Amikor anya rájött, hogy milyen rossz Harry bácsi állapota, hallottam, hogy beszél róla a szerkesztőbarátjával, Anne Staley-vel:
– Már azelőtt puhány volt, hogy meglágyult. Most már tudom.
Hatévesen fogalmam se lett volna, de ekkor már nyolc voltam, majdnem kilenc, és értettem, legalábbis részben. Arról a kulimászról beszélt, amibe a bátyja keverte magát – és anyát – már azelőtt, hogy a korai Alzheimer elvitte az agyát, akár egy tolvaj az éjszakában.
Persze igazat adtam neki; az anyám volt, mi ketten álltunk szemben a világgal. Utáltam Harry bácsit a szorult helyzetünkért. Csak később, amikor tizenkettő vagy tizennégy lettem, akkor értettem meg, hogy részben anyám is hibás volt ebben. Még kiszállhatott volna, amíg volt rá idő, valószínűleg megtehette volna, és nem tette. Harry bácsihoz
