Hihetetlen történet

Fejezet 3

MÁSODIK RÉSZ

1.

1.Lányi Dávid a Béke Könyvkiadó üdülőjének teraszán cigarettázott, és az alatta elterülő terjedelmes park szépen pompázó növényeiben gyönyörködött. Gyenge északi szél cirógatta a tájat, a hatalmasra nőtt parkbeli fák jótékonyan megszűrték az erős, júniusi napfényt, így a nagy meleg ellenére is kellemes érzés volt a szabadban üldögélni.

Fiatal, fehér inges, fekete nadrágos pincér lépett Lányi asztalához.

– Mit hozhatok az igazgató úrnak?

Lányi a pincérre függesztette kék szemét és egy pillanatig elgondolkozott: igyon-e szeszes italt, amikor magas rangú vendéget vár, aki ráadásul antialkoholista. De hát végtére is egy üdülőben van és nem a munkahelyén – biztatta magát –, itt megengedheti magának, hogy igyon valamit, és ezt senki nem veheti rossz néven tőle.

– Egy fél vodkát és egy üveg hideg sört kérek – döntött végül.

– Berliner sörünk van, az megfelel?

– Igen, azt a sört kifejezetten kedvelem.

Lányi a kert közepét nézte, ahol a fű sárgásra kopott, s ezzel csúnyán elütött az egyébként szépen gondozott zöld gyep egészétől. Zavarta ez a látvány, és felelősnek érezte magát érte, hiszen a fia és a barátai randalíroztak itt már napok óta. Harsogott a zene, és az iskola befejezésének örvendező tízfőnyi tinédzser társaság vadul csápolt a kert közepén. Amikor először meglátta őket, tudta, hogy ez a dajdajozás a fű halála lesz, de nem akart szólni, mert biztos volt benne, hogy azzal csak magára haragítaná a fiát és a feleségét, így aztán azzal vigasztalódott, hogy majd szeptemberben a gondnok pár gyeptéglával helyrehozza a károkat.

Megérkezett a pincér, és a fehér műanyag asztalra helyezte a megrendelt italokat.

– Parancsoljon, igazgató úr! Van még valami kívánsága?

Lányi olyan halk, rekedtes hangon, hogy a pincér alig hallotta, azt kérdezte:

– Ugye rajtam kívül nincs senki az üdülőben, ahogy azt a gondnoknak meghagytam?

– Nincs, igazgató úr, illetve Tarcsay úron kívül nincs senki, ő a szobájában alszik. Ebéd után vonult pihenőre, de meghagyta, hogy ébresszük fel, ha Vass úr megérkezik.

Lányi bosszúsan dörmögte:

– Ébressze fel, és hívja ide!

– Igenis, igazgató úr!

Amikor a pincér elment, egyetlen hajtásra megitta a vodkát, és a sörből is kortyolt keveset. Jólesett neki. Zsebkendőt vett elő, lassan megtörölte a száját, aztán erősen kopaszodó fejét is végigsimította vele. Megint az elsárgult füvet szemlélgette, és arra gondolt, hogy egyszer neki is lesz egy kis telke valahol, és szép gyepet nevel, de ott sose lesz ilyen sárga a fű.

– Szia, Dávid! – köszönt rá Tarcsay Márton, aki tengerészesen imbolygó léptekkel közeledett az asztalhoz, hangja álmosnak hatott, és szeme erősen hunyorgott, amikor kezet nyújtott.

Lányi kék szemében harag villant.

– Csak nem piáltál be?

Tarcsay a sértődés legkisebb jele nélkül magyarázkodott:

– Ugyan már, Dávid, csak álmos vagyok, a legmélyebb álmomból vertetek fel.

– Mit hozhatok az író úrnak?

– Ugyanazt kérem, amit az igazgató úrnak hozott.

Lányi is felemelte a kezét, és az asztalra mutatott.

– Még egyszer ugyanezt, és vigye el az üres poharakat.

Az alacsony, barnahajú, szemüveges író lassan félrehúzta az egyik széket, és lomha mozdulatokkal belefészkelte magát, közben halványkék szemével Lányit fürkészte, vajon milyen hangulatban van barátja és könyveinek kiadója. Lányi arca azonban nem árulkodott semmiről, szemével a kertet kutatta, amelynek minden fáját, bokrát, virágát jól ismerte. Kedvence egy óriás atlantic biloba volt, amelyet minden vendég megcsodált. „Ilyen fa nincs még egy ebben az országban” – mondogatta mindenkinek a kertész. Lányi szerette a nagyra nőtt kanadai selyemfenyőt is, amibe két-három éve csaknem belenőtt egy fiatal tulipánfa. És persze a kalikantusz, melynek vörösesbarna virága mindig levette a lábáról, hiszen gyermekkori csemegéjének, a szentjánoskenyérnek az illatára emlékeztette őt. Eszébe jutott, hogy édesanyja mindenfelé mondogatta: ha Dávid hazajön az iskolából, azonnal megérzi a szentjánoskenyér illatát a lakásban, és ebéd helyett azt majszolja. Tényleg így volt.

Barátjára nézett, aki még mindig az álmosságtói küszködve hunyorgott. „Istenem, gondolta, már majdnem húsz éve ismerjük egymást”.

Felvette az asztalról a pakliját, és Tarcsay felé nyújtotta, de az eltolta barátja kezét, és egy Marlborós csomagot húzott elő a zsebéből. Rágyújtottak.

– Mi van, a Munkás már nem is jó neked? Mióta szívsz Marlborót?

– Sose szívtam Munkást. Legfeljebb a sitten. A Marlborót pedig azért szívom, mert le akarok szokni a cigarettázásról, s ez a könnyebb cigi a legjobb út ahhoz, hogy végleg eldobjam az egészet…

Lányi felnevetett.

– Na, én befizetek arra, amikor te abbahagyod a cigarettázást.

– Biztos leszokom! Csúnyán köhögök reggelente, már utálom magamat is, meg azt a ronda köpködést. Ezért, nem másért.

Lányi a barátjára nézett.

– Azt mondod, hogy a legmélyebb álmodból vertelek fel. És mi szépet álmodtál?

Az író válasz helyett öreg kandúr módjára nyújtózkodott egy nagyot, az ajtó felé nézett, ahol már feltűnt a pincér. Megvárta, amíg a fiú lerakja az italokat, akkor kortyolt egyet a vodkából, és sört ivott rá. Válasz helyett azonban azt kérdezte:

– Mikor jön a főnök?

Lányi az órájára nézett, és alig hallhatóan azt mondta:

– Most öt óra van, azt hiszem, van még két óránk, úgy hét körül fog megérkezni. De meséld, mit álmodtál!?

– Nem fogod elhinni…

– De elhiszem, csak mondjad már!

– Szóval, a börtönben voltam, és Viola meglátogatott. Kérdem tőle, hogy Dávid jelentkezett-e nálad? Elcsodálkozott. Hát, hogy jelentkezett volna, ha ő is börtönben van. Dehogy – nevettem rajta –, ő már régen szabadlábon van. Erre sírva fakadt és azt mondta: – Szabadlábon van, és még csak egy telefont sem eresztett meg, arra sem érdemesített, hogy azt mondja, te bolond, én már kinn vagyok, Márton pedig jól van, és így tovább. Hát tudod, mit, Marcikám, ez a Lányi egy szemét alak!

– Na, álljon meg a menet, te már megint regényt írsz, ahelyett, hogy normálisan elmondanád az álmodat.

– De hát tényleg ezt álmodtam, és te is tudod, hogy mindez a valóságban is megtörtént. – Újra kortyolt a vodkából. – És tudod, hogy Viola azóta nem kifejezetten szeret téged?

– Tudom, mindig ott látom az arcán az utálatot, ha találkozom vele. De már annyiszor elmondtam neked, parancsot kaptam arra, hogy szabadlábra helyezésem után ne beszéljek senkivel, még a börtöntársak hozzátartozóival sem, mert ellenkező esetben vissza is vihetnek a sittre. Nem akartam kockáztatni semmit. Ezt olyan nehéz elhinni?

Megitta a maradék vodkát, utána a sört, és megkocogtatta a poharát, erre a pincér szinte azonnal megjelent, ő pedig újra rendelt, és csatlakozott hozzá Tarcsay is.

Szótlanul várták, míg a pincér kihozza az újabb italokat, ittak, aztán Tarcsay azt mondta:

– Nem, Dávid, ezt nem nehéz elhinni, de azt már igen, hogy te, a kiváló felderítő nem találtál volna jó megoldást arra, hogy üzenj valamit Violának rólam. De te ragaszkodtál a regulához, azt mondták, ne beszélj senkivel, és te nem beszéltél senkivel. Szót fogadtál nekik…

– Mi az, hogy nekik?! Már te is úgy beszélsz, mint egy ellenzéki író. Vagy már tényleg kívülálló vagy?

– Dehogy vagyok kívülálló! Ezt te is jól tudod, és ez kiderül minden könyvemből, minden írásomból is. És nem is rólam van szó, hanem rólad. Miért fogadtál szót, hiszen amit tőled kértek, az kifejezetten embertelen kérés volt, nem kellett volna teljesítened.

– De én teljesítettem, mert a kérésnek volt értelme. És ha tőlem olyat kérnek, aminek értelmét látom, azt teljesítem is.

– Jó, akkor mondd meg, hogy mi volt az értelme?

– Marcikám, ne tégy úgy, mintha nem tudnád, de a kedvedért megismétlem. – Fészkelődött egy ideig a székében, aztán hozzákezdett: – Hármunkat, Flórát, téged és engem egyszerre tartóztattak le ötvenben, de én voltam az, akit elsőként kiengedtek, még a rehabilitációs tárgyalások előtt. Viszont a lelkemre kötötték, hogy a végső szót kimondó rehabilitációs tárgyalásig ne beszéljek senkivel, se az én, se a mások, elsősorban a te és Flóra dolgairól, mert ez esetleg megkeverheti az ügymenetet, és káros következménnyel járhat rám és rátok nézve is. Ez volt az értelme annak, amiért nem tárgyaltam senkivel az ügyünkről. Kész, ennyi az egész.

– Értem! Én pedig fejtegetéseid ellenére azt állítom, hogy nem hatoltál a mélyére fogvatartóink intelmének, és így, csupán szót fogadva nekik vállaltad, hogy a szabad életbe kerülve nem szólsz egyetlen vigasztaló szót sem azokhoz – kis szünetet tartott, jobb kezét felemelte, és lassan tagolva folytatta: –, akik úgy szomjúhozzák a börtönben sínylődő hozzátartozóikról szóló legapróbb híreket is, mint hosszú út vándora a szomjat oltó friss vizet.

– Ez már megint szépirodalom, túlságosan nagy szavakat használsz! Hát nem érted, parancsba adták, hogy ne beszéljek senkivel a rehabilitációs tárgyalásig.

