42. FEJEZETÚgy tesz, mintha idegesíteném, mintha a jelenlétem is csak nyűg lenne neki, de mégis érzem a lelkem mélyén, hogy vívódik, látja bennem a nőt, és igenis kíván engem. Csak ritkán néz rám. Amikor beszél, akkor is mással foglalatoskodik közben, hogy ne kelljen rám koncentrálnia. Próbál semmibe venni.
Olykor dühít ez az egész, de most elnézve őt azon gondolkodom, hogy miért is kéne megvonnom magamtól mindezt. Miért ne nézhetném? Sosem lesz az enyém. Harcoltam az útjáért, de nem fogja velem megosztani, és ezt el kell majd fogadnom. Hullámokban rám tör a dac, nem akarom feladni, mindennél jobban akarom őt, de a lemondás az életem része, így talán mégis menni fog.
Rám néz, én színtelen hangon kérdezem, a tv távirányítóját meglengetve:
– Hova kapcsoljam?
– Nekem mindegy.
– Kereshete
