Amikor a suli utolsó napján elindultam otthonról, Therriault megint a liftben várt. Vigyorgott és az ujjával hívogatott. Biztos azt hitte, hogy megrémülök, mint amikor először láttam ott, de hiába. Féltem persze, de nem annyira, mert kezdtem hozzászokni, ahogy az ember egy dudorhoz vagy anyajegyhez az arcán, még ha ronda is. Most inkább mérges voltam, mint rémült, amiért nem hagy békén a faszba.
Úgyhogy előreugrottam és megfogtam a liftajtót, hogy ne csukódjon be. Nem akartam beszállni mellé – isten őrizz! –, de addig nem engedem becsukódni az ajtót, amíg pár kérdésre nem kapok választ.
– Anyámnak tényleg rákja van?
Megint eltorzult az arca, mintha fájdalmat okoznék neki, és reméltem is, hogy okozok.
– Anyámnak rákja van?
– Nem tudom. – Úgy bámult rám… ismerik azt a régi mondást, hogy
