A várostól a világig

Chapter 3

PÁLYAVÁLASZTÁS

Pontosan magam sem tudom, mikor s hogyan született meg bennem ez az elhatározás. Szüleim orvosnak, mérnöknek szántak, vagy talán rendes hivatalnoknak (akkor, több mint ötven éve, egy falusi tanító fia nemigen válogathatott a pályák között), én viszont érettségi után kijelentettem anyámnak: tanár leszek – és ha arra gondolok, milyen gyenge, szófogadó, félénk és „anyás” kamasz voltam, utólag is csodálkozom, hogyan mertem szembeszállni az anyai akarattal. Talán apám példájára, akit, bár egyszerű tanító volt, az egész megyében becsültek, s akihez nemcsak a faluból, de még vidékről is küldték a gimnáziumba szánt növendékeket, talán regényhőseim, Jókai, Gárdonyi, Móricz Zsigmond nevelőinek példájára, talán mert nem mertem továbbnézni a magam kis horizontján, s a további tanulás (mert ezt láttam a tanárkodásban) az iskolai esztendők egyenes, közvetlen, szinte szerves folytatásának tetszhetett. – Tanár? – álmélkodott anyám, s mint mindig, hogyha felindult, most is kiesett tanítónés, vagyis irodalmias beszédmódjából, s megint oly falusiasan beszélt, mint régen, leánykorában – kódis akarsz maradni, akár egész életedre? Láttál már tanárt a maga portáján, adósság meg gond nélkül? S mit várhatsz özvegy anyádtól (apám azon a nyáron halt meg), hogy még én oskoláztassalak tovább? – De én, talán először életemben ellenálltam az anyai érvelésnek, s azt feleltem, majd leckéket adok, vagy bejutok a Tanítók Házába, s ha másképp nem, hát padlásszobát bérlek, és sajtot vacsorázok minden este! A padlásszoba biztosan Petőfi Apostol-ából származott, de a sajtnak ma sem találom irodalmi eredetét: lehet, hogy akkor, vidéken, ahol csak a meleg étel számított „rendes” étkezésnek, a száraz sajt kenyérrel a szegénység végső fokát jelentette. – Sajtot! – szörnyülködött anyám, olyan teljes kétségbeeséssel, hogy ezen aztán egyszerre mind a ketten nevetni kezdtünk, s a jövőre bíztuk, hogy segít-e, akadályoz-e a szándékomban. Szerencsém volt, a nyár végén felvettek nem is a Tanítók Házába, hanem az Eötvös-kollégiumba, ahol maga Horváth János volt az én ismeretlen pártfogóm. Olvashatta érzelgős és ügyefogyott folyamodványomat, s megszánta bennem a vidékit, mivelhogy ő is vidéki volt, mint ahogy azóta (hadd valljam be) ma is a falusi diákot érzem a szívemhez közelebb, mivel annak sokkal több akadállyal kell megküzdenie, mint a városban született s állandóan s akaratlanul is művelődő fiatalnak.

Apostol- Másutt már elmondtam részletesen, mi mindent kaptam az Eötvös-kollégiumtól: otthont, védelmet, menedéket, legjobb tanáraimat és legbensőbb barátaimat, legdöntőbb olvasmányaimat és legmélyebb serkentéseimet – s ma se tudok felballagni a Himfy út lépcsőin, hogy magamban meg ne áldjam ezt a terebélyes házat, annak is a könyvtárát, ahol a könyvekkel rakott polcok s a donátorok képmásai között teljes biztonságban érzem magam, s ahol az egyes íróktól és könyvektől nyert buzdítások jobban belém vésődtek, mint a tű a hanglemez viaszába, s ma is csak fel kell idéznem az egykori kísérő körülményeket, s máris zeneként hangzik mindez a megtermékenyült képzeletben. Nem szeretnék hálátlan lenni magához az egyetemhez, hisz mi mindent tanulhattam ott, a Múzeum körúti palotában, s hány kitűnő tanár készített elő sok százunkat jövendő hivatásunkra! Szerettem Riedl Frigyes kicsit pózos, de sohasem tudákos, sosem száraz előadásmódját s mindig újnak és rögtönzöttnek tetsző közvetlen és hatásos magyarázatait; szerettem a jókedvű, már-már pajzán Heinrich Gusztáv aprólékos és mindemellett üdítő filológiai csevegéseit; eljártam Alexander Bernát túlságosan, bár talán nem egészen feleslegesen „népszerű” filozófiai előadásaira – de legtöbbet mégiscsak a Kollégiumban tanultam, irodalmat Horváth Jánostól, nemcsak magyart, franciát is, nyelvészetet Gombocz Zoltántól, s minden mást a könyvekből, a barátoktól, a példaképektől, s így erősödött bennem a hit, hogy mégsem választhattam rosszul, bár ugyanekkor nem hunyhattam szemet bizonyos jelenségek előtt, amelyeket a kívülállók kollégiumi tünetekként tartottak számon, amelyek azonban, attól félek, a Kollégium légkörén túl magának a tanári s tudományos hivatásnak a velejárói.

