56. FEJEZET– Sokszor voltam rá kíváncsi az őserdőben, hogy mire gondolsz. Most is az vagyok – támaszkodom meg mellette. Nem felel. – Szóval nem mondod meg. – Még mindig nem reagál. Eszembe jut az én legnagyobb titkom, a gyermekünk. – Valamit mondanom kell! – Elkomorodik az arcom, érzem, képtelen leszek erről beszélni. Kevésbé kényes dologgal jövök elő. – Amint megérkeztünk, rehabilitációt kértem… Egyszerűen nem tudtam elviselni, hogy undorodsz tőlem.
– Sosem undorodtam! – felel rögtön.
Nem tudom, hogy hazudik-e. Igazság szerint semennyire nem ismerjük egymást, de azt azért sejtem, hogy egy katona értékrendje egészen más, mint az enyém volt.
– Dehogynem!
Kicsit töpreng, majd más feleletet ad.
– Inkább haragudtam rád.
– Hagyjuk! Ne mondj semmit! Igazad van, ne is ismerd el, mert az is