– A parancsot értem, téged nem értelek. Hogy voltál képes ilyen embertelen utasításnak eleget tenni. Szerintem egy utasítás végrehajtásának legfőbb feltétele az, hogy azonosuljunk annak értelmével, s ezáltal tudatában legyünk annak, hogy igaz vagy igaztalan cél érdekében cselekszünk-e. Amit tőled kértek, annak semmi köze az igazsághoz, tehát nem lehet azonosulni vele. Főképp azért, mert te jól tudtad, hogy nem azért engedtek ki elsőnek, mert te ártatlan vagy, mi pedig Flórával bűnösök vagyunk. Igazam van?

– Persze, igazad van, nagyon jól tudtam, hogy nem csak én, de ti ketten is ártatlanok vagytok.

– Ha ez így van, akkor pedig mégsem volt értelme annak, hogy szót fogadtál fogvatartóinknak.

Lányi fölhajtotta a vodkát, és megkocogtatta a poharát. A pincér rendelés nélkül hozta az újabb kört, kicsit várt, aztán némi bizonytalankodás után megkérdezte:

– Igazgató úr, nem lenne jobb, ha itt hagynék egy üveg vodkát?

– Jó ötlet – nevetett Lányi –, jöhet.

A fiú az asztalra tette a vodkásüveget, mellé két üveg sört, kissé meghajolt és azt mondta:

– Kiszaladnék a városba, de egy óra múlva itt leszek. Megfelel így, igazgató úr?

Lányi útjára engedte a fiút, és Tarcsayhoz fordult.

– Muszáj újra kiélezni ennek az ezeréves epizódnak az élét?

– Szó sincs róla, Dávid, csupán a kérésedre elmeséltem az álmomat, te pedig belekötöttél a szavaimba. Hagyjuk a fenébe az egészet!

Lányi töltött, megfogta a poharat, és közben Tarcsayra nézett:

– Mondd; te tényleg ezt álmodtad?

– Esküszöm, hogy ezt álmodtam, de jó, hogy felkeltettek, mert ki tudja még mi minden marhaságot álmodtam volna össze-vissza…

– Amit elmondtál, az is marhaság volt – mosolygott Lányi.

Tarcsay azonban úgy tett, mintha nem is hallaná, amit barátja mond, cigarettáját belenyomta a hamutartóba, és megkérdezte:

– Mit akar a főnök?

– Gőzöm sincs. Nem voltam benn, amikor telefonált, így aztán csak üzenetet hagyott, hogy hétkor itt várjam őt, az üdülőben.

– Ő mondta, hogy ürítsd ki az üdülőt?

– Dehogy. Én intézkedtem így. – Újabb cigarettát húzott ki a pakliból, kicsit megropogtatta, aztán rágyújtott, közben Tarcsayt nézte, és azon spekulált, hogy ez meg miért tesz fel ilyen marha kérdéseket. – Nem akartam, hogy együtt lássák velem meg veled, így is elég sok mendemonda járja, hogy kivételez a kiadómmal.

– Értem. De azért sejtesz valamit, nyilván van előzménye annak, amiért beszélni akar velünk.

– Nincs. Még csak sejtelmem sincs róla, hogy mit akar tőlem. – Az utolsó szót erősen megnyomta. – Érted, tőlem, rólad nem szólt a fáma, de én ragaszkodom hozzá, hogy te is legyél jelen a beszélgetésen.

– Ha így van, akkor jobb, ha én máris elmegyek, mert nem tudnám elviselni, hogy elküldjön innen…

– Nem mész sehova! Neki is megmondom, hogy nélküled nem tárgyalok vele…

– De hát azt sem tudod, hogy mit akar.

– Nem tudom, de az biztos, hogy nem kiadói témáról lesz szó, mert akkor az irodájában beszélne velem. Ez eddig így történt, tehát most másról lesz szó, azt hiszem, valami egészen bizalmas dologról akar beszélni…

2.

2.Tarcsay cigarettát vett elő, rágyújtott, aztán Lányira nézett:

– Mondd, Dávid, mi a baja a főnöknek velem?

– Én nem tudom, de most itt a nagy alkalom, kérdezd meg tőle.

– Annyira tisztelem őt – kesergett Tarcsay –, ő meg észre sem vesz. A könyvhéten ott álltam mellette, köszöntem neki, de észre sem vett, még a köszönésemet sem fogadta, közben pedig egy régi író kezét szorongatta.

– Nem mondtál róla valamit, ami esetleg eljutott a fülébe?

– Dehogy! Éppen hogy a legjobbakat mondom róla, bárhol szóba kerül a személye. A legutóbbi író-olvasó találkozómon például egy kérdésre válaszolva elmondtam, hogy Vass a börtönben a kőműveseknél dolgozott, csupa fasiszta közt. Gúnyolták, meg akarták alázni, de őt nem lehetett megalázni, mert nem félt, márpedig az embert csak a félelem alázhatja meg. Vass magatartása csodálatos volt. Emberi nagysága erőt adott nekem is, másoknak is. A fasiszták gyűlölték, mert szembeszállt velük. És soha nem játszotta meg a mártírt, nem hangoztatta az ártatlanságát. Szilárdan bízott a pártban. Nem Rákosiban, Gerőben, Farkas Mihályban, hanem a leninista pártban, és megmaradt igazi kommunistának…

– Na látod, ezt mondd el neki, vagy még jobb, ha megírod egy könyvben…

– Ne viccelj! Tudod jól, hogy már megírtam, de szerinted Marosán olyan lektori véleményt mondott róla, amiért nem meri kiadni senki. – Lányira nézett és óvatosan megkérdezte tőle:

– Mégis vállalod a kiadását?

– Marcikám, te nem vagy normális! Már megmondtam, hogy még dolgoznod kell rajta, az egészet hitelesebbé kell tenni. És ami a döntő: a Marosánnal nem szabad ujjat húzni, mert tipikusan bosszúálló ember, soha nem felejti el azt, aki ellentmond neki. Tudod, mikor adjuk ki ezt a könyvet? Majd, ha Marosán meghal.

Újra töltött a vodkásüvegből, egy ideig forgatta kezében a poharat, aztán egyetlen hajtásra lehúzta az erős italt. Tarcsay is felemelte a magáét, kortyolt belőle, és szomorúan mondta:

– Akkor sosem jelenik meg a könyv, ő ugyanis túlél mindkettőnket.

Árnyék borult a teraszra, sötét felhők takarták el a napot, a kert színei megváltoztak, minden mélyebb tónust kapott, a fehér virágok lámpásként világítottak. A szellő lassan széllé erősödött, megrázta a fák koronáját, zizegni kezdett az egész park, távolról villámok éles fénye lobbant és nyomában tompa dörgés hallatszott. A pincér sietett az asztalhoz.

– Vihar lesz, igazgató úr, a rádió zivatart és jégesőt jósolt, azt ajánlanám, hogy vonuljanak át a társalgóba, az italokat odaviszem.

Lányi felnézett az égre, ahol sötét fellegek kergették egymást, a villámok fénye megvilágította a teraszt, és az első nagy esőcseppek sötét foltokat hagytak a világosbarna csempéken.

– Menjünk be, Marci, ott most sokkal jobb lesz.

A társalgó nagyjából tízszer hat méteres terem volt, nyolc asztal, mindegyik négy székkel képezte a legfőbb bútorzatot. A vörös kőből kirakott fő falba hatalmas pannó simult bele, melyen a szedőpadnál dolgozó nyomdászok alakjai látszottak, öltözetüket tekintve a századforduló emberei lehettek, talán egy nagy magyar író könyvét készítették elő. Szép munka volt. A művész a rézkarc apró vonalas stílusában a régi idők nyomdászatát jelenítette meg képén, de alakjaival a könyvnyomtatás örökké élő mozdulatait varázsolta a vászonra.

Lányi egy pillantást vetett a sokszor megcsodált képre, aztán az ablakhoz legközelebb álló asztalra mutatott, és mindketten leültek. Tarcsay elhúzta a mennyezetről lelógó nehéz elsötétítő függönyt, s így jól láthatóvá vált a kert, amelyet már sűrű eső áztatott.

A pincér az asztalra rakta az italokat, a tiszta hamutartókat és megkérdezte:

– Friss tepertős pogácsánk van, igazgató úr kérnek néhányat, amíg meleg?

– Igen, hozzon egy kazallal – sietett a válasszal Lányi –, és sört is kérünk.

A fiú bólintott és elsietett.

Hatalmas csattanás hallatszott, belereszketett az egész épület, aztán újabb világító fény és nyomában óriás robaj. Tarcsay ijedten nézett Lányira, és azt mondta:

– Ez a közelben volt, belevághatott valamelyik házba.

Figyelte barátja arcát, de az mozdulatlan maradt, úgy tűnt, valamin elgondolkozott, szeme a kert felé nézett, de lelkében valahol a múltban kalandozhatott.

– Min gondolkozol, Dávid?

Lányi lassan Tarcsay felé fordította a fejét, látszott, hogy nehezen tud elszakadni emlékeitől, szemében furcsa fény vibrált:

– Akkor volt ilyen nagy eső, amikor szabadultam. Mire a pályaudvarról hazaértem, teljesen eláztam. A csöngetésre Judit nyitott ajtót, és amikor csuromvizesen meglátott, se szó, se beszéd, elájult. Nagy nehezen fölmarkoltam, és az ágyra fektettem. Néztem az elernyedt női testet, és megkívántam. Több mint három éve nem öleltem asszonyt. Lassan vetkőztetni kezdtem. Egy könnyű blúz volt rajta, kigomboltam, és csókolgatni kezdtem lányosan szép mellét. Nem tért magához, de én már kapkodtam magamról a ruhát, szédültem az izgalomtól, úgy húztam le róla a szoknyát, és akkor hirtelen véget ért a varázs: a szoknya alól kibukkant Judit szép combja, kerek segge és rajta az én régi úszónadrágom. Az én fecském. Érted ezt, Marcikám? A nő legkívánatosabb testrészén egy elnyűtt, kék-fehér férfi úszónadrág fityegett. Először Juditra haragudtam, hogy lehet így öltözködni, rusnya nőszemély, aztán egészen más gondolatom támadt. Ekkor értettem meg, hogy távollétemben milyen élete volt Juditnak. Vizet hoztam, felemeltem a fejét, és megitattam, ettől magához tért. De szeretkezésre csak este került sor, mert elmentünk a boltba és a börtönből hozott pénzből vettem neki három szép selyembugyit.

– Dávidkám, ez akkora sztori, hogy meg kell írni. Megengeded, hogy valamelyik regényembe beleépítsem?

