57. FEJEZETAz eltelt négy hónap életem legszebb időszaka. Minden reggel azért fohászkodom Istenhez, hogy ez a közös út a végtelenségig vezessen, és egyikünk se térjen le róla előbb, mint a másik.
Ismét elbőgöm magam, Robertnek ugyanis bevetésre kell mennie. Az ő házában élünk, de folyton azzal szédít, hogy elköltözünk innen, New Yorkból, mert ez nem családnak való. Ilyenkor csak mosolygok magamban, mert számomra már ez a hely is egy csoda. Az, hogy nem kell mindennap megharcolnom az életben maradásért, már egy áldás. Fontos, hogy ki hova születik. Ki milyennek látja először a világot? Mi Roberttel sosem fogjuk ugyanazt látni, de mindkettőnknek megvannak a démonjai. Amikről hallgatunk…
– Ne sírj! Minden rendben lesz!
– Nem akarom, hogy bajod essen!
– Nem lesz semmi bajom!
Felsóhajt, tu
