– Hülye lennél visszautasítani! – tárja szét a karját Krisztián. Hárman ülünk a pesti albérletben, és bevallom, nem volt könnyű felvázolnom a helyzetet. – Részemről nem probléma. Megmondom őszintén, hogy nem szakad majd bele a szívem, ha le kell húznom a rolót. Inkább koncentrálnék a könyvelőirodára.
Katára sandítok, aki a bőrt rágcsálja a körme mellett. Nem jellemző rá ilyesmi. Nem tűnik dühösnek, inkább csak elkeseredettnek.
– Kata?
– Mit mondhatnék? Persze hogy nem szabad kihagynod… Csak valamit ki kell találnom… Én egyedül nem tudom fizetni ezt az albérletet, és nincs kedvem hazacuccolni anyáékhoz. Egy idegennel összeköltözni meg végképp nincs.
– Ha visszajössz Debrecenbe, én bármiben segítek – szólal meg Krisztián.
Olyan hülyén érzem magam. Cserben hagyom a barátnőmet, holott edd