– Ha jól megírod, akkor hozzájárulok. De ezt nem szabad csupán felvillantani, mert ebben, mint cseppben a tenger, benne tükröződik azoknak a nőknek a sorsa, akiknek a férjét a törvénytelenségek idején ártatlanul lecsukták.

– Értem, persze, hogy értem. – Látszott rajta, hogy elgondolkozik valamin, aztán halkan, suttogva hullottak belőle a szavak: – De az is érdekes adalék a gondolatodhoz, ahogy én jártam Violával. Több mint négy éve nem szeretkeztünk, és amikor szabadultam, valósággal újra kellett kezdeni mindent. Képzeld el, teljesen besötétítette a lakást, és nem engedte, hogy felkapcsoljam a villanyt. Soha többé nem láttam meztelenül őt, olyan szemérmes lett, mint egy szűzlány. Azóta sem tudom megfejteni, hogy mi történt vele.

– Ne is törd magad – vigasztalta Lányi –, a női lélek megfejthetetlen talány, minél többet foglalkozik vele valaki, annál messzebbre kerül a titoktól, s valószínű, hogy mindez azért van így, mert a nőben sokkal több az irracionális, mint a férfiakban.

Megérkezett a pincér. Hatalmas tál illatozó pogácsát és újabb söröket tett az asztalra. Lányi felemelte a poharát, és koccintott Tarcsayval, utána nekilátott a pogácsának. Szótlanul ettek, s mire a sörre is sor került, a pogácsa kétharmada eltűnt.

A vihar elvonult Pest fölül, kisütött a nap és a park növényei csillogó szivárványszínű gömböcskékkel teliaggatva, üdén zöldellve-virágozva pompáztak. A látvány szépsége megragadta a férfiakat, egy darabig elmerültek a kert csodálatában, aztán Lányi ránézett az órájára, és azt mondta:

– Mindjárt hét óra, igyuk meg a maradékot, aztán a pincér letakarítja az asztalt, ne lássa a főnök, hogy ittunk.

– Késő bánat, úgyis meglátja rajtunk. A te szemed túlságosan is csillog.

– Nem érzek semmit. Sokat kell még innom, hogy meglássák rajtam az italt. – Kitöltötte a maradék vodkát, megitták, a sört is lehúzták, és akkor Lányi megkocogtatta a poharát és az elősiető pincérnek rámutatott az asztalra: – Ezt takarítsa le szépen, és hozzon egy üveg ásványvizet.

– A pogácsákat is elvihetem?

–Igen, vigye azt is, de mondja meg a szakácsnak, hogy fölséges pogácsát tud sütni.

A fiú rendet tett az asztalon, majd nesztelenül távozott.

3.

3.A két férfi hallgatott. Mintha az ital lett volna a motor, ami hajtja őket a beszélgetésben, nincs ital, nincs beszélgetés. Visszajött a pincér, letett az asztalra egy üveg ásványvizet meg két vizespoharat. Látszott rajta, hogy nem kedvére való foglalatosság ez. Töményt, bort, pezsgőt szervírozott szívesebben.

– Hozzon két kávét! – mondta neki Lányi.

– Igenis, igazgató úr.

Tarcsay a barátja arcát fürkészte. A nap most az épület keleti szárnyáról tükröződött vissza, és Lányi profilját világította meg. Olyan a bőre, mint a pergamen, gondolta. Feje fénylett, füle mögött a maradék haj kékesfeketén csillogott. Csak nem festi ezt a pár szálat? – spekulált, aztán elhessegette a gondolatot, ilyen volt mindig a haja. A kék szem az erős fényben sem hunyorgott, szinte akarattal nézett szembe a nap sugarával, dacolva a fény törvényeivel.

A pincér letette a kávékat.

Lányi ránézett, s kissé rekedtes hangon mondta:

– Ha megjön a vendégem, azonnal szóljon, én akarom bekísérni az épületbe.

– Ahogy parancsolja, igazgató úr. Készüljünk valamivel, étellel vagy itallal?

– Ezt még én sem tudom, majd ő megmondja, hogy mit kíván fogyasztani.

Újra az órájára nézett, már fél nyolc volt. Felállt és kiment a mosdóba. Tarcsay unottan kavargatta a kávéját, kivett egy cigarettát, rágyújtott, és bámulta a kertet. Lányi visszajött, leült, szépen megigazította élesre vasalt nadrágját, és kortyolni kezdte a kávét.

– Késik a főnök – jegyezte meg, mintha csak önmagának beszélne.

– A főnök késik, mi meg várunk – szellemeskedett Tarcsay –, ez a szereposztás. Neki szabad késnie, nekünk meg kötelességünk várni rá.

– Ne bántsd, biztosan fontos dolga van, fontosabb, mint a mienk.

– Lehet, de van telefon is a világon, üzenje meg, hogy késik, és mikorra várjuk. Szerintem ez feltétlenül hozzátartozik a nagy emberek udvariasságához. De ő szarik ránk. Pálffy ezt soha nem tette velünk, pedig neki a beosztottjai voltunk.

– Pálffy – húzta el a szót Lányi –, ő különleges ember volt. Nem nyugszom addig, amíg nem találok egy írót, aki megírja az élettörténetét. Különleges sors volt az övé, és különlegesen tanulságos lehet, ha jól megírják a sorsát. Egyébként arra gondoltam, hogy sorozatot indítok, amelyben a magyarság nagy gondolkodóinak életét mutatnánk be. És azt hiszem, előkészítek egy memoársorozatot is. – Rövid időre elgondolkozott. – Az utolsó harminc év a magyar történelem egyik legizgalmasabb korszaka, érdemes több oldalról is megközelíteni.

– Mióta vagy a Béke Kiadónál?

– Hatvanegyben kerültem oda, tehát nemsokára két éve.

– És már úgy működik, ahogy te szeretnéd?

– A fenéket! Még nem tudtam átgondolni a kiadó tényleges szerepét, de az biztos, hogy nem a politika szempontjából fogok szelektálni a szerzők között, hanem a tehetségük szerint.

– Akkor is kiadod a tehetségest, ha nem a mi kutyánk kölyke?

– Akkor is kiadom!

– Szembeszállsz a fölsőbbséggel?

– Ha nem megy másként, akkor igen.

– Akkor, Dávidkám, nem leszel sokáig igazgató…

– Majd meglátjuk. Marcikám, nekem szent meggyőződésem, hogy a mi rendszerünkön csak a jó könyv segíthet, és nem a pártos, de gyenge, vagy közepes alkotás.

– De engem azért kiadsz, ugye?

– Ez nem képezheti vita tárgyát, de azt tudnod kell, hogy ha rosszat írsz, azt nem jelentetem meg, illetve addig dolgozunk rajta, amíg kiadható lesz. Neked sem tenne jót, ha gyenge munka jelenne meg tőled. De ez felesleges vita, én azt tapasztalom, hogy könyvről könyvre javulsz, és a minőség dolgában egyre szigorúbb vagy magaddal szemben.

Újra eleredt az eső, a kert felől hallani lehetett, ahogy a nagy cseppek a növényekhez verődnek. Hallgattak, kicsivel később Tarcsay azt mondta:

– Én nem Pálffyt, hanem Rajkot szeretném megírni, azt a drámát, amikor egy ártatlan ember feláldozza magát a mozgalom vélt érdekében, elvállalja a kém szerepét, s ezzel erkölcsileg is, ténylegesen is öngyilkosságot követ el. Mit szólsz hozzá, megkérdezzem Vasstól, hogy helyesli-e ezt a témaválasztást?

– Kérdezd meg, ha úgy látod jónak, de mit csinálsz akkor, ha nem ajánlja a témát?

– Akkor nem írom meg.

– Kár lenne, mert a gondolat valóban érdekes. Már én is sokszor meditáltam azon, hogy bármely ügy harcosa mennyit áldozhat fel magából a győzelem érdekében. Persze normális, európai emberre gondolok, és nem valamelyik vallás megszállott követőjére.

– Persze – mondta elgondolkozva Tarcsay –, én a magyar viszonyokból termelődő tragédiára gondolok, és olyan emberre, akit a társadalmi igazságosság győzelmébe vetett hit késztet olyan cselekedetre, ami tragédiáját okozza. Tehát a hősöm jelleme egy kommunista harcos jelleme, szenvedése és tragédiája.

Elhallgatott és Lányira nézett, várta, hogy barátja mit mond, de az csak nézett a kert felé, a téma láthatóan benne is erős érzelmeket kavart.

– Az pedig nem vitás – folytatta Tarcsay –, hogy a negyvenöttől Sztálin haláláig terjedő korszak tragikus hőse a törvénytelenségek áldozatául esett ember, s ez leginkább Rajk tragédiájában csúcsosodik ki. A tragikus hős elpusztul, a tragédia lényege pedig nem más, mint a pusztulás indoklása. Rajk azért hal meg, mert olyan bűnt vállal magára, amit el sem követett, s meg van győződve róla, hogy hamis vallomásával a mozgalmat szolgálja.

Lányi felemelte a kezét, mintha szót kérne egy fontos értekezleten:

– Miért éppen a Sztálin haláláig terjedő korszak hőse?

– Mert az ötvenhárom utáni korszak tragédiája már más típusú hős kivégzésében ölt testet.

– Kire gondolsz?

– Nagy Imrére.

– És az ő tragédiáját ki írja meg?

Tarcsay széttárta a kezét, jelezve, hogy ez a téma már nem az ő asztala, ezt a tragédiát biztosan nem ő fogja megírni. Lányi a barátja arcába nézett, kiolvasta belőle a tanácstalanságot, és azt mondta:

– Majd húsz év múlva erre a témára is akad vállalkozó. De mondd csak, Marcikám, ha a hősöd az igazságosság bajnoka, tisztáztad-e, hogy mi a garancia arra, hogy amit igaznak hiszünk, az tényleg az igazság maga, s nem csupán annak látszata vezérel bennünket?

– Erre nincs garancia. A cselekvő embernek nincs ideje arra, hogy filozofikus mélységekben vizsgálja annak az ügynek az igazságtartalmát, amire az életét feltette. Az ügy, a cél, az eszmény, amiért harcolunk, soha nem tárulkozik fel teljes mélységében a harcosok előtt, sok ember, illetve a többség csak ösztönösen áll az ügy zászlaja alá. Mit gondolsz, Szűcs Ernőék az igazság szolgálatának tudatában vallatták Rajkot, verték meg Kádárt, és bennünket is?

– Igen, úgy gondolom, hogy igazuk tudatában cselekedtek!

– Nekem is ez a véleményem. És hozzáteszem, hogy mi is az igazság tudatában tartóztattunk le embereket, adtuk át őket az igazságszolgáltatásnak. Én magam bizonyos vagyok benne, hogy képtelen lettem volna ártatlan embert a bíróság kezére adni.

