The Girl Before - Lány a múltból

AKKOR: EMMA

AKKOR: EMMAOké, hát a ház rendkívüli. Döbbenetes, lélegzetelállító, hihetetlen. Nincs rá szó.

Az utcából nem lehetett kinézni. Nagy, jellegtelen házak kapaszkodtak fel két sorban a dombra Cricklewood felé, az ismerős viktoriánus vörös tégla és tolóablak kombó, amivel tele van egész Észak-London, olyan egyformák, mint az újságpapírból kivágott figurák a láncban. Csak a bejárati ajtók és fölöttük a színes kis üvegablakok különböztették meg őket.

Az utca végén, a sarkon volt egy kerítés. A mögött megláttam egy alacsony kis építményt, egy halvány, tömör kőkockát. Egyedül a minden rendszer nélkül elszórt, néhány keskeny, vízszintes üvegcsík mutatta, hogy valóban ház, és nem egy óriás papírnehezék.

Tyűha, mondja kétkedve Simon. Tényleg ez az?

Magától értetődik, feleli magabiztosan az ügynök. Folgate Street egy.

Oldalra kerülünk, ahol van egy ajtó, pontosan szintben a fallal. Csengő mintha nem lenne – egyébként nem látok se kilincset, se postaládát, se névtáblát, semmit, ami emberi jelenlétre utal. Az ügynök megnyomja az ajtót, ami felpattan.

Most ki lakik itt? – kérdezem.

Momentán senki, mondja, és félreáll, hogy menjünk be.

Akkor miért nem volt bezárva? – kérdezem szorongva, és nem megyek be.

Az ügynök negédesen bazsalyog. Be volt zárva, mondja. Az okostelefonomon van egy digitális kulcs. Egyetlen app irányít mindent. Annyit kell tennem, hogy szabadról átváltok foglaltra. Onnantól minden automatizált: a ház szenzorai veszik a kódot, és beengednek. Ha van rajtam digitális karpánt, még telefonra sincs szükségem.

Maga viccel, hüledezik az ajtót bámulva Simon. Majdnem fölnevetek a reakcióján. Simon imádja a szerkentyűket; neki olyan egy telefonról vezényelhető ház, mint élete legjobb születésnapi ajándékai egyben.

Belépek egy parányi hallba, ami alig nagyobb egy takarítószekrénynél. Túl szűk ahhoz, hogy kényelmes legyen állni benne, így amikor az ügynök bejön utánam, rögtön megyek is tovább, nem várva biztatást.

Ezúttal én mondom, hogy tyűha. Tényleg látványos. A cseppnyi kertre és a magas kőfalra néző, óriási ablakok fénnyel árasztják el a lakást, amely nem nagy, de tágas hatást kelt. A falak és az ablakok ugyanabból a halvány kőből készültek, és a padló fölött körbefutó bevágás miatt úgy tűnik mintha a falak a levegőben lebegnének. És üres. Nem bútorozatlan – látok oldalt az egyik szobában egy kőasztalt, formatervezett külsejű, nagyon elit ebédlőszékeket, egy vastag krémszín szövettel bevont, hosszú, alacsony díványt – de nincs semmi más, semmi, amin megállapodhatna a szem. Sem ajtók, sem szekrények, sem képek, sem ablakkeretek, sem konnektorok, sem lámpák, de – értetlenül körülnézek – még villanykapcsolók sem. És noha nem kelt sem lakatlan, sem élettelen benyomást, a lakásban abszolúte nincs lom.

Tyűha, mondom ismét. A hangom furcsán tompa. Most veszem észre, hogy semmi sem hallatszik be az utcáról. A forgalom, az állványozók és az autóriasztók örökös londoni háttérzaja megszűnt.

Igen, helyesel az ügynök, a legtöbb embernek feltűnik. Elnézést a hepciáskodásért, de a tulajdonos ragaszkodik hozzá, hogy vegyük le a cipőnket. Lennének szívesek…?

Lehajol, hogy kioldja virító lábbelije fűzőjét. Követjük a példáját. Aztán az ügynök, mintha a ház kopár üressége szívta volna ki belőle a karattyolást, csak tapicskol zoknisan, ugyanazzal a hűdött áhítattal, mint mi, amikor bejárjuk a lakást.