Néha úgy érzem, arra vagyok kárhoztatva, hogy minden tervem vagy álmom szertefoszlását végignézzem. Tehetetlenül… Bénán… Mert már egyszerűen nem tudok másként fogalmazni. Bármihez nyúlok, csődbe jut, megfeneklik. Krisztián azt mondja nekem és Katának, hogy legyünk türelmesek, egy üzlet beindításához nem elég két hónap, de nekünk felkopik az állunk. A bátyámtól már akkor sem kérnék kölcsön, ha az éhhalál küszöbén állnék. Így is lelkiismeret-furdalásom van, amiért belerángattam valamibe, ami eszi a pénzét. Ő fizeti utánunk a járulékokat, havonta, ha van eladás, ha nincs, ad mindkettőnknek százötvenezer forintot… Kevésnek tűnik, de ha belegondolunk, hogy ezért jobbára csak ülünk az irodában… A föld megnyílik alattam. És mindemellett még ő próbál lelket önteni belénk…
Magam elé emelem a barac