Lányi az órájára nézett:

– Úristen, már nyolc óra is elmúlt, és nem jön a főnök. Mit csináljunk?

– Hívd fel telefonon és kérdezd meg tőle, hogy esedékes-e még a mai találkozó.

– Dehogy hívom. Ki tudja, mivel van elfoglalva, nem akarom zavarni őt. Ismerem, ha megígérte, hogy idejön, akkor biztosak lehetünk benne, hogy előbb-utóbb itt lesz.

– Ahogy gondolod, Dávidkám, de arra kérlek, hogy igyunk valamit, mert ha így megy tovább, teljesen kiszáradok.

Lányi először felemelte a kezét, úgy látszott, hogy elhárítja barátja kérését, de a mozdulat félbemaradt, és azt mondta:

– Jó, ahogy gondolod – szivarzsebéből golyóstollat szedett ki, és megkocogtatta vele a poharát.

A pincér szinte azonnal megjelent és készségesen várta a rendelést.

– Mit iszol? – kérdezte Lányi Tarcsayt.

– Ott folytassuk, ahol abbahagytuk, vodka sörrel.

Lányi ránézett a pincérre és jóváhagyólag biccentett a fejével. A fiú elsietett.

– Visszatérve az előbbi fejtegetésedre – szólalt meg Lányi halk hangon –, én is meg vagyok győződve róla, hogy tudatosan nem adtam volna hóhérkézre ártatlan embert, meg voltam győződve róla, hogy bűnöst, hazaárulót tartóztattam le és adtam át az ügyészségnek. De most is azt mondom, hogy nagyon sok múlik a vezetőn. Amikor annak idején a nagyfőnök azt mondta, hogy ezeket le kell tartóztatni, mert az új hatalomra törnek, nekem nem volt kétségem afelől, hogy igazat mond és jogos a letartóztatás. Tudom, manapság sokan elszórakoznak azon, hogy milyen fafejűek voltunk, ártatlanokat is az ügyészségre küldtünk, azzal persze nem számolnak, hogy amikor nem volt idő a tépelődésre, gyorsan kellett lépni, nem jutott idő a bűnös vagy ártatlan dilemmája fölött filozofálgatni.

– És még így is előfordult, hogy a vizsgálat közben kiderült valaki ártatlansága. Gondolj csak az Almásy-afférra.

– Ez életed nagy története…

– Csak az egyik, Dávidkám, csak az egyik, és ezt is meg kell írnom valamikor.

– Erről már lekéstél! Valakitől azt hallottam, hogy már írja az öreg a visszaemlékezését, és abban többek között az áll, hogy mi ketten hallgattuk ki, és te csúnyán az arcába vágtál.

– Ez hazugság! Az első szótól az utolsóig hazugság vagy fantázia.

– Nekem mondod? De ennek ellenére biztos lehetsz benne, hogy nem neked, hanem neki fognak hinni az olvasók.

– Na igen – elmélkedett Tarcsay –, a nagy sztoriknak rendszerint van hivatalos és nem hivatalos változata is, és mindkét változat sokáig él, sőt, a nem hivatalos változat úgy él a nép tudatában, mint az igaz, de nem hitelesíthető változat, mert a hatalomnak kényelmetlen az ügy.

4.

4.Lányi az órájára nézett. Már kilenc óra is elmúlt és sehol semmi. Tarcsay elértette barátja gondolatát:

– Hívd fel Vass titkárságát, hátha tudnak valamit mondani, még az is lehet, hogy elfelejtette a mai randevút, mi meg itt csücsülünk hiába.

– Nem, ez lehetetlen, ő nem felejti el a találkozókat. Jön, hamarosan jön, és akkor megtudjuk, hogy mi volt a késés oka. Inkább igyunk még egyet, sőt, ha tud valami gyors vacsorát csinálni a szakács, akkor együnk is valamit, előtte meg hazatelefonálunk. Mit szólsz hozzá?

– Ha így gondolod, én a magam részéről követlek minden lépéseden, mert melletted biztonságban érzem magam…

– Na ebből elég, eredj, telefonálj Violának, de a lelkedre kötöm, engem hagyj ki a játékból, úgyis eléggé utál már, én addig beszélek a pincérrel.

Tarcsay lusta mozdulatokkal kikászálódott a székéből és megindult a portásfülke felé, ott volt a telefon.

Lányi halkan megkocogtatta a poharát, amire azonnal megjelent a fiú, de látszott rajta, hogy szunyókálás közben érte a hívás.

– Parancsoljon igazgató úr!

–Vacsorázni szeretnénk. Kérdezze meg a szakácsot, hogy mit tud produkálni nekünk néhány perc leforgása alatt.

A fiú bólintott és gyors léptekkel ment a konyha felé. Egy perc sem telt belé, és újra megjelent.

– A készételek közül semmit nem mer ajánlani önnek a szakács, így aztán, ha a gyorsaságot is figyelembe vesszük, csak a rántott szeletet tudja produkálni, ha ez megfelel önöknek. Ezenkívül azt üzeni, hogy a jó étel sosem készül gyorsan, a gyorsaság a rossz étel feltétele.

– A bölcs intelmet megköszönöm, az ajánlat pedig megfelel. De hozzátenném, hogy hatalmas adag legyen, kérem a húsokat jól átsütni, és rengeteg kovászos uborkát is kérek hozzá.

– Tarcsay úrnak is megfelel ez a vacsora?

– Majd én rábeszélem, ha esetleg vonakodna – mondta nevetve Lányi.

A fiú meghajolt és elment.

Lányi egyéb híján újra a faliképet kezdte szemügyre venni. Szép kép – gondolta, valami hasonló elkelne az ő szobájába is. Igaz, a jelenlegi „szükséglakásból” hamarosan elköltöznek, ha a főnök is úgy gondolja. Majd az új irodába csináltat valami szép képet, ami a könyvkiadást szimbolizálja, egy olvasó, vagy talán egy író alakján. Marhaság, hessegette el a gondolatot, megfelel valami szép kép, persze eredeti. Az ajtó felé nézett, ahol feltűnt Tarcsay imbolygó alakja. Öregebb, mint én – meditált –, legalábbis úgy látszik. A mozgása kifejezetten öreges. És az alakja is görnyedt kissé. Persze éjjel-nappal dolgozik. Be akarja hozni az alkotás elvesztegetett éveit. Túl későn, negyven éves korában kezdte az írást, nem számolva azokat a kísérleteket, amelyek a börtönben kezdődtek nála. Ha nem tudott írni, mert nem kapott papírt és íróeszközt, akkor gondolatban írt, illetve mesélt a cellatársaknak. Mindenkinek azt mondta: Ha kikerülök innen, író leszek, rengeteg témám van, amit meg kell írnom. És valóban író lett. Most pedig állandóan ír. Témagondja tényleg nincs.

– Viola azt mondja, hogy menjek haza, Vass már nem jön ide – mondta, miközben letelepedett a székébe.

– Honnan tudja ezt? – morogta mérgesen Lányi. – Értsd meg, biztosan idejön. Már nem egyszer fordult elő, hogy hétre ígérte magát, és csak éjfélkor ért el hozzám. Meglátod, most is így lesz.

Tarcsay Lányi kezére tette a kezét.

– Jó, hagyjuk ezt az egészet. Én szívesen várok, mert legalább együtt lehetek veled. Mondd, Dávidkám, kapunk valami kaját?

– Igen, hamarosan hozzák a rántott húst.

– Más nincs? Én szívesebben ennék, mondjuk bácskai rizsest.

– Készételük nincs. Elégedj meg a bécsivel, kapsz hozzá egy csomó kovászos uborkát.

– Én sörrel eszem.

– Akkor kapsz sört.

– Már innám.

Lányi megkocogtatta a poharát, és az elősiető fiútól vodkát és sört kért, aztán megjegyezte:

– Enni- és innivaló már van. Vacsora után egy jó nő is kellene.

– Hívjál ide valakit.”

–Nem lehet. Az én barátnőim este öt órától kezdve tisztességes feleségek és háziasszonyok, akkor már nem lehet szóba állni velük.

– Hát akkor rendelj ide egy kurvát.

– Sajnos, ilyen telefonom nincs. De azt hiszem, előbb-utóbb beszerzek néhány nevet.

– Lefeküdnél egy kurvával is? – kérdezte Tarcsay némiképp utálkozó hangon.

– Mi az, hogy! Mit gondolsz, mi a különbség egy kurva és egy háziasszony között? Semmi. Mindegyiknek ugyanaz van. Illetve, a kurva sokkal képzettebb a szeretkezésben. – Kicsit elgondolkozott és azt mondta: – Negyvennégyben bujdosnom kellett, és végül egy kuplerájban sikerült dekkolnom. Sehol nem lehettem volna olyan biztonságban, mint közöttük, úgy vigyáztak rám, mint az édes gyermekükre. Na, akkor megismertem őket, mert minden este másikkal feküdtem le. Azt hiszem, olyan jó sorom nem lesz többé. Sírtak, amikor ott kellett hagynom őket.

– És mondd, Dávidkám, már a kiadóban is van nőd?

– Persze, hogy van. Nem is egy.

– Kicsoda?

– Na, ne légy indiszkrét. De ha neked is kell egy szerető, akkor tudok ajánlani valakit.

– Köszi, egyelőre nincs szükségem rá, de ha kell, akkor majd szólok… Á, itt a kaja!

A rántott szeletből igazi fatányéros lett, hatalmas adag illatozó húsépítmény, és külön tálon szépséges kovászos uborkák sorakoztak. Csend lett, a két férfi mohón falta a húsokat, Lányi az uborkát ropogtatta, Tarcsay pedig egymás után itta a pohár söröket. Gyorsan ettek, mégis legalább húsz perc kellett, hogy Lányi megegye a teljes adagját, igaz, Tarcsay csak a felénél piszmogott, és amikor barátja befejezte az evést, ő is eltolta magától a fatányért.

Lányi újra megkocogtatta a poharát, és az elősiető fiúnak intett, hogy leszedheti az asztalt, ők pedig rágyújtottak, és elégedetten fújták a füstöt.

Tarcsay az órájára nézett.

– Na, már tíz óra is elmúlt, már három órát késik a főnök. De engem legjobban az zavar, hogy nem üzen, mondhatna akármit, például azt, hogy várjatok, hülyék, még éjfél előtt ott leszek. Akármit, érted. De semmi! Le vagyunk szarva, pajtikám. Mi meg csak várunk, várunk, de nem tudom, hogy mire…

– Abbahagyod, végre? Az előbb már megegyeztünk. Ehhez tartsd magad – mondta emelt hangon Lányi.

– Na, nem kell mindjárt megsértődni. Akkor viszont maradjunk a nőknél. Múltkor említetted, hogy telefonált Margó. Mi lett belőle?