Az egyiket, a legveszélyesebbet, azt hiszem, a jezsuitáktól örököltük, s félek, hogy még máig sem szabadultunk meg tőle egészen – s ez nem más, mint a versengés, a legváltozatosabb formákban, bizonyosan önérzetünk s képességeink fejlesztésére, de míg a célra gondolunk, elfelejtjük az eszközöket, a verseny melléktermékeit, a hiúságot, a féltékenységet, az elsőbbségért való hajszában az erők korai felőrlődését, a becsvágy belső megtörését vagy káros elváltozásait, s ki tudja, hogy még mennyi rosszat, mintha a jó cél érdekében ezer alacsony szenvedélyt és ösztönt szabadítanánk fel a serdülő és nem is csak a serdülő lelkekben. Mindez persze nemcsak nálunk, hanem máshol is szokásos, különösen a franciáknál, akik ezt tudatos rendszerré, a versenyvizsgák sokat szidott és máig is fennálló rendszerévé fejlesztették. A nagy francia iskolák főképpen „vezetőket” nevelnek, az ijesztő mennyiségű és jobb sorsra érdemes, amellett mindenképp megmentendő s megmenthető „selejt” rovására – s így ahelyett hogy legyőznék, egyenesen utánozzák a természetet.

Egy másik sajátos kinövése a tanári hivatásnak, vagy talán magának a tudománynak az a furcsa fölényérzet, amellyel a nevelők s a tudósok köztársaságának szinte minden fokán és mindegyik korosztályában találkozunk, amely pedig olyan ellentétes a többnyire lenézett vagy legalábbis megmosolygott tanárok és tudósok társadalmi tekintélyével, mintha ennek a hiányát amannak a hangsúlyozásával iparkodnának helyreütni. Diákkoromban, külföldön, egy nyári francia tanfolyamon egy olasz diák, aki diplomatának készült, csalódva vette tudomásul, hogy én meg tanárjelölt vagyok, mivel náluk, Olaszországban, a tanárok, szerinte, mind megalomániában szenvednek! Örültem, hogy nem vagyok olasz, ma viszont, pályám legvégén, kezdem hinni, hogy ez a tünet túlárad Olaszország határain. A tanár, legtöbb esetben, fiatalabb s tájékozatlanabb hallgatósággal áll szemben, s ez az első magyarázata ennek a nem oly kivételes jelenségnek; amellett, hogy biztosabb legyen az elérendő hatásban, sokszor nagyon is hangsúlyozza helyzete s szerepe felsőbbségét, s ahelyett hogy csökkentené, csak növeli a közte s a hallgatóság közti távolságot: színész lesz, ünnepeltetésre vár, s mint ahogy ismertem tanárokat, akik végső mondataikat a taps céljából formálták, hallottam olyanokról is, akik elvül tűzték ki a minél homályosabb előadásmódot, hogy így vívják ki a naiv és kábult diákjaik elismerését. Hát még a sokszor híres és érdemes tudósok, akik oly buzgón fáradoznak önnön legendájuk megteremtéséért, holott már maga a „tudós” szó is, pláne ha magunkra alkalmazzuk, annyi fölényt, önteltséget, egyszóval megalomániát tartalmaz! Vörösmarty Liszt-ódájában „a hangok nagy tanárát” ünnepli: mennyivel szerényebb s találóbb ez a tán rosszul képzett szó, mint akár a „tudós” vagy még inkább az „alkotó”, s mennyivel nemesebb és méltóságosabb az ily naivul önbecslő formuláknál!

