Bajban Dubajban

5. fejezet

Iszonyú fejfájással ébredek. A halántékomat masszírozva nyugtázom, hogy most három napig ez lesz. Néha kivagyok magamtól.

Tisztára, mint valami nyápic nő. Migrén! Édes faszom! Van még férfi rajtam kívül, akinek migrénje szokott lenni?

Erős kávét főzök, amit kapásból két fájdalomcsillapítóval nyelek le. Ez olykor bejön. Vagy már csak bebeszélem magamnak, de mindegy is… A cél, hogy valamennyire csökkenjen ez a fájdalom… Ha el nem is múlik, ne legyen hányingerem és ne szédüljek.

Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy itthon maradok, de aztán eszembe jut, hogy Dóra kis kedveltje ma délben jelenik meg interjún.

Szegény csaj! Szar napon talál be.

Nem vagyok túl kedves egy időjárási front közepén, de ezt ő még nem tudhatja.

Hihetetlen… Hogy egy vadidegen miatt kell ma bemennem, amikor a taccsot is mindjárt kidobom.

Na már csak ebből az okból kifolyólag sem veszem fel, az tuti.

Bekapcsolom a tévét, hogy amíg készülődöm, addig meghallgathassam a híreket. Az utolsó percekben csatornát váltok, és azt is meglesem, hogy mi zajlik az Arab-félszigeten. Nagyjából öt ország híreit hallgatom végig, mire a nyakkendőmet is megkötöm.

Döbbenetes, hogy minden itt maradt, amit apám vert belém. Kisfiúként, amikor tévéztem, folyton arab csatornákra kapcsolta, és közölte, hogy azokat is figyeljem, mert én nem csak magyar vagyok, hanem jordán is. És tessék… Itt állok huszonkilenc évesen, és még mindig ez a menetrend…

Azt hiszem, ez már nem fog változni.

Irány az iroda. Délig még elintézek pár dolgot, és ha Allah is úgy akarja, addigra elmúlik a fejfájásom annyira, hogy ne sértsem vérig a kis hölgyet.

* * *

Az órámra nézek. Dél lesz tíz perc múlva. A lift előtt állva felsóhajtok.

Az úton dugóba kerültem, és ezen úgy felcsináltam az agyamat, hogy inkább irányt váltottam és elmentem bevásárolni. Úgyis kifogyott otthon minden… Egyidőben volt bejárónőm, aki bevásárolt, takarított meg főzött, de aztán ezt redukáltam a takarításra. Untam, hogy mindennap listát kellett írnom, mint egy gyereknek, hogy mit vegyen. Ez Dubajban rém egyszerűen működik. A bevándorlók, a kasztrendszerben szocializálódott emberek zsigerből érzik és tudják, miként kell kiszolgálni egy európait. Nem kell kérni vagy javasolni. Egyszerűen csinálja. Ez Magyarországon nem működik, pedig én itt is valahogy úgy képzeltem el, hogy az alkalmazott reggel körbenéz, felméri a terepet, aztán mire hazamegyek, egészséges friss kaja vár, tisztaság, rend, és ha úgy van kedvem, akkor hűtött pezsgő.

Ja! Muszlimként iszom. Ez van.

Szóval a tervem megdőlt, mert bár Anita – a bejárónőm – valóban főzött, de azt hagyjuk is, hogy hogy… Nem nagyon értette meg, hogy nem eszem főzelékeket. És hát ugye lusta volt elmenni a keleti boltokba, ezért jóformán csak csirkét meg marhát ettem. Szeretem a bárányt, a birkát, a nyulat, de ő nem vett, mert még nem főzött ilyesmit. Én meg gyerekként megszoktam. Apám volt, hogy kiskecskével vagy báránnyal tért haza. Elkerített egy kis részt az udvaron, és ha szerencsénk volt, nem szökött meg szegény jószág. Anyám folyton ordibált vele. Volt, hogy azt mondta: „Aseem! Ide több élő állatot nem hozhatsz!” Aseem az apám volt. Aseem Al-Khan. És Aseem Al-Khan csak nevetett és leintette anyámat. Én pedig vele nevettem. Élveztem az állatok jelenlétét… Pont addig, míg egy reggel, pizsamában ki nem néztem az ablakon, és meg nem láttam, hogy apám a hőn szeretett, már-már háziállattá vált kecskénk nyakából folyatja a vért. Borzasztó érzés volt. Anyám odaállt mellém, és csak megsimogatta a fejemet, miközben elfordított az ablaktól. Aznap ebédre kecskehús volt. Nem akartam enni belőle, apám azonban őrjöngött, szinte kényszerített bennünket, hogy együnk a húsból. Estig hánytam. A mai napig beleremeg az egész gyomrom, elszorul a torkom és meghasad a szívem, ha csak rágondolok. Felnőtt férfi vagyok, de az a nap, azt hiszem, óriási traumát, törést jelentett az életemben. Számtalanszor képzeltem el, hogy apám miként csinálta. Mindaddig sosem gondoltam arra, hogy a tányéron tálalt ínycsiklandó falatok valaha élő állatok voltak. Akkor egy életre megtanultam, hogy a kisbárányokra, akiket hazahozott és nevelgetett, rá sem szabad néznem. Nem adtam nekik nevet, nem mentem a közelükbe, és apám bármennyire is erősködött, nem voltam hajlandó etetni sem őket. Inkább vállaltam a pofont, amit az öreg adott. Tudtam, hogy úgyis mindegyik az asztalunkon végzi. Így is nehéz volt…