– Ja, igen. Üdvözöl. Képzeld, nem volt hajlandó bejönni a kiadóba, én mentem el hozzá. Valami képzőművészeti fecsegést akar kiadni, az elődöm visszautasította őt, most úgy érezte, eljött az ő ideje. A könyv tényleg nem rossz, elképzelhető, hogy megjelenik.

– Margó okos lány, a cégnél is jól dolgozott…

– Na, jó, hogy említed. Azt kérte tőlem, hogy sehol ne említsem a cégnél töltött éveit, azt mondja, az ő köreiben ez nem éppen hősies múlt, sőt, előfordulhat, hogy rossz szemmel néznek rá. Kérte, hogy neked is említsem meg ezt a dolgot.

– Jó, én nem beszélek róla senkinek, de szerintem így is tudja mindenki, ezt nem lehet letagadni. Egyébként Lajos is a lelkemre kötötte, hogy nem szeretné, ha szóbeszéd tárgya lenne, hogy ő valaha az elhárításnál dolgozott. Nem értem ezeket az embereket, de végül is ez az ő dolguk, és én megpróbálom figyelembe venni. De nem fejezted be a Margó-sztorit. Csak a könyvről volt szó?

– Frászt. Keféltünk egy nagyot. És meg kell mondanom, hogy amióta nem láttam, sokat fejlődött, teljesen a francia módit kultiválja, és még nekem is tud újat nyújtani. Egészen más nő volt, mint a cégnél eltöltött évek idején. Egyébként azóta folyton hív, de én nem akarok találkozni vele. Ameddig a kiadó ügyfele, addig nincs szerelem. Ez nálam szabály.

– És az nem szabály, hogy mások feleségét meg ne kívánjad, a sajátodét pedig meg ne csald? – kérdezte kajánul mosolyogva Tarcsay.

Lányi a barátjára nézett, egy ideig vizsgálgatta az arcát, talál-e rajta jelet, ami ellene szól. Úgy érezte, hogy Tarcsay kérdése nem több baráti érdeklődésnél. Ivott a vodkából és a sörből is.

– Az nem szabály, Marcikám, illetve, ebben a kérdésben különvéleményen vagyok, persze csak magamban, és teljesen egyéni használatra. – Rágyújtott. – Azt vallom, hogy a szeretkezés az ember legszebb érzéseinek egyike, ami ráadásul nem a logikával vezérelt akarat, hanem az ösztön szférájában fejti ki hatását. Ezt az érzést ismerik az állatok, s valaha ismerte és gyakorolta az ősember is. Talán a görögök és a rómaiak élték utoljára szabadon ezt a szent érzést és élvezetet, aztán a vallások fokozatosan elaltatták, majd a bűn rangjára „emelték” a szeretkezést, s ezzel megfosztották az embert boldogságainak egyikétől. Persze soha nem tudták teljesen kiiktatni az ember életéből, sőt azon az alapon, hogy a tiltott gyümölcsnek jobb az íze, mindig akadtak pártütő Ádámok és Évák, akik szakítottak belőle, mert rájöttek, hogy a házasságban zajló szeretkezés forró érzései egy idő után kihűlnek, de akarták ezt az érzést, ezért titokban űzték. Ezzel persze vállalták a kockázatát annak, hogy lelepleződésük esetén megvetik, állásukból elbocsátják, megbélyegzik őket. Figyeld meg, hogy a szabadon gondolkozó művészek ezt hogyan csinálják. Két-három évenként elválnak, aztán újra házasodnak, így aztán tartják a formaságokat, de utat engednek érzéseiknek is. És tudod, mi a legérdekesebb az egészben? A szocializmus, mint a legszabadabb, legmerészebb eszmerendszer, ebben a kérdésben ijesztő közelségébe került az egyházi tanoknak.

– Dávidkám, ez valóságos filozófia, azt hiszem, ezt írásba kellene foglalnod – egy pillanatra elhallgatott, aztán így folytatta: – Bár azt hiszem, a tételes megfogalmazásnak még nem jött el az ideje.

– Ugyan már, Marcikám. Ez nem filozófia, én nem is értek hozzá, nem is kívánom írásba foglalni, ez a tudósok dolga lesz, de abban feltétlen igazad van, hogy még nem jött el az efféle nézetek megfogalmazásának az ideje. Nem véletlen, hogy máig sem dolgozták ki a szocializmus etikai rendszerét, s szerintem azért, mert tudósaink nem tudnak mit kezdeni az ember ösztöneivel és érzéseivel, inkább csak a tízparancsolat szankcióit variálják, s ezzel ők is elfojtanak évmilliós emberi ösztönöket, melyek a természet részeként teszik emberré az embert.

– És szerinted mi az oka ennek?

– A dogmatikus gondolkodás. Azt a gödröt, amibe a világ eszméi rendre belehullottak, a szocializmus sem tudta kikerülni, beleesett, s ma is ott tanyázik letűnt eszmék garmadájával együtt. Ebben a gödörben a tautológia uralkodik, s az számít teljesítménynek, hogy a régit hogyan lehet formailag újnak beállítani. Így vagyunk mi az etikával.

– Ami azt illeti, eléggé komoly ideológiai hátteret dolgoztál ki a házasságon kívüli kefélés indoklására. S mondd, nincs lelkiismeret-furdalásod, ha megcsalod Juditot?

– Erre nincs szükségem, ugyanis Judit frigid, ami valószínűleg akkor fejlődött ki benne, amikor én a börtönben voltam. Újra és újra kísérletezem, de minden hiába, valósággal fél a közeledésemtől. Így hát, bár erről nem született szóbeli megegyezés közöttünk, hallgatólagosan beleegyeztünk a kialakult helyzetbe. És most én kérlek rá, hogy vedd úgy, ezt csak neked mondtam el, nem szeretném, ha valamilyen csavarral visszajutna Judit fülébe, azt hiszem, nem tudná elviselni. Ismered őt te is, sokat ad a látszatra, s ezt nekem mindenképpen tolerálnom kell.

– Nyugodt lehetsz, Dávidkám, az egyik fülemen be, a másikon ki, vedd úgy mintha egy üres csónaknak beszéltél volna. De azt megismétlem, érdekes lehetne, ha valaki fölvállalná, hogy megkérdőjelezi néhány elavult erkölcsi dogma szükségességét s utalna a helyes és korszerű magatartásra.

– Marcikám, még egyszer mondom, ez nem az én dolgom. Ha a politika igényli, akkor a párt majd lép, és közli a legfontosabb gondolatokat és eszméket, és annak alapján kidolgozzák a szabályozórendszert a munkacsoportok. Én úgy vállaltam el a kiadó vezetését, hogy azt a párt irányítása alatt, a párt politikájának jegyében irányítom. Ebből következik, hogy ha különbség keletkezik az én ízlésem és a politika között, akkor ingadozás nélkül a politika javára döntök. Érted ezt?

– Értem, de nem helyeslem. Én Attilával rokonszenvezek, aki azt mondja, az én vezérem a bensőmből vezérel…

– Talán igazad van, de te író vagy, én pedig kiadóvezető. Ez a két pozíció más-más magatartást igényel, s ezért nem haragudhatunk egymásra.

– Én is így gondolom. De mi van akkor, ha olyat írok, ami nem felel meg az időszerű politikai véleményeknek?

– Akkor nem adom ki! Ez is szabály, Marcikám, s ez alól te sem vagy kivétel.

– Rendben, remélem, nem lesz közöttünk ilyen jellegű vita.

Tarcsay tüntetőleg felemelte a bal karját, és az óráját nézte, ami éppen tizenegyet mutatott.

– Szóval azt mondod, hogy éjfélig várunk.

– Igen, azt mondom, és hagyd már végre ezt a kérdezősködést. Megegyeztünk és várunk.

– Jó, de visszatérve az előbbi kijelentésedre, miszerint, ha vita adódik a kiadóban, akkor te az időszerű politika alapján ítélsz elevenek és holtak felett irodalmi, történelmi, nyelvészeti és esztétikai kérdésekben, így hangzott, ugye?

– Igen, így hangzott.

– A kérdésem az, hogy mit szólnak ehhez a többiek, az irodalmi vezető és a szerkesztőségvezetők?

– Engem az nem érdekel, a lényeg az, hogy annak kell történnie, amit én akarok. Ne felejtsd, Marcikám, hogy a kiadói munka egyik fontos hadállása az eszmei offenzívának, itt feltétlenül érvényesülnie kell a szocializmus hegemóniájának, és amíg én vagyok az igazgató, addig érvényesülni fog.

– Ezzel egyetértek, de engem nem az érdekel, hogy ki dönt, hanem az, hogy mi alapján döntenek úgy, hogy ennek a könyvnek az eszmeisége megfelel neked, azé pedig nem.

– Marcikám, remélem, nem vonod kétségbe, hogy tisztában vagyok a marxizmus alapjaival, sőt, annál valamivel többet tudok.

– Isten mentsen, Dávidkám, tudom, hogy jól felkészült ember vagy, de úgy látszik, nem akarsz megérteni engem. Én arról beszélek, és ezt te magad is megerősítetted az előbb, hogy vége a forradalomnak, a forradalom etikája elavult, az építés, a reformok korszakában élünk, de hol vannak az új időszak etikai programjai, cselekvési mintái.

– Értelek én, persze, hogy értelek, de te is értsd meg, hogy tizennyolc év alatt nem lehetett kidolgozni új etikát, de ha lenne ilyen, az intézmények és a nép még nem sajátította volna el. Az új etikai normák kialakulása és gyakorlása hosszabb időt igényel, mint ahogy elképzeltük, de azért vannak jól használható kapaszkodók, például most a kispolgári gondolkodás elleni harc van napirenden.

– Na, ez az! Azt már körülbelül tudjuk, hogy mi ellen harcolunk, de, hogy milyen új erkölcsi eszmékért, azt még nem. Arra gondolok, hogy valamikor fogalom volt a becsületes szatócs, aki sosem csapta be a vevőt, tisztességes eszközökkel kereste a kenyerét. Vagy gondolj a római polgárra, a középkor lovagjára, vagy a francia citoyenre, ezekre tekintve láthatóvá lesz egy erkölcsi tartás, ami jellemezte őket. Nálunk van ilyen?

– Van! Meg kell tanítani az embereket szocialista módon élni, dolgozni és gondolkozni.

– Ez jelszó, de mit jelent ez részleteiben, és elsősorban a te munkádban. Megismétlem az előbbi kérdésemet. Egy könyv sorsát milyen szempontok alapján ítéled meg? Saját ízlésed, vagy a politika alapján?

