vonta meg a vállát Taigh. – A tűz izgalmas.

– Biztosan neked is izgalmas volt egyszer egy igazi tűz – szólalt meg csípősen Pip. – Biztosan magasan veri a macskamentést.

Ottie meghökkent, és még mintha Willow is elképedt volna. Pip szavait feszült csend követte. Maga sem volt biztos benne, miért mondta. Harcias viselkedésébe mindig keveredtek k******e elemek, és ez az eset sem volt kivétel. Ő és Taigh nagyon nem kedvelték egymást. Kamaszként egy rövid ideig randiztak – imponált neki a botrányos gondolat, hogy a lovag lánya a hentes fiával smárol, de az egész rosszul sült el, amikor az apjuk egyszerűen csak vállat vont a hírre. Taigh azonnal szakított vele, közölte, hogy nem áll készen egy komoly kapcsolatra, csakhogy ő még aznap este rajtakapta Lizzie Galloway-jel, miközben gőzerővel smároltak a buszmegállóban. Akárhogy próbálta, nem tudta megbocsátani neki ezt a megaláztatást.

Taigh kurtán felsóhajtott, és mosolyt erőltetett magára. Hozzászokott Pip folyamatos rosszindulatához, bár úgy tűnt, mindig fel van készülve rá, hogy igazat adjon neki.

– És ezzel búcsút intek a hölgyeknek. Csak azért néztem be, hogy részvétet nyilvánítsak. Nem mintha nagy szükségetek lenne további kondoleálásra, de azért sajnálom. Szörnyű veszteség. Tudjátok, milyen nagyra tartottam apátokat.

– Ó, Taigh, ne, várj… – tiltakozott Ottie, amikor a férfi megfordult, és távozni készült.

– És jó téged újra itt látni, Lil Will – mondta Willow-nak, az egyik gyerekkori becenevét használva. – Nem is emlékszem, mikor láttalak utoljára. Ne viselkedj úgy, mint egy idegen. Kukkants be, és köszönj el, mielőtt visszamész. Jó lenne összefutni.

Willow bólintott, és a távozó férfi után néztek.

– Mi bajod van neked? – sziszegte Ottie, és könnyedén meglegyintette Pip hasát. – Ez nagyon durva volt.

– Ő volt durva, amiért félbeszakított minket.

– Azért jött, hogy részvétet nyilvánítson.

– Azt mondta rám, hogy ördög vagyok lóháton! – méltatlankodott Pip.

Meglepett csönd állt be, de aztán észrevette a bujkáló vigyort mind a két testvére arcán.

– Nos… – mélázott Ottie kényszeredetten. – Ez elég találó leírás rólad.

Willow felkuncogott, a hang úgy bukott ki belőle, mint buborék a vízből. Olyan meglepő volt a némasága után, hogy Ottie is elvigyorodott, és Pip is megengedte magának a fodrozódó jókedvet a visszavágásra. Úgy gondolta, ez meglehetősen mulatságos. Ördög lóháton.

Lassan érlelődött a pillanat, fokozatosan érte el a forráspontját. Összekapcsolódott a tekintetük, azután először Willow-ból tört ki a nevetés. Ebben segített neki a kiadós adag bor, amit megivott. Pip nem bírt magával – ő is kuncogni kezdett. Azután Ottie. Pip úgy érezte, hogy ez ugyanolyan, mint kislánykorukban, amikor olyankor nevettek, amikor nem kellett volna, a nevetés hirtelen tört fel belőlük, és megállíthatatlanul beborította őket,

Az emberek feléjük fordultak. Az utolsó lovag három lánya összebújva állt, együtt nevetett, miközben a könnyek végigfolytak az arcukon. Pip nem tudta biztosan, hogy nevet-e, vagy sír. Talán mindkettő. Nem feltételezte, hogy egy viccen nevetnek, a gyász, a sokk, a gyermekkori csíny, az összetartás, a vidámság, a hisztéria – mindez eggyé olvadt. Tudta, hogy apjuk jóváhagyta volna. Ő mindig nevetett a temetéseken, és ők mégiscsak az ő lányai voltak.