The Girl Before - Lány a múltból

AKKOR: EMMA

AKKOR: EMMA1. Írja össze azokat a tárgyait, amelyeket nélkülözhetetlennek tart!

Felveszem a tollat, aztán ismét leteszem. Ha összeírnám, amit nélkülözhetetlennek tartok, rámenne az éjszaka. De aztán gondolkozok még egy kicsit, és a nélkülözhetetlen szó mintha felúszna a papírról a szemem elé. Tényleg, mi nélkülözhetetlen? A ruháim? A betörés óta gyakorlatilag ugyanabban a két farmerben és egy kinyúlt, ócska pulóverben létezem. Persze van még néhány ruhám és szoknyám, amiket ide akarok hozni, plusz két csinos dzsekit, a cipőimet meg a csizmáimat, de nincs más, ami igazán hiányozna. A képeink? Mind fent vannak a neten. Fél tucat annyira-amennyire tisztességes ékszeremet elvitték a betörők. A bútoraink? Nincs egy darab, ami ne látszana prosztónak a Folgate Street egy szám alatt.

Arra gondolok, hogy szándékosan fogalmazták meg így a kérdést. Ha azt kérdezték volna tőlem, hogy mi nélkül lennék el, sose sikerült volna válaszolnom. De mivel elültették a fejemben a gondolatot, hogy igazából semmi sem fontos, egyszer csak azon kezdek el gondolkozni, nem szabadulhatnék-e meg az összes dolgomtól, a holmimtól, mint a levedlett bőrtől?

Talán ez a lényege a Parancsolatoknak, ahogy már elneveztük őket. Talán nem csak arról van szó, hogy az építész mániákusan szeret dirigálni, és aggódik, hogy összegányoljuk a gyönyörű házát. Ez talán egyfajta kísérlet. Élőben.

Vagyis akkor, gondolom, Si és én vagyunk a kísérleti nyulak. De nem igazán haragszom érte. Igazán meg akarom változtatni, aki vagyok – akik vagyunk – és tudom, hogy nem tehetem némi segítség nélkül.

Főleg azon akarok változtatni, akik vagyunk.

Simonnal Saul és Amanda esküvője óta, tizennégy hónapja vagyunk együtt. Őket kettejüket a munkából ismertem, kicsivel idősebbek nálam, és rajtuk kívül nem sok mindenkivel voltam kapcsolatban bentről. Ám Saulnak Simon volt a násznagya, az esküvő gyönyörű volt és romantikus, és azonnal bejöttünk egymásnak. Az iszogatás-beszélgetés átment lassú táncba. Aztán telefonszámot cseréltünk. Aztán felfedeztük, hogy ugyanabban a panzióban szálltunk meg, és, na szóval, egyik dolog jött a másik után. Másnap azt gondoltam: Mit tettem? Már megint egy meggondolatlan, egyéjszakás kaland, sose látom többé, és most olcsónak, eldobhatónak fogom érezni magam. A valóságban pont fordítva történt. Si, ahogy hazaért, nyomban telefonált, és másnap újból, és a hét végére már össze is jöttünk, a barátaink nagy csodálkozására. Főleg az ő barátainak a nagy csodálkozására, mert ő nagyon macsó, piálós környezetben dolgozik, ahol az állandó barátnő majdnem annyit ér, mint egy fekete pont. Abban a magazinban, ahova Si ír, a lányok „bébik” vagy „csajok” vagy „nyuszikák”. Oldalról oldalra csupa bugyi és melltartó, habár a cikkek főleg kütyükről és technológiáról szólnak. Ha, mondjuk, a cikk a mobilokról szól, van egy kép egy alsóra vetkőzött lányról, a kezében telefonnal. Ha a cikk a laptopokról szól, a lány továbbra is alsóban van, de szemüveget visel, és a billentyűzeten kopácsol. Ha a cikk az alsóról szól, valószínűleg nem visel semmiféle alsót, csak felmutatja, mintha most dobta volna le. Ha a magazin bulit rendez, a modellek gyakorlatilag abban a szerkóban vonulnak fel, amit az újságban viselnek, és utána a buli képeivel tömik tele a magazint. A legkevésbé sem az én műfajom, és Simon korábban megmondta, hogy az övé sem – többek között az tetszik bennem, mondta, hogy egyáltalán nem hasonlítok azokra a lányokra, mert én „igazi” vagyok.

Van valami az esküvői megismerkedésben, ami felturbózza a kapcsolat első centimétereit. Alig pár héttel az után, hogy elkezdtünk együtt járni, Simon megkért, hogy költözzek hozzá. Ez is meglepte az embereket – általában a lány szokott nyomulni, mert vagy férjhez akar menni, vagy csak följebb akar lépni a következő fokra. De nálunk mindig minden fordítva volt. Talán azért, mert Simon egy kicsivel idősebb nálam. Mindig is mondta, hogy abban a pillanatban, amikor meglátott, rögtön tudta, hogy én vagyok az igazi. Ez tetszett benne, hogy tudja, mit akar, és én voltam az, akit akart. De nekem sose jutott eszembe megkérdezni magamtól, hogy ezt akarom-e én is, hogy annyit jelent-e nekem is, mint amennyit látni valóan én jelentek neki. Újabban pedig, amióta betörtek hozzánk, minekutána elhatároztuk, hogy kiköltözünk Si régi lakásából, és együtt keresünk valami újat, kezdtem rájönni, hogy ideje döntést hoznom. Az élet túl rövid ahhoz, hogy egy rossz kapcsolatban töltsük.