– Nézd, Marci, te most olyan elvont kérdéseket feszegetsz, amelyek egytől egyig a gyakorlatban válnak igazi kérdéssé. Én is tisztában vagyok azzal az ellentmondással, ami gazdasági fejlődésünk és a közgondolkodás lemaradása között fennáll. De hát a klasszikusok nem értek rá kidolgozni a szocializmus etikai rendszerét, mi pedig még nem tudtuk kidolgozni. Na, most, akkor mi legyen, döntsünk vitás kérdésekben a valláserkölcs vagy a polgári erkölcs alapján, vagy próbáljunk dönteni a kevéske szocialista norma jegyében. Az utóbbi a nehezebb, mégis azt kell gyakorolnunk.

– Na most megfogtalak. Tehát az író sem tudja pontosan, hogy milyen erkölcsi platform alapján írjon, de te sem tudod, hogy milyen szabályozórendszer alapján fogadod el vagy utasítod el a könyvet, ennek ellenére mégiscsak te töröd el fölöttünk a pálcát valami aktuálpolitika alapján. Ez, Dávidkám, igazságtalanság, következésképpen te végül is nem egy kulturális intézmény vezetője vagy, hanem despota, aki kizárólag a saját ízlésére hallgat.

– Ez nem igaz! Megmondtam már, hogy nem az én ízlésem, hanem a párt politikája alapján döntök, és ha bizonytalan vagyok a döntésben, akkor tanácsot kérek a vezetőimtől. Legutóbb is úgy jártam egy könyvvel, hogy elolvastam a kéziratot kétszer is, de nem tudtam dűlőre jutni, és akkor beküldtem a kéziratot a pártközpontba, ott elolvasták és közölték, hogy helyesen jártam el, amikor kikértem a tanácsukat, mert a kézirat nem adható ki. Így működik ez, barátom, és nem a despotizmus alapján. Tudod te, hogy van olyan könyv, amit öten is lektorálnak, mielőtt döntés születik?

– És végül mi alapján születik meg a döntés?

– Természetesen a politikai érdek alapján.

– Tehát az irodalmi érték alárendelődik a politikai érdeknek. Ez számomra nem megnyugtató. Hát olyan okos emberek ülnek a pártközpontban?

Lányi úgy érezte, hogy egyre kellemetlenebb számára ez a beszélgetés. Olyan kérdést vitatnak, ami közelről érinti őt, de eddig még nem gondolta át igazán. Hát persze. Tarcsay a saját érdekét védelmezi, ő pedig egy kiadói álláspontot, ami politika alapján érvényesül. Lehet, hogy Tarcsaynak van igaza? Lehet. De őt azért tették az igazgatói székbe, hogy a párt politikáját képviselje. Eddig ennek jegyében dolgozott és nem szándékozik változtatni ezen.

Tarcsay is figyelte barátját, látta, hogy gondolkozik valamin, ezért nem válaszol a kérdéseire.

– Dávid, azt kérdezem tőled, ha én, akit te jól ismersz, írok egy könyvet és a pártközpontban azt mondják, hogy nem adhatod ki, de te úgy érzed, hogy kiadható, akkor mit csinálsz.

– Nem adom ki. Marcikám, értsd meg, nem lehetek olyan nagyképű, hogy a párt ellenében a saját véleményem érvényesüljön…

A pincér jött az asztalukhoz.

– Az igazgató urat kérik a telefonhoz.

– Ki az?

– Nem tudom, egy határozott női hang.

Lányi Tarcsayra nézett:

– Mindjárt jövök, addig rendelj újabb piákat.

A pincér türelmesen várt, mert úgy tűnt számára, hogy Tarcsay azon töri a fejét, mit is rendeljen. Tévedett. Azon gondolkozott, vajon milyen üzenetet kap Lányi, jön Vass, vagy halasztódik a találkozó. Az utóbbi hírnek örült volna legjobban. Álmos volt, semmi kedve nem volt éjnek évadján politikai eszmecserékbe bonyolódni. A fiú elunta a várakozást és megkérdezte:

– Akkor mit hozhatok, művész úr?

Tarcsay fölkapta a fejét, a fiúra nézett, bambán elgondolkozott a kérdésen, aztán rájött, hogy mit is kérdeztek tőle, és durcás hangon azt mondta:

– Hozza ugyanazt, amit eddig ittunk! Várjon! Pogácsa van még?

– Megnézem, Tarcsay úr!

Lányi ragyogó arccal érkezett vissza.

– Na látod, Marcikám, mégiscsak jön a főnök. Fél óra múlva itt lesz. Biztos voltam benne, hogy jön. Ha ő megígér valamit, azt teljesíti is.

Leült az asztalhoz és megkérdezte:

– Rendeltél valamit?

– Persze, mindjárt hozza a srác.

A végszóra megjelent a pincér, letette a pogácsát, az italokat és várakozóan Lányira nézett.

– Köszönöm, egyelőre mást nem kérek.

A fiú elment.

– Mit mondtál, Violának, mikor mész haza?

– Ezerkilencszázhatvanhárom június huszonnyolcadikán…

– Mi van?! – csattant fel Lányi. – Csak nincs valami bajod? Nem örülnék neki, ha Vass előtt is ilyen hülyén viselkednél.

– Ugyan már, kérdeztél és én válaszoltam. Itt alszom. Ez biztos. Viola reggel dolgozni megy, majd holnap délután öt körül találkozunk, azaz huszonnyolcadikán.

Lányi elgondolkozva majszolta a pogácsát.

– Azt hiszem, nem akármilyen dologról lesz itt szó, ha a főnök ilyen későn hajlandó beszélgetni velünk. – Elhallgatott, aztán azt mondta: – Apropó, mondtam neki, hogy te is itt vagy. Bevallom, nem örült neki, de én kitartottam mellette, hogy te is itt legyél, így aztán beleegyezett.

– Az anyja valagát! Mi baja van velem? Na most aztán végre megkérdezem tőle, és nem térhet ki a válasz elől.

– Tévedsz, Marcikám, ha akarja, akkor bármilyen válasz elől kitér, fantasztikusan ért hozzá. Egyszer egy író megkérdezte tőle, hogy ki volt az apja, Vass pedig azt mondta, előbb elmond egy zsidó viccet. Jót nevettünk. De az udvariatlan író újra rákérdezett, mire Vass begurult és azt mondta neki: Nem mindegy az? Mire megy vele, ha megtudja? Engem nem az minősít, hogy ki volt az apám, hanem az, hogy ki vagyok ma.

– Tényleg, mi volt az apja?

Lányi barátjára nézett, aztán kicsit dorgáló hangnemben azt mondta:

– Nem érted? Nem mondta meg, és én sem tudom. De nem ez a lényeg, hanem, hogy ténylegesen mi minősíti az embert.

– Jó, jó, értem, de azért kíváncsi lennék rá. Mi lenne, ha megkérdezném tőle?

– Ugyanazt mondaná, mint amit annak az írónak, rólad pedig meglenne a véleménye. Értsd meg: nem az a lényeg, hogy honnan jövünk, hanem hogy hová tartunk.

– Illyés…

– Igen, de másról is szó van, arról például, hogy Kádár állítólag úgy emlegeti, mint a legjobb munkatársát. Egyszóval nem ajánlom, hogy megkérdezd tőle. Én is elkövettem a hibát egyszer, mert megkérdeztem, hogy miképpen vészelte át a negyvenes évek első három-négy esztendejét, mire azt válaszolta: Annyi mindent csináltam, hogy már nem is emlékszem rá.

– Csak nincs valami a füle mögött?

– Te nem vagy normális! Ez az ember tiszta, tiszta, mint a patyolat. Amikor az ÁVH negyvenkilenc nyarán letartóztatta, Péter Gábor azt kérte, hogy minden apróságot gyűjtsenek össze róla, ami a fejére olvasható, de nem találtak semmit. Érted, semmit. Olyan tiszta volt, mint a patyolat.

– Értem, de miért mondasz mindent kétszer, értem én egyszer is, értem én egyszer is – nevetett.

Lányi úgy tett, mintha nem is hallotta volna barátja csipkelődését, így folytatta:

– Szép jövő áll előtte, nagyhatalmú ember lesz. Érdemes jóban lenni vele.

– Mi az a szép jövő? Talán ő lesz az első titkár vagy a miniszterelnök?

– Nem, ilyesmi biztosan nem lesz, éspedig rengeteg ok miatt, de ő lehet a magyar Zsdanov, a szellemi élet meghatározó személyisége.

– Zsdanov ne legyen! Olyan már a Nagyföldön sincsen…

– Nem is úgy értem, mondhattam volna azt is, hogy ő lesz a magyar Szuszlov, aki a háttérből irányítja a szovjet kulturális életet.

– Hát, nem tudom, erre a szerepre komoly vetélytársai vannak a pártban. Ne felejtsd, hogy az ideológiai offenzívát sem ő indította, el, és keveset szerepel, nem ír, könyve még nem jelent meg, cikket sem olvastam tőle.

– Majd ír ő is. Ez csak idő kérdése. Ami pedig a vetélytársakat illeti, egyik sem áll olyan jól a kapcsolatokat illetően, mint ő. Ezt te nem tudhatod, de neki mindenkinél jobb kapcsolatai vannak a kulturális életben és a művészvilágban. El sem tudod képzelni, hogy ki mindenkivel tárgyal éjszakába nyúló találkozókon. – Hangja suttogó lett: – Olyan ő, mint Minerva baglya, napszállta után kel útjára, hogy pártfogolja kedvenceit.

5.

5.A pincér sietett Lányihoz és izgatott hangon mondta:

– Lányi úr, nagy fekete kocsi érkezett az üdülő elé.

Lányi felpattant és a kapu felé rohant. A fekete Volga valóban ott állt a bejárat előtt. Kisietett, megállt a bal hátsó ajtó mellett, és azonnal felismerte Vass loboncos üstökét, egy pillanatig várt, aztán kinyitotta az ajtót. Vass lassan és kissé durcás arccal szállt ki, Lányi arcába nézett és azt mondta:

– Mi a fenének hívtad ide ezt a Tarcsayt? Tudod, hogy nem szívelem.

– Azért hívtam ide, mert érzésem szerint olyan dologról lesz szó, amibe feltétlen be kell vonnom őt is. Ne felejtsd el, hogy ő az az ember, akiben száz százalékig megbízhatok. – Várt egy kicsit és megismételte: – Egyedül benne, és rajta kívül senki másban. Ezt méltányolnod kell.

– Honnan tudod, hogy miről akarok beszélni veled?

– Megérzés, főnök, megérzés…

A sofőr kiszállt és hátrafelé indult a sötétbe. Lányi akkor vette észre, hogy pár lépéssel odébb egy ugyancsak fekete Mercedes parkolt. A Volga sofőrje kinyitotta az ajtót, ekkor egy pillanatra világos lett a kocsiban, és Lányi látta, hogy ketten ülnek benne. Pár szót váltottak és a sofőr visszajött a Volgához. Ezek vigyáznak a főnökre – gondolta Lányi.

