34. FEJEZETElterül, a szemem könnybe lábad, és bár próbálom visszatartani a sírást, nem megy. Sokszor pityeregtem már az életem során, de nem tettem még azért, mert valakit megbántottam, vagy úgy éreztem, hogy elárulom. És még ez is duplán fáj, hiszen elismerem, aggódom is érte…
Hallom, ahogy a koponyája a hideg betonhoz vágódik, másodpercekig lélegzet-visszafojtva nézem, miközben az Úrhoz fohászkodom azért, hogy ne kezdjen szivárogni a vér a fejéből.
Paul, a társa le akar hozzá guggolni, de a fegyverek csöve féken tartja, így az én arcomba bámul bele. Bizonyára nem érti, miért sírok.
– Mi a franc van vele? – kérdezi dühtől eltorzult arccal.
– Nem lesz semmi baja. Hamarosan magához tér.
Tudom, ezer más dolgot mondana még, de elnyeli a szavakat, és inkább Robertet szemléli. Mindnyájan
