Bajban Dubajban

Hamza

Apám jut eszembe, aki szigorú ember volt. Egy éve halt meg, de volt egy kedvenc mondása: „Az elején mondj nemet, mert később már nem tudsz!” Pontosan ez sejlik most fel, ahogy Dórát hallgatom.

– Tudod, hogy nem szoktam szívességet kérni, de kedvelem ezt a lányt, na… Meg egyébként szorgalmas és okos is, csak valahogy el van átkozva.

Ez a legjobb! Még ki is mondja. Alkalmazzak egy csődtömeget, hogy neki jobb legyen.

– Ez nem túl jó ajánlólevél, Dóra.

– Ugyan már, Hamza! Még jól is elsülhet. Ki tudja, lehet, hogy nálad megtáltosodik.

– Ugye tudod, hogy én nem jótékonysági szervezet vagyok?

Hangosan nevet, szinte látom, ahogy a hosszú körmeivel az agyonlakkozott hajába túr. Dórának ez a mozdulata úgy tűnhet, hogy csak a frizuráját igazgatja, de valójában vakargatja a fejbőrét. Nem tudom, milyen pótcselekvés ez nála, de őszintén szólva, nem is érdekel.

– Hát, drágám, azt aztán tudom. Hamza Al-Khan minden, csak nem jótevő.

– Akkor végképp nem értelek.

– Néha kell jót is tenni, fiacskám! – Behunyom a szemem. Mindig akkor szólít így, ha azt akarja sugallni, hogy ő egy bölcs, sokat tapasztalt ember.

Az egész nyolcéves koromban kezdődött, amikor az apám szeretője lett. Azóta olykor „fiacskám” vagyok.

– Vedd úgy, hogy ez olyasmi.

– Ez nem olyasmi, Dóra!

– A te anyagi helyzetedben ez semmiség. Nem kérek semmit, csak hogy hívd be interjúra. Akkor majd láthatod, hogy milyen kedves lány. Nem ígértem neki fűt-fát. Ha nem oké, akkor elküldheted. Nem muszáj fölvenned. Csak legalább hívd be!

– Hogy a te lelkiismereted tiszta legyen, mi? Hogy elmondhasd, bár elbocsátottad, te megpróbáltál rajta segíteni.

– Tényleg sajnálom őt… Tudod, hogy nem szokott más emberek élete érdekelni, de ő olyan kitartó. Azt sem tudom, hogy jut neki kajára, olyan keveset keres, mert ugye alig ad el valamit. De eszében sincs feladni. Hihetetlen.

Bevallom, ez az a mondat, ami miatt rábólintok.

– Rendben. Holnap délre jöjjön be a harmadik kerületi irodámba. Nem ígérek semmit. Meglátjuk.

Az elején kellett volna nemet mondanom!

– Na, látod! Olyan büszke vagyok rád, amikor így viselkedsz.

– Hagyjuk ezt!

– Jaj, Hamza! Mikor változik már ez meg? Mikor leszel képes fogadni a dicsérő szavakat?

Nem vagyok hozzászokva. Ez van.

– Mennem kell!

– Apád szeretett. Hidd el!

Nagyot nyelek. Ha valaki látna, kívülről úgy tűnhet, hogy elérzékenyülök, de igazából nem. Túl sokat bántott ahhoz az apám, hogy egy „márpedig ő büszke volt rád” mondat levegyen a lábamról. Egyébként tudom, hogy az volt. Nem velem volt baj, hanem vele. Mindenben. Egy egoista, önző, beképzelt ember volt, és ettől mindenki szenvedett. Az anyám is, és Dóra is. Az előbbi bevallotta, és inkább elvált, utóbbi még mindig azt hangoztatja, hogy vele rendes volt az apám. Mindezt úgy, hogy a fülem hallatára átkozta sokszor, és küldte el melegebb éghajlatra. Nem tudom, Dóra miért hiszi azt, hogy ezekre nem emlékszem.

– Persze. Tudom. De most tényleg mennem kell.

– Akkor holnap délre ott lesz a lány. Bártfai Veronika.

– Jól van.