– Na jó, menjünk be! – mondta sürgetően Vass.

Amikor beléptek a társalgóba, Tarcsay felállt és tett egy tétova lépést Vass felé, aztán megállt. Vass körülnézett a nagy teremben, szeme megakadt a nyomdászokat ábrázoló pannon, és megkérdezte Lányit:

– Ki követte el ezt a szép alkotást?

– Nem tudom, szignó van rajta, de olvashatatlan.

Vass egy ideig nézegette a képet, nem törődve azzal, hogy Tarcsay zavarában egyik lábáról a másikra állt, végül megfordult, az asztalhoz lépett, kezet nyújtott az írónak, aztán leült, és kedélyeskedve intett:

– Na, üljetek le ti is, a végén még elviszitek az álmomat.

Leültek, és Lányi megkérdezte:

– Mivel kínálhatunk meg? Ha esetleg nem vacsoráztál volna…

– Nem, nem akarok enni, egy jó citromos teát kérek. – A két férfira nézett: – Ti is teát igyatok. Lehűlt a levegő…

– Én inkább rummal innám – jegyezte meg Tarcsay.

Vass undorral nézett rá.

– Ahogy akarod. – A pincérre nézett – A művész úrnak rummal.

Lányi felemelte két ujját és könyörgőn nézett főnökére:

– Ha lehet, én is rummal kérném.

– Na, hozza már azokat a teákat – siettette a fiút Vass. Tekintetét újra a nagy faliképre szegezte, mintha valamit újra meg akart volna nézni.

A két férfi a főnököt bámulta, ahogy látszólag mély átéléssel hatolt a kép minden apró részletébe, és próbálta megfejteni a mondanivaló szépségeit. Tarcsay megilletődve figyelte a vendég sűrű sötétbarna haját, mely a homlokán balról és jobbról enyhén ritkulni kezdett, erős vonású szemöldöke alatt, feketés-barnás táskák keretében ülő ravasz tekintetét és a szabályos orr alatt díszelgő, vastag szálú bajuszát. A mindössze negyvenhat éves férfi arcát intelligensnek érezte, amelyből szellemi fölény áradt feléjük. És valóban, a kép tényleg úgy mutatta, hogy a király társalog itt az alattvalóival.

A pincér meghozta a teákat és az asztalra tette, aztán várakozva Vassra nézett, aki intett neki:

– Köszönöm, elmehet!

Kortyolt a teából, Lányira, majd Tarcsayra nézett, és megkérdezte:

– Na, és kibékültetek már?

– Mire gondolsz, főnök? – kérdezte nyájasan Lányi.

– Arra az afférra, ami az És-ben zajlott le köztetek. Vagy már el is felejtettétek?

Tarcsay úgy érezte, hogy neki kell válaszolni a kérdésre, hiszen az ő vezércikkét támadta meg Lányi egy Nyílt levélben, mégpedig a dühös cikk szerint azért, mert ő, azaz Tarcsay állítólag azt hirdeti, hogy nálunk még mindig nem lehet a sztálini korszak bűneiről nyíltan írni.

– Túl vagyunk már rajta, főnök. Nem haragszom Dávidra, bár szerényen megjegyzem, hogy Lukács György legutóbb azt írta, még hosszú ideig a személyi kultusz bírálata marad az irodalom egyik fő feladata. De a lényeg az, hogy minden részletet megbeszéltünk Dáviddal, így aztán lemondtam arról, hogy válaszlevelet írjak.

– Na ez derék – mosolygott Vass –, szerintem sem kell úgy felfújni az ügyet. Az igazság egyébként is az, hogy nem volt igazán jó a vezércikk, és némiképp túlzó volt a Nyílt levél is. Annyi mindenesetre kiderült, hogy az igazgató nem fogadja kritikátlanul a régi barát nézeteit sem. Ez nem ártott, hiszen elég sok mendemonda járja rólatok. Persze olyat nem írtam volna le, hogy Tarcsay könyveit csak átdolgozás után lehet megjelentetni. – Sokatmondóan nézett Lányira: – Egy könyvet, kedves barátom, nem azért olvasnak százezrek, mert a szerkesztők lecsiszolták stiláris egyenetlenségeit, hanem azért, mert az olvasók azonosulnak a tartalmával. Ha csupán a kifejezés formai erényei döntenének, nagyon sok jó írónk lenne. Sajnos nem így van. Na, tehát, ha minden rendben, akkor szólok a főszerkesztőnek, hogy ne közöljön reflexiókat a vitátokkal kapcsolatban.

– Főnök – mondta kissé zavart hangon Lányi –, teljesen egyetértek veled, és hadd tegyem hozzá, Marci és én vitatkozhatunk egymással, a hangnem élessé is válhat, de a barátságunkon nem ront se a vita, se az, hogy megpróbálnak összeugrasztani bennünket. Régi, kipróbált barátság ez, s így marad halálunkig. – Felemelte poharát és Tarcsay felé nyújtotta. A két pohár összekoccant.

–Na jó – szólt rájuk Vass –, nem azért jöttem ide, hogy lássam összeborulásotokat. Fontosabb dologról lenne szó. Idefigyeljetek, Dávid cikke elindította bennem a vezérhangyát. Nem éppen az ő felfogásában, hanem – Lányira nevetett –, inkább annak ellenében. Az érzelmi egységről és a hídverésről van szó. Az elsőről annyit, hogy az érzelmi és az ideológiai egység két, egymástól erősen eltérő jelenség. A kettőt nem illik összekeverni, de Dávid elkövette ezt a hibát. A párton belül ideológiai egységről beszélünk, de a lakosság körében nem. A vallásos ember is építi a szocializmust. Nemde, Dávid?

Lányi kényszeredetten bólintott.

– De most fontosabb a hídverés. A cikkedben szóba hoztad Menyus Pétert, úgy hivatkozol rá, mint aki helyesen érzékeli a magyar irodalomban történteket. Nos, azt hiszem; ez a rész sikerült leggyengébbre a cikkedben. Ugyanis Menyus Péter a szóban forgó írásában azt kezdi pengetni, hogy hidat kéne verni a Nyugat és Magyarország között. Erre te azt írod, hogy Menyus hídverési ambíciói nem találnak ösztönzésre nálunk. Ez bizony rossz megközelítés. A békés egymás mellett élés, barátaim, kapcsolatokat feltételez, s ezek a kapcsolatok még igencsak kezdetlegesek, gyengék, szélesíteni kellene a hidat, amelyen átjárhatunk egymáshoz. Bizony meg kellene jelentetni nálunk nyugati írókat, persze okosan válogatva, és cserébe el kell érnünk, hogy a mi legjobbjaink is megjelenjenek Nyugaton. Nos, a kérdésem a következő: úgy hallottam, hogy Menyus bizonyos népszerűségnek örvend a magyar írók körében. Nektek mi a véleményetek erről?

Lányi válaszolt először:

– Igen, én is ezt tapasztaltam. Igaz, sokaknál nem elsősorban neki, hanem apjának szól a tisztelet. Ez főként idősebb írókra vonatkozik. De róla sem hallani elítélő véleményeket, inkább csak a szélsőbalosok részéről. Én egyéb okok miatt nem szimpatizálok vele, de ez magánügy.

– Ugyanez az én véleményem is – csatlakozott a barátjához Tarcsay –, a szimpátia elsősorban annak az embernek szól, aki felemelte a szavát a fasizmus ellen, de annak is, és ezt sem szabad elfelejteni, aki az ’56-os események után nem volt hajlandó együttműködni a kormánnyal, ezért disszidált. Ennek révén csaknem hőssé avanzsálódott bizonyos körökben. Igen, én is úgy érzékelem, hogy van bizonyos tekintélye irodalmi körökben.

– Örülök, hogy azonos véleményen vagyunk. És most figyeljetek rám, elmondok egy pár dolgot, és utána a véleményeteket, illetve a segítségeteket kérem. Tudjátok, hogy a napokban meglátogatta a szövetség választmányát az Öreg. Én is vele voltam. Meghallgatta őket, és elmondott nekik pár dolgot. A beszéd nem jelent meg a nyilvánosság előtt, hiszen csak az írókra tartozik. Szóval, elmondta az Öreg, hogy befejeződött a konszolidáció, mód nyílt arra, hogy néhány olyan intézkedést hozzunk, ami szélesíti a demokráciát. Az egyik ilyen intézkedés, hogy az egyetemi, főiskolai felvételeknél ezek után nem a szülő társadalmi helyzete vagy foglalkozása a döntő, hanem a jelentkező fiatal képessége. A másik: úgy gondoljuk, hogy magunk mögött tudva a hatalomért folyó harc kemény ütközeteit, bizonyos közfunkciók esetében nem ragaszkodunk ahhoz, hogy párttag legyen a vezető, ha van tehetségesebb pártonkívüli, töltse be ő a vezetői posztot. És végül egy sor belső és külső tényező hatására úgy döntöttünk, hogy közkegyelmet hirdetünk azoknak, akik ilyen vagy olyan okok miatt belesodródtak az ’56-os eseményekbe… – Felemelte a poharát, és megitta a teáját. – Ez jólesett! – mondta, aztán Lányira nézett: – Nem rendelnél még egyet? Kifejezetten jólesett ez a tea.

Lányi felugrott és a konyha felé sietett. Tarcsay halkan megszólalt:

– Nem lehet, hogy néhányan majd úgy gondolják, ez valami önkritika a párt részéről az októberi események elfojtása miatt?

– De igen! Sőt máris hallani, jobbról is balról is, ilyen hangokat. Ezért a jobboldaliaknak azt mondjuk, hogy szó sem lehet önkritikáról, a baloldaliaknak viszont azt fogjuk mondani, hogy bizonyos részletkérdésekben szükség van az önkritikára.

Tarcsay a válasz értelmét fontolgatta, amikor Lányi visszajött és leült a helyére.

– Azonnal hozzák a teát, főnök – Tarcsayra nézett –, nekünk is kértem, ugyanolyat, mint az előbb. – Vass felé fordult: – És hogyan fogadták az Öreg beszédét az írók?

– Az intézkedéseket örömmel fogadták, de keveslik, és újabb követeléseket fogalmaztak meg. Többen úgy vélekedtek, hogy ezek a lépések azt jelzik, hogy liberalizálódik a rend, de nagyon lassú az ütem, gyorsítani kellene. Akadt egy-két baloldali író, aki viszont a rendszert féltette ezektől a lépésektől, őket lehurrogták.