Már ha ez az.

Ezen valamivel hosszabban gondolkozom, és oda se figyelve rágcsálom a tollam végét, amíg el nem törik, és tele nem lesz a szám éles műanyagszilánkokkal. Ez a másik rossz szokásom a körömrágás mellett. Talán ezt is abbahagyom a Folgate Street egy szám alatt. Talán a ház átváltoztat egy jobb emberré. Talán rendet és fegyelmet hoz az életem zagyva összevisszaságába. Olyan ember leszek, aki célokat tűz ki maga elé, listákat készít, átlát a dolgokon.

Visszatérek az űrlaphoz. Feltettem magamban, hogy a lehető legrövidebbre fogom a válaszokat, ezzel bizonyítva, hogy vágom, és ráhangolódtam arra, amit az építész akar csinálni.

Aztán rájövök, mi a helyes válasz.

Üresen hagyom a válasz rubrikáját. Olyan csupasz, üres és tökéletes, mint az enteriőr a Folgate Street egyes szám alatt.

Később odaadom az űrlapot Simonnak, és megmagyarázom, mit csináltam. Mire ő: és az én cuccom, Em? És a gyűjtemény?

A „gyűjtemény” NASA-szuvenírek zagyvaléka, amelyet fáradságosan gyarapít évek óta, és nagyrészt dobozokban tartja őket az ágy alatt. Talán beadhatnánk egy raktárba, javasolom, és nem tudom, nevessek-e, amiért azon vitatkozunk, hogy az eBayen rendelt szemét Buzz Aldrin vagy Jack Schmitt autogramjával akadályozhatja-e a beköltözésünket az életünkben látott legdöbbenetesebb lakásba; vagy felháborodjak, mert Simon komolyan képes azt gondolni, hogy az űrhajósai fontosabbak annál, ami velem történt. Mindig azt hajtogattad, hogy tisztességes otthont akarsz, mondom.

Csak nem éppen a közraktár egyik fülkéjére gondoltam, bébi, mondja.

Mire én: ezek csak tárgyak, Si. És a tárgyak nem igazán fontosak, ugye?

Már érzem, ahogy alakul az újabb veszekedés. Rotyog bennem az ismerős harag. Már megint elhitetted velem, akarom ordítani, hogy csinálni fogsz valamit, és amikor tényleg sor kerül rá, akkor megpróbálsz kihátrálni belőle!

Persze nem mondom. Ez a harag nem én vagyok.

Carol, a pszichiáter, akihez a betörés óta járok, azt mondja, hogy haragudni jó jel. Azt jelenti, hogy nem győztek le, vagy valami. Sajnos a haragom kizárólag Simonra irányul. Bár úgy látszik, ez is normális. Akik a legközelebb állnak hozzánk, azok kapják a vastagját.

Oké, oké, mondja gyorsan Simon. A gyűjtemény megy a raktárba. De lehetnek más dolgok…

Valamilyen kísérteties okból máris úgy érzem, hogy meg kell védenem a kérdőívemben azt a bűbájosan csupasz és üres rubrikát. Dobjunk ki mindent, türelmetlenkedek. Kezdjünk elölről mindent.

Jó, jó, mondja Simon, de látom, csak azért mondja, hogy ne dühöngjek. A mosogatóhoz megy, és tüntetően mosogatni kezdi a piszkos csészéket és tányérokat, amelyekkel telepakoltam. Most arra gondol, hogy én úgyse tudom megcsinálni, hogy nem vagyok elég fegyelmezett a rendes élethez. Mindig azt mondja, hogy vonzom a káoszt. Végletes vagyok. De az is akarok lenni. Újra fel akarom találni magamat, és dühít, hogy olyasvalakivel csinálom, aki azt hiszi, ismer engem, és tudja, hogy nem vagyok képes rá.

Azt hiszem, ott képes leszek írni, teszem hozzá. Abban a nyugalomban. Mióta biztatsz, hogy írjam meg a könyvemet.

Morog valamit. Nincs meggyőzve.

Vagy talán csinálok egy blogot, mondom.

Fontolóra veszem az ötletet, megvizsgálom minden oldalról. Tulajdonképpen nagyon sirály lenne egy blog. Adhatnám neki azt a címet, hogy: Én, a Minimalista. Az én minimalista utazásom. Vagy egyszerűbben: Miss Mini.

Máris lázba hoz a dolog. Azon gondolkozom, hány követőre számíthat egy blog a minimalizmusról. Talán hirdetők is felfigyelnek rám, otthagyhatom a kötött munkaidős állást, bestseller stílusnaplóvá fejleszthetem fel a blogot. Emma Matthews, a Letisztult Császárnő.

Szóval bezárod a többi blogot, amiket én töltöttem fel neked, kérdezi Simon, mire megsértődök, mert ezzel arra céloz, hogy én nem veszem ezt komolyan. Igaz, hogy a Londoni lánynak csak 84 követője van, és a Csajos-Írósnak mindössze 18, de sose volt rá időm, hogy elég tartalmat írjak bele.

Visszatérek a jelentkezési laphoz. Csak egy kérdésen vagyok túl, és máris veszekszünk. Pedig még 34 kérdés van hátra.