Karácsonyi parti

Negyedik fejezet-1

Negyedik fejezetDecember 4., szerda

A könyvtárban álmosan pattogott a tűz, néha elbitangolt parazsat köpködött, és ezzel megijesztette Mabelt, aki végignyúlt a szőnyegen, és nem vett tudomást a nyomasztó hangulatról, amely átjárta a szobát. Valamennyien összegyűltek, a három lány, az anyjuk, akit kicsalogattak az ágyból, ahová a temetés utáni napokban visszavonult.

Willow izgatott pillantást vetett a helyiségre, igyekezett megfeledkezni az utolsó alkalomról, amikor három évvel ezelőtt, azon a végzetes délutánon utoljára itt volt. A kastély többi részéhez hasonlóan pontosan ugyanúgy nézett ki, mint régen. Bársonyfüggönyök, mahagóni falburkolat, három méter magas könyvespolcok antik, bőrkötéses könyvekkel megrakva, amelyeket az apja narancsszínű gerinces első kiadású P. G. Wodehouse és Ian Fleming papírkötéses kötetei tarkítottak.

Azt várta, melyik pillanatban robban be az apja az ajtón. Ez az ő birodalma volt, és bár a szoba nem számított tabunak, ritkán jött be ide gyerekként. Itt történtek a felnőtt dolgok; az irodai munka, a nehéz beszélgetések, az elsuttogott sürgős telefonbeszélgetések. Itt beszélték meg a titkokat – és néha itt fedték fel őket. Itt volt az apja íróasztala, itt szerette elszürcsölgetni reggeli teáját és felhörpinteni kora esti pálinkáját. Ezen a helyen a napirend volt az úr – Mrs. Mac mindig a narancssárga bőr olvasófotel mellett, a kis asztalkán hagyta az újságokat. A kristálypalack mindig félig teli volt a mahagónitálcán, apja vérvörös bőrpapucsa még nyáron is a kandalló mellett hevert. Egy félbemaradt élet emlékei.

Az ajtón szapora kopogás jelezte a család ügyvédjének érkezését. Willow felnézett, Mrs. Mac a megszokott, megnyugtatóan fürge hatékonyságával vezette be a férfit. Az asszony esténként hazament falubeli kunyhójába, de minden reggel a konyhában volt, mire reggel lejöttek, a zabkása a tűzhelyen fortyogott, és addig nem is ment el, amíg este ismét mindenkit meg nem etetett.

A szemüveges, magas Thomas O’Leary, aki vékony volt, akár a paszulykaró, gyors léptekkel, közönyös arckifejezéssel érkezett. Mindannyian talpra kecmeregtek. Willow nem volt biztos benne, látta-e már valaha másban, mint fekete öltönyben. Ismerte, amióta az eszét tudta, de szinte elképzelhetetlen volt laza vászonnadrágban vagy farmerben, az úszónadrágról már nem is beszélve. A méretre készült sötét öltöny meghatározta – szigorú, precíz, elegáns, előírásos volt a legapróbb részletekig.

– Serena, hogy bírja? – kérdezte, két kezébe fogva anyjuk kezét, mintha fel akarná állítani. Willow úgy gondolta, hogy elég nyilvánvaló. Az anyja nem mosott hajat, meg sem fésülködött, nem volt az arcán smink. Egy évtizeddel idősebbnek tűnt a stílusos hölgynél, aki alig egy héttel korábban odabújt imádott férjéhez.

Serena válasz helyett csak könnyes szemmel bólintott, és O’Leary arca még búsabb lett.

– Tudom – mondta komoran. – Jöjjenek. Foglaljanak helyet.

Mintha az ő irodája lett volna, és nem a saját otthonuk, mindenki újra leült. Noha a székeket az asztal távoli oldala köré rendezték, a férfi letette a táskáját, és egyenesen a megboldogult székére ült le. Willow látta, hogy megrándul Pip arca. Észrevette Ottie döbbent tekintetét is – eddig csak az apjukat látták azon a széken ülni, és ez most olyan érzés volt, mintha rajtakaptak volna valakit, hogy felvette az ő pizsamáját.

Megkövülten, némán nézték, ahogy előhúzta az aktákat és papírokat, majd a földre tette az aktatáskát, mélyen beszívta a levegőt, és a zöld bőr asztallapra nyomta a tenyerét.

– Szeretném azzal kezdeni, mennyire sajnálom a veszteséget. Declan remek ember volt, és hatalmas kiváltság, hogy éveken keresztül vele dolgozhattam. A cégnél mindenki szeretné kinyilvánítani őszinte részvétét. Fájdalmas űrt hagy maga után.

Világosan kiejtett szavai úgy merültek el a levegőben, mint öleb a bársony díszpárnába.

– Nagyon kedves – mondta anyjuk pillanatnyi habozás után, és megtoldotta a tőle megszokott nyájas bólintással.

– Igen, köszönjük – mormogta Ottie parancsnokhelyettesként.

Willow hallgatott. Semmi mást nem akart, mint mielőbb kijutni innen. Nemcsak a szobából, nemcsak a kastélyból, de Lorne-ból is. Vissza akart menni Dublinba, a kis lakásba, amelyen Cazzel osztozott, és ahol nem kellett mással foglalkoznia, csak azzal, hogy milyen illatú gyertyát gyújtsanak aznap, és nem kellett mást éreznie a másnaposság dobolásán kívül a fejében. Vissza akart térni a színleléshez. Könnyebb volt, mint ez. A kezét bámulta, és pocsékul érezte magát.

O’Leary tiszteletteljes szünetet tartott – vagy talán drámai hatásszünetet –, aztuán rátért az üzletre.

– Nos, tudom, Serena, mennyire meghökkent, amikor felhívtam a végrendelet felolvasása miatt. Manapság ez nem bevett szokás, de talán mondanom sem kell, hogy Lorne-nal kapcsolatban semmi sem megszokott. A birtok egy ormótlan szörnyeteg, már a puszta kora miatt is számos misztikus jogszabály között kell navigálnunk. Viszont örömmel jelentem, hogy Declan nagyon komolyan vette a 29. lovag kötelezettségeit, és szinte kínos alapossággal intézte az ügyeit. Végrendeletek végrehajtójaként ritkán találkozom ilyen alapos előrelátással. – Nagy levegőt vett. – Ugyanakkor az életben nem lehet mindent megtervezni, és az utolsó találkozásunk óta történt valami váratlan fejlemény.

Willow a szemöldökét ráncolva nézett fel. Miféle fejlemény?

– De mielőtt erre rátérnék, először összefüggésbe kell helyeznem Declan cselekedeteit. Nyilván mindannyian tisztában vannak vele – Willow látta, hogy egyenesen rásiklott a pillantása, mivel ő három évig távol volt –, hogy a birtok egy ideje nehézségekkel küzdött. A bevételeik négy forrásból származnak. Declan katonai nyugdíjából, az urasági földbérlők által fizetett bérleti díjakból, a kemping bevételeiből és a lovas túrákból. Ezek azonban szerény jövedelmek, és az utolsó két esetben nagyrészt szezonálisak.

Ottie és Pip – az említett üzletek az ő vállalkozásaik voltak – dühbe gurult, és fészkelődni kezdett a széken.

– Az a gond, hogy a bevétel nagy részét elnyeli az örökösödési adó és a tőkenyereségi adó, nem is beszélve arról, hogy ki kell fizetni a jelentősebb hitelezőket. Valójában a nullszaldó pompás eredmény lenne.

Vagyis tényleg leégtek? Willow a többiekre nézett. Pip dühösnek tűnt, mint mindig. Anyjuk fásult volt. De Ottie – mintha a sírás szélén állt volna, égett az arca, a szeme gyanúsan csillogott, keze bénultan hevert az ölében. Willow tudta, milyen keményen kivette a részét a munkából, hogy megpróbálja nyereségessé tenni a birtokot.

– De… az én letétem… – dadogta Serena rövid hallgatás után, és megpróbálta kihúzni magát, mintha a tartása önmagában kihúzhatta volna őket a gödörből. – Amikor összeházasodtunk, volt egy letétem. Többmilliós értékben.

O’Leary mentegetőzve fintorgott, és aggódó képet vágott.

– Emlékezzen csak vissza a sok évvel ezelőtti adózási problémákra, Serena. Declan kénytelen volt hozzányúlni, hogy kifizesse az adóhivatal követelését. Akkoriban aláírta a hozzájárulását.

– Ó… igen – motyogta Serena tétován, majd újra hátradőlt. Zavartnak tűnt. Legyőzöttnek.

– Declan túlságosan is tudatában volt a problémák nagyságának, amelyekkel a birtoknak szembe kellett néznie a halála esetén. Mindenről tudott, amit most elmondok önöknek, és minden tőle telhetőt megtett, hogy az érdekeiket védje. Mindent megpróbált, hogy fellendítse a jövedelmezőségét, korszerűsítse a birtokot és megnyirbálja az üzemi költségeket, de attól tartok ez a küzdelem eleve kudarcra volt ítélve. Gyakran találkoztunk Dublinban, és sikerült létrehoznunk egy megélhetési szintű üzleti modellt, amely segítségével a birtok tovább működhet, s így lehetővé teszi, hogy megtartsák a személyzetet és kisebb periferikus üzleteket működtessenek. De közben tudta, hogy mindez csak tűzoltás, és hogy a halála elkerülhetetlen problémákhoz vezet. Hogy az örökösödési illetékek és adók felemésztik a megmaradt tőkét. Tehát amikor áprilisban megtudta a diagnózist, olyan alternatívákat keresett, amelyek csökkenthetik az önre és a többi kedvezményezettre nehezedő terheket – az egyik ilyen volt a birtok eladása.

Pipnek elakadt a lélegzete.

– Az lehetetlen. Apu? Hogy eladja Lorne-t? – Ottie nehezen lélegzett.

Willow érezte, hogy felgyorsul a szívverése. Annak ellenére, amit jelenleg a hellyel kapcsolatban érzett – kétségbeesetten szeretett volna minél távolabb lenni –, elképzelhetetlen volt a Lorne család… Lorne nélkül.

– Korábban akadt egy érdeklődő, és már előrehaladott állapotban voltak a tárgyalások, amikor az üzlet kudarcba fulladt – mesélte nyugodt hangon O’Leary.

– Az nem bizonyult járható útnak – szólt közbe az anyjuk, megsemmisítő hangon. – Elég undorító illető volt, aki igen dörzsölt taktikával akart minket kifosztani. Mi is volt a szakkifejezés?

– Tisztességtelen áralku.

– Igen, az. Megpróbálta a szerződés aláírása előtti napon megnyirbálni az eladási árat. Édesapátok természetesen nem ment bele. Amikor rájött, hogy nem jött be a blöff, a fickó megpróbált visszakozni, de édesapátok akkor már elvből nem adta el neki. Nagyon helyesen.

O’Leary meggyőződött róla, hogy Serena befejezte a beszédet – egész héten most tűnt a leghatározottabbnak –, és nagy levegőt vett, amiből Willow rájött, hogy még nem ért a rossz hírek végére.

– Serenának igaza van. Declant kiábrándította ez a dugába dőlt eladási kísérlet, így újabb döntést hozott, és megkörnyékezte az An Taisce-t.

Willow összevonta a szemöldökét. Az ír Nemzeti Örökségvédelmi Alapítványt?

– A negatív eladási tapasztalat fényében és tekintettel a különböző terhekre, úgy érezte, hogy inkább nekik ajándékozza a birtokot és a Lorne- kastélyt. Ez lett volna a legéletképesebb elérhető lehetőség – és mindenki számára a legkívánatosabb fejlemény.

– Micsoda? Az, hogy elrabolják tőlünk az otthonunkat? – robbant ki Pip, és felugrott a székről. Ottie a karjára tette a kezét, és némán kérte, hogy üljön vissza.

– Nos, a lényeg a következő – folytatta nyugodtan O’Leary. – Ha a birtokot elajándékozta volna az An Taisce-nek, olyan feltételeket szabott volna, hogy továbbra is itt lakhassanak életük végéig, bérleti díj nélkül, és a gyerekeik is. Az unokáik és az azt követő generációk is a kastélyban maradhattak volna, de ők már piaci bérleti díj fizetése mellett. – Szünetet tartott, és nézte az elképedt arcokat. – A halála előtt Declan meggyőződése volt, hogy ez a legjobb megoldás – így a család a birtokon maradhatott volna, de nem kellett volna viselnie a fenntartással járó terheket és költségeket.

– De nem lenne a miénk? Nem mi birtokolnánk? – kiáltott fel Pip, és fel akart kelni a székről, de Ottie visszarántotta.

O’Leary megrázta a fejét.

– Nem.

– De Lorne a családunk tulajdonában van, amióta világ a világ – hétszáz éve – mondta Ottie megtört hangon, próbálva meggyőzni a férfit.

– Tudom.

– Anyu, te tudtál erről? – kérdezte Ottie.

Anyjuk bólintott, megtörtnek tűnt.

– Nemrég mondta el. Nem mondom, hogy tetszik, de ha figyelembe veszem, milyen más lehetőségeink vannak…

– Tehát csak úgy odaadjuk nekik a kastélyt? – méltatlankodott Pip, és dühösen nézett O’Learyre.

– Nos, valójában…

– Nem! – Pip összefonta a karját. – Ezt nem fogjuk megtenni.

– Pip, drágám… – szólt rá az anyjuk fáradtan.

– Anyu, más lehetőség is van. Tudom, hogy van. Apu megpróbált egyedül foglalkozni ezzel, de nem kellett volna ezt tennie. Hiszen felnőttek vagyunk. Segíthettünk volna neki. Ottie segített is neki. Te tudtál erről, Otts?

Egyetlen pillantást vetett anyja arcára, és tudta a választ.

– Pip, ti mind a saját életeteket éltétek. Téged lefoglalnak a lovak, Ottie a kemping üzletággal foglalkozott és az apátoknak segített, Willow Dublinban volt. Nem akart titeket ezekkel a gondokkal terhelni.

– Tényleg? Lefogadom, hogy törődött volna vele, ha fiúk lennénk – jegyezte meg keserűen Pip. – Akkor elmondta volna nekünk. Ha úgy gondolta volna, van esély a lovagi cím megtartására, akkor megpróbálta volna megtartani a kastélyt is. De mivel csak lányok vagyunk, nem voltunk a számára hasznosak. Egyébként is egy vagyont veszített, tehát feladott minket.

– Philippa, ne! – szólt rá az anyja hirtelen és hevesen, majdnem újra önmaga volt. – Ez nem igaz! Ti jelentettetek a számára mindent, lányok.

Willow észrevette, hogy nem ő volt az egyetlen, aki ezekre a szavakra hátrahőkölt. Ottie is megrándult. Egyikük sem hitte el.

– Ha mondhatok valamit… – próbált közbevágni O’Leary.

– Szeretni minket és hinni bennünk az két különböző dolog, anyu. Ő nem hitt bennünk, így nem gondolta, hogy mi igen. Azt akarta, hogy mi is adjuk fel, mondjunk le erről a helyről…

– Ha közbeszólhatok… – vágott közbe O’Leary immár erősebb hangon. – Itt jön a váratlan fejlemény, amit ma meg akartam önökkel beszélni. Attól tartok, nem olyan egyértelmű az ügy, hogy csak úgy odaajándékozzuk a birtokot az An Taisce-nak.

– Miről beszél? Miért nem? – vonta össze Serena a szemöldökét döbbenten.

– Hogy nyújtsak némi háttér-információt, az alapítvány eredetileg azért jött létre, hogy megőrizze a fontos vidéki otthonokat, amelyeket a háború után leromboltak. Az emberek nem engedhették meg maguknak a fenntartásukat, az életstílus megváltozott, és a többi… De a vagyonkezelők hamarosan rájöttek, hogy ezeknek az ingatlanoknak a restaurálása és fenntartása hatalmas összegeket emészt fel. Kiürült a pénztár, és a kormány ritkán nyúl a zsebébe, akkor is csak olyankor, ha a birtoknak nemzeti történelmi jelentősége van – ami, attól félek, a Lorne-kastélynak nincs. Az utóbbi években inkább földek megszerzésére összpontosítottak, különösen a partvidéken, azért, hogy megóvják a tájat a fejlesztésektől, így abban a ritka esetben, amikor megszereznek egy birtokot, azt a saját feltételeikkel teszik.

– Feltételek? – visszhangozta Pip gyanakvón, mintha káromkodott volna.

– A birtoknak vagy jól menő vállalkozásnak kell lennie bizonyított nyereséggel, vagy jelentős támogatással kell bírnia.

– Mennyire jelentőssel?

– Öt- vagy hatmillió euróssal.

– De nekünk nincs ilyesmink! – kiáltotta Serena. Megragadta a karosszék karfáját, és elszürkült az arca.

– Tudom. – O’Leary nagy levegőt vett, azután még egyet. Willow legszívesebben sikított volna, miközben tudta, hogy megnyikkannia is nehezére esne. – És attól tartok, ezért – folytatta a férfi nagyon lassan – utasították vissza sajnálattal a férje rendkívül kedves ajánlatát.

A csend gömbvillámként robbant szét a szobában, és mindenkit megperzselt.

– Elutasították? – suttogta Serena.

O’Leary összefűzte az ujjait, és bólintott.

– Azt akarja mondani, hogy nem adhatjuk oda ezt a helyet? – kiáltotta Pip, immár az ellenkező oldalról.