A teát kezdték kortyolni, és egymást figyelték, ki hogyan emészti ezeket az információkat. Rövid csend után Vass folytatta:

– A tanácskozás után pár percre leültünk az Öreggel, és megbeszéltük a tapasztalatainkat. Egyetértettünk abban, hogy az írók zöme még nem áll mellettünk. Sok bennük a kétely lépéseink őszinteségét illetően, a jelenlegieknél többet kívánnak, pedig arra még nincs mód. És még valami, ami nem jó. A vita a hatalom és az írók között folyik, belülről nem vitatják meg véleményeiket, a kommunista írók nem szívesen vállalják a vitát, de ha ilyen előfordul, nem hallgatnak rájuk a többiek. Az igazi hangadók a polgári indítású alkotók. Én megpróbáltam bizonyítani a fejlődést, igyekeztem érvelni az Öregnek, hogy a marxizmustól húzódozó írók mégiscsak közelebb kerültek mai valóságunkhoz, visszaszerezte becsületét a mai téma, összetettebb, életteljesebb, hatásosabb lett az ábrázolásmód, gyakori ma már egy-egy regény vagy novella közönségsikere, és művészeink egész sorára figyelt fel a külföld. Mondjon neveket! – követelte az Öreg, én meg soroltam: Illyés Gyula, Németh László, Fejes Endre, Mándy Iván, Sánta Ferenc. – Van köztük kommunista? – kérdezte. – Sajnos nincs – mondtam, de a külföldi elismerés nemcsak az írónak, hanem a színvonalnak, így az országnak is szól. Ezért respektálható irodalmi színvonal mellett soha nem gördítünk akadályt egy mű megjelenése elé, legfeljebb a figyelmes, megnyerő és meggyőző kritika jogát tartjuk fenn. Ezek az alkotók politikailag nem ellenségesek, legfeljebb elutasítják a világnézetünket, vagy csak részben fogadják el, egyszóval tudomásul kell vennünk, hogy a politikai egységen belül számos világnézeti árnyalat kaphat helyet a vallásostól a polgári humanistáig…

– És a szocialista írók művei nem kerültek szóba? Azt hiszem, ezen alkotások jó része meghatározó mai irodalmunk színképében… – vágott közbe illetlenül Tarcsay.

Vass ránézett és nagy nyugalommal válaszolt:

– De igen, szóba kerültek, főleg azok a fiatalok, akik ’56 után jelentkeztek vagy értek be. Ők már otthonosan mozognak a mai életben s ennél fogva az életszagú témák, az érdekes hús-vér alakok egész sorát hozták az irodalomba. Fő jellemzőjük az életközelség és az erkölcsi szenvedélyesség. De néhány igazán jól sikerült darabtól eltekintve zsákutcába vagy majdnem zsákutcába kerültek. A valóság teljes és igaz ábrázolása helyett beérik látszatmegoldásokkal, receptekkel, így aztán végső soron torzítanak. Sokat várunk tőlük, de időt kell adni nekik, hogy kiküzdjék magukból a művészileg hiteles és színvonalas megoldásokat.

Lányi folyamatosan bólogatott, Tarcsay pedig kétkedő érdeklődéssel hallgatta Vasst.

– Amikor az Öregtől elváltam, magam is sokat spekuláltam azon, hogyan lehetne ezt a laza politikai szövetségben leledző írótársadalmat jobban összefogni. És tudjátok, mire jutottam?

Szünetet tartott, ravasz szemével azt kutatta beszélgetőtársain, hogy sejtik-e szándékát. Tarcsay szólalt meg:

– Főnök, nem innánk valami komolyabbat, már teljesen kiszáradok.

– Igyatok – Lányihoz fordult –, nekem pedig rendelj még egy teát. Várj csak, valami harapnivaló nincs, valami rágcsálnivaló?

– Talán van még tepertős pogácsa, azt kérsz?

– Igen.

Lányi újra elment és pár perc múlva jött vissza a pincérrel együtt, aki lerakta az italokat és megkérdezte Vasstól:

– Melegítsük fel a pogácsát, vagy hidegen hozzam?

– Melegítsék fel, de nehogy kiszáradjon!

A fiú elsietett, Lányi és Tarcsay pedig ivott a vodkából és sört is ittak mellé, közben megérkezett a felmelegített pogácsa is.

– Na, szóval – folytatta Vass –, arra gondoltam, hogy ne közülünk való, hanem egy polgári indíttatású valaki fogja össze íróinkat. Ez a valaki lehetne egy fontos lap főszerkesztője, esetleg egy idő után a szövetség elnöke.

Lányira nézett, aki meglehetős szkepticizmussal hallgatta az ötletet, Tarcsay pedig egyenesen odáig merészkedett, hogy tagadólag ingatta a fejét.

– Hogy érvényesülne ilyenformán a marxizmus hegemóniája? – kérdezte.

– És ki tarthatná kézben ezt a valakit? Mi lenne, ha kiszabadulna a palackból a szellem és saját útját járná? – óvatoskodott Lányi.

– Ezek reális veszélyek, de elkerülhetők. Egy belső megegyezés rögzíthetné, hogy milyen feltételek mellett kaphatna hatalmat ez a valaki.

– Veszélyes játék – morogta Lányi.

– Ha jól kézben tartjuk, akkor nem az! – emelte fel a hangját Vass. – Ezt talán bízzátok rám, ez nem a ti asztalotok!

Csend telepedett közéjük. Vass lelkesebb megértést várt hajdani börtöntársaitól. Úgy látszik, mégsem értették meg, hogy puhítani kell a diktatúrán, mert másként nem állnak szóba velünk külföldön. Azért mondta el nekik az Öreg tájékoztatójának a lényegét, hogy megértsék, olyan intézkedéseket kell tenni, amelyek világosan jelzik, hogy nem a sztálinizmus restaurálása zajlik nálunk, hanem egy új szocializmus-felfogás tör utat, ezt az utat töri Hruscsov is.

Lányi emelte fel a kezét, jelezve, hogy szót kér, Vass intett neki, hogy beszéljen.

– És kire gondoltál, főnök, ki lenne az a valaki, aki megfelelne az elképzeléseidnek?

– Tőled kaptam az ötletet, te említetted meg a nevét abban a bizonyos Nyílt levélben.

– Menyusra gondoltál?

– Igen, őrá.

– Arra várhatsz, hogy hazajöjjön! – szúrt egyet Tarcsay. – Nem azért disszidált, hogy most hazajöjjön. Fél az, szerintem nagyon fél, mert mindig is nyúlszívű ember volt, kár a gőzért…

– Ne károgj! – szólt rá keményen Vass. Lányi felé fordult: – Úgy tudom, hogy te igen jó viszonyban voltál a feleségével, tart még a kapcsolat?

– Nem, már nem tart, hiszen ők Londonban vannak, és ’56 óta nem jártak Magyarországon.

– Nem így értem. Ha mondjuk találkozni akarnál vele, benne is lenne hajlandóság arra?

– Ezt nem tudom. Nem igazán jó hangulatban váltunk el annak idején.

– Mitől romlott meg a kapcsolat?

– Az történt, hogy valamikor negyvenkilenc vége felé egy találkozás alkalmával bejelentette, hogy hamarosan disszidál. Ingóságainak egy részét eladta, egy másik része pedig már Bécsben van, és száz százalék, hogy simán átjut a határon. Emlékezetem szerint megdöbbentem ezen a közlésen, hiszen ritka pillanat, hogy az ügynök az elhárítónak mondja el, hogy árulásra készül.

– Ez tényleg érdekes. És erre te mit csináltál? – kérdezte Vass.

– Első dolgom az volt, hogy lebeszéltem a disszidálásról. Megmondom őszintén, azt is tudtára adtam, hogy ha nem mond le szándékáról, akkor személyesen fogom megakadályozni szökését. Ezt nagyon rossz néven vette, de megígérte, hogy lemond a disszidálásról.

– Ettől kezdve romlott meg a kapcsolat? – kérdezte Vass.

– Igen. De ebben szerepe van annak is, hogy utasítást adtam Flóra megfigyelésére, ő pedig, mivel ismerte a módszereket, hamarosan észrevette, hogy figyelik. A megfigyelésről szóló jelentéseket átvettem és megküldtem a főnöknek. Ettől kezdve egy jó darabig nem találkoztunk.

– Azért azt is tedd hozzá, hogy Flóra egyfolytában keresett – szólt közbe Tarcsay –, valósággal üldözött telefonon, de te nem akartál beszélni vele. A titkárnő lelkére kötötted, hogy soha ne kapcsolja őt, és az üzeneteire se vagy kíváncsi.

– Így igaz, de egyszer tévedésből én vettem fel a telefont, és akkor Flóra csúnyán lehordott. Miattam maradt Magyarországon – mondta –, és most nem kívánok találkozni vele. Megsajnáltam. Bejelentkeztem a főnöknél, és engedélyt kértem a találkozóra. A főnök beleegyezett, de hangsúlyozta, hogy mindez kizárólag szolgálati okokból történik, és közölte, hogy Flóra ezentúl Tarcsay alárendeltségébe kerül. Ettől kezdve újra találkoztunk, főként a cég konspirációs lakásain, de ez a kapcsolat már nem volt a régi.

Tarcsay felemelte a kezét.

– Az egészhez illik hozzátenni, hogy milyen tanácsok kíséretében adtad át nekem Flórát…

– Na igen… – mondta zavartan Lányi.

– Azt mondtad, hogy legyek rendkívül éber és óvatos Flórával, rendszeresen ellenőrizzem őt, nem kétkulacsos-e, mert neveltetése révén nem csodálkoznál ezen.

– És Flóra mit mondott Lányiról? – kérdezte Vass Tarcsayról.

– Azt mondta, hogy szerelmes Lányiba, ezért is mondott le disszidálási szándékáról.

– És te – nézett Vass Lányira –, te is szerelmes voltál belé?

Lányi fölkapta a poharát, inni akart belőle, de már üres volt.

– Kérhetünk még egyet? – kérdezte Vasst.

– Kérjetek, csak nehogy berúgjatok, nem kívánok részegekkel társalogni!

– Ugyan már, főnök, bírjuk mi az italt – megkocogtatta a poharát.

A pincér azon nyomban ott termett. Lányi az asztalra mutatott:

– Még egyszer ugyanezt!

– Maradt még a pogácsából? – kérdezte Vass.

– Sajnos már elfogyott – mondta a fiú. – De egy rántottát hamar összedobna a szakács.

Vass a két férfira nézett:

– Van kedvetek hozzá?

– Igen! – feleltek egyszerre.

–Akkor hozzon három adagot, valami sonkával vagy szalonnával…

– Természetesen! – a fiú gyorsan távozott.

Vass felemelte a fejét:

– Tehát, hogy volt ez a szerelem?

– Én is szerelmes voltam Flórába. Ez az igazság, főnök.

Vass a belső zsebébe nyúlt, kivett pár darab, apró betűvel teleírt papírt és az egyikről azt