Szóval egyszer az apám már nem tűrt ellenvetést, szó szerint kicibált a garázsba, ahol szegény pára már ki volt kötve. Követelte, hogy nézzem az áldozatot – ő annak hívta –, és hogy esélyem se legyen elfordulni vagy lehunyni a szememet, a kezembe nyomta a lavórt, amit a csurgó vér alá kellett tartanom.

Nevetésre eszmélek, a gondolataim egy pillanat alatt szertefoszlanak.

Néha fogalmam sincs, mennyi ideig merengek a múlton.

A liftnél már többen állnak, és bizonyára jó páran rám is köszöntek az elmúlt másodpercekben.

Egy fiatal nő is mellénk sorol.

– Jó reggelt!

– Jó napot! – vágom rá.

Dél van!

Úgy látszik, ez másnak nem tűnik fel, mert sorra „jó reggelt”-eznek vissza neki.

Kinyílik az ajtó, és szépen sorban belépünk a felvonóba. Az ajtónál álló fickó, akit látásból ismerek, körbevezeti a tekintetét, a mutatóujját a gombok fölé helyezi, és várja, hogy nyilatkozzunk, ki hányadik emeletre szeretne menni. Mielőtt bárki megszólalna, a fiatal „délben szerinte reggel van” hölgyike hadarja:

– A nyolcadikra, kérem szépen!

Mindnyájunkat meglep, de az egyik idősebb nő kontráz is.

– Azért előtte még megállunk pár emeleten, kedvesem. Például a harmadikon.

– Persze, persze…

Nem tudom nem észrevenni, hogy a füléig pirul. Világosbarna Kleopátra-frizurája van, és ahogy előrébb dől, az arcába hullnak a tincsek, leplezve a zavarát.

A többiek is közlik, hogy hányadikra szeretnének menni, rám utolsóként kerül a sor.

– Kilencedik. Köszi.

Váratlanul szólal meg a fiatal lány:

– Bocsánat, csak nagyon izgulok.

Tőlem jobbra áll, nem akarok odanézni, így fogalmam sincs, kihez beszél. És pár másodperc múlva sem tudom meg, mert csak egy halk hümmögés rá a reakció.

A nyolcadikon kinyílik az ajtó. Bár rohadt sok a hely mellettem, érzem, ahogy a vállával nekem ütközik.

– Ó, bocsi!

Fú! Na az ilyen cukiskodásoktól kapok agyvérzést. „Bocsika, nehari, köszcsi” és társai…!

Egy pillanatra behunyom a szemem, és mire kinyitom, már záródik is az ajtó.

Szétrobban a fejem.

* * *

– Szia, Hamza! – lép elém a titkárnőm.

– Helló!

Eleinte voltak szabályaim, például hogy nem tegeződöm az alkalmazottakkal, de végül beláttam, hogy ezen semmi sem múlik. A tiszteletet enélkül is meg tudom követelni. Ha pedig tegeződünk, ők is sokkal őszintébbek velem.

– Kérsz kávét?

– Bivalyerőset.

– Megint fáj a fejed?

– Ez nem fájdalom, Betti.

– Jó, jó, tudom… Máris csinálom a feketét.

– A nő már itt van?

Megáll a mozdulatban, felém fordul, majd felhúzza a vállát.

– Milyen nő?

Két dolog is idegesít. Az egyik, hogy nincs képben, márpedig biztos, hogy Dóra tájékoztatta őt.

A másik… Na igen, a másik jobban idegesít…

Mi az, hogy nincs itt? Idő van!

– Aki az állásinterjúra jön.

– Á! Akit Dóra ajánlott be? – Na ugye! Tudtam, hogy beszélt vele. – Bártfai Veronika, ugye? – Valami olyasmi… – Még nincs itt. – Ismét felhúzza a vállát, majd továbbmegy. A válla fölött még visszaszól: – Bekísérem, ha megérkezik.