Folytathatnám a hibák, a gyengék, a furcsaságok felsorolását, amelyek a tanári vagy tudósi léthez tapadnak, s míg egyfelől aláássák egy szép hivatás jóhírét, másfelől mintha önvédelmül, vértezetül szolgálnának az eleve elkerülhetetlen kicsinylés vagy csúfolódás ellen. Forduljunk inkább a tanári pálya vonzó tájai felé, s beszéljünk arról, mi a varázsa ennek a hol „tüskés”, hol „virágos” életútnak, mért érdemes követni egy egész hosszú életen át, s mért választják céljuknak ma is értelmes, épkézláb fiatalok, nem csupán habozok, akik jobb híján sodródnak felé, nem csupán a félénkek, akik így vélnek megbújni az élet követelményei elől, nem csupán a törtetők, akik Balzacból úgy tanulták, hogy a tanárság, mint az újságírás, mindenhova elvezet, hogyha persze otthagyjuk; s nem csupán a kis zsarnokok, akik alig várják, hogy bármilyen kis körben, de korlátlanul uralkodhassanak. Az igazi nevelő először is egy sokszázados és – ezredes hagyomány követője, s ősei közt ott találja Szókratészt a Nagy Platón mellett, Epiktétoszt Marcus Aurelius, Bornemiszát Balassa s hány nagy elmét ugyanannyi fiatalabb s még híresebb neveltjének árnyékában – s már az elődök példája is, a nagy költő és filozófus-nevelők beláthatatlan sora büszkeséggel s lelkesedéssel tölthet el minden egyes tanárt, a legkisebbet éppen úgy, mint akár a legrangosabbat. Másodszor, a tanári pálya minden más pályánál tágasabb, távlatosabb, határtalanabb, s mint a Nílus termékeny vize, túlárad saját partjain. A jó tanár nemcsak pedagógus, hanem kertész, filozófus, esztétikus, lélekbúvár, művész és mesterember egy személyben, s nemcsak tudását közvetíti (bár az sem kevés), hanem példát ad, jellemet formál, ültet, gyomlál, olt és szemez, mint a gyakorlati kertész, életet visz a könyvekbe, a könyveken keresztül a tanításba, állandó s eleven hidat épít az eszmény és a mindennap, az elvontság és a tapasztalás közé, s valóságos Proteus, aki ezer formát ölt a személyek, a körülmények, a tudnivalók természete szerint, s legfeljebb a művésznek van tágabb és telítettebb élete.

Egy harmadik éltető erőforrása a tanári létnek, hogy az emberi társadalom legszebb, mert legígéretesebb, legromlatlanabb rétegével, a fiatalsággal van dolgunk, s azért is, mert mind a szülők, mind a felelősek, egész népünk ránk bízta legfőbb kincsüket, fenntartóikat s folytatóikat az időben s a történelemben, s vajon van-e, lehet-e ennél szebb feladat, nagyobb tisztesség? A magam részéről, s most, a pálya végén, nyugodt lélekkel állíthatom, hogy sohase bántam meg kamaszkori elhatározásomat, s a lét megpróbáltatásai között, amelyek főképp a mi időnkben, szinte senkit sem kíméltek meg, nemegyszer épp a pálya adott erőt, hitet és vigaszt ahhoz, hogy nyugodtan s önérzettel várjam a jobb idők hajnalodását. A hivatás szempontjából, a hivatás, a jól felfogott hivatás eredményeképpen úgy érzem, nem szűkült horizont vár rám hátralévő éveimben, mert hisz a pálya arra tanít, hogy semmit, ami emberi, ne tartsunk magunktól idegennek. A fiatalság szempontjából talán sikerült továbbadnom, bármily gyengén s bármily töredékesen, amit az elődöktől kaptam, s amit a magam élményeivel s tapasztalásaival megnöveltettem. S végül, a magam szempontjából, hálával és szeretettel gondolok a tanítványokra, akiknek jókedve, rokonszenve, figyelme és fiatalsága százszorosan megjutalmazott minden értük és velük való munkámért és fáradozásomért, s ha még egyszer újra kezdhetném, megint csak azért küzdenek, hogy igazán megérdemeljem a rám bízott fiatalok barátságát, mosolyát és jó emlékezetét…

1964

1964