* * *

Pontosan ez az oka annak, hogy nem szeretek beszélgetni Dórával. Az anyámmal való dumálások után sosem kattogok a múlton. Dóra folyton felidézi bennem a régi emlékeket, és újra annak a kissrácnak érzem magam, aki azt sem tudja, hova tartozik. Nemcsak kis koromban volt ez így, hanem később is. Először ez az arab apa, magyar anya okozott nálam problémákat… Sokszor csúfoltak vagy lenéztek, úgy éreztem, kiközösítenek. Otthon is folytatódott ez a harc, mert apám ragaszkodott mindenhez, ami a jordán életéből maradt. Csak arabul volt hajlandó velem beszélni, mindennap a Koránt olvastatta velem, nem ehettem olyan ételeket, amik egy magyar családban átlagosnak mondhatóak. Vele szemben pedig ott volt az anyám, aki folyton azzal jött, hogy márpedig Budapesten élünk, tehát apám ne tegyen úgy, mintha ez nem így lenne. Borzasztó volt. Mindkettejüket ugyanúgy szerettem, ezért duplán fájtak a csatározásaik. Aztán ez a kiegyenlített érzés egy csapásra megszűnt, amikor az apám felpofozta anyámat, engem meg csaknem agyonvert, amikor közbe akartam lépni. Hétéves voltam. Jóformán azt sem tudtam, mi történik, csak annyit, hogy valami nagyon rossz. Ha most visszaemlékszem, már tiszta minden. Apám lebukott, akkoriban ismerte meg Dórát. Anyám jelenetet rendezett, apám meg egy jól irányzott ütéssel próbálta anyámnak elmagyarázni, hogy ki az úr a háznál.

Ő volt.

Ehhez soha nem fért kétség.

Azt hiszem, biztos volt benne, hogy anyám majd megbékél a helyzettel, de nem számolt azzal a ténnyel, amit anyám mindig is hangoztatott: „Ez itt Budapest!” Ezzel azt akarta mondani, hogy ő nem egy jordán feleség, és itt Magyarországon ugyanolyan jogai vannak egy nőnek, mint egy férfinak. Beadta a válókeresetet. Apám ezért újra megverte. Újra és újra. Annyiszor, hogy már nemcsak a szeretetem kopott meg az irányába, hanem feléledt a gyűlöletem is. És még jobban gyűlöltem őt azért, amiért megtanított rá, hogy milyen gyűlölni.

Anya egy szép napon összepakolt, eljött értem az iskolába, és nagyjából két óra alatt kiléptünk apám életéből. Az öregem először dühöngött, de a rendőrség rendreutasította. Végül már inkább csak hozzám ragaszkodott, anyám pedig nem tiltott el tőle. Ezt akkor sajnáltam, mert biztos voltam benne, hogy a jövőben én még megkapom a magamét tőle, de később már nem okozott gondot mindez, mert apám a fizikai erejét többé nem fitogtatta. Annál inkább a verbálisat. Amikor tudott, a földig alázott. Máig nem értem, miért viselkedett így, mert egy sokat tanult, intelligens ember volt. Az orvosi egyetem miatt jött ide, és haláláig fogorvosként praktizált. Érdekes módon sosem kampányolt azért, hogy én is orvos legyek. Elfogadta, hogy Dóra ingatlanirodájában kezdtem dolgozni. Persze számtalanszor hallottam: „nem viszed semmire”, de ekkorra már az egyik fülemen be, a másikon ki.

Így felnőttként, talán a halála után jöttem rá, hogy mi is volt a problémája. Otthon úgy érezte, hogy képes megváltani a világot. Ki akart szakadni. Összeveszett az egész családjával, mert nem támogatták a külföldi tanulmányi terveit. Aztán elvégezte az egyetemet, praktizálni kezdett, megnősült, gyereke lett, de a szíve hazavágyott. Oda, ahova már nem mehetett, hiszen minden gyökerét elvágta. Soha többet nem beszélt sem a testvéreivel, sem a szüleivel. Én semmit sem tudok róluk. Amikor az ember ilyen helyzetben van, akaratlanul is okolni kezd másokat. Ő anyámat és engem okolt, holott emlékszem, anyám számtalanszor kérdezte tőle: „Nem akarsz hazalátogatni a szüleidhez?” Apám gondolkodás nélkül vágta rá mindig: „Nem.” Igen, határozottan feltűnt, hogy sosem gondolkodik el rajta. Nem latolgatott, nem játszott el a gondolattal, hogy mi lenne, ha… Egyszerűen kizárta a szívéből a múltat, és ezzel meg is mérgezte a saját életét és a jövőjét.