Június végén anyával megejtettük a szokásos havi látogatásunkat Harry bácsinál. Már alig beszélt, és alig ment ki a társalgóba. Még mindig nem volt ötven, de már hófehér lett a haja.
– Jamie hozott neked rugelachot a Zabarból, Harry. Kérsz? – kérdezte tőle anyám.
Az ajtóban állva (nem akartam teljesen bemenni) felemeltem a zacskót, mosolyogtam és kicsit úgy éreztem magam, mint a tévés vetélkedőkben a díjakat mutogató modellek.
Harry bácsi azt mondta, jig.
– Ez igen? – kérdezte anyám.
Harry bácsi azt mondta, ng, és két kézzel intett felém. Nem kellett gondolatolvasónak lennem, hogy értsem, ez azt jelenti, kurvára nem kérek sütit.
– Szeretnél kimenni? Nagyon szép idő van.
Én abban se voltam biztos, Harry bácsi mostanság tudja, hol van az a ki.
– Felsegítelek – fogta meg a karját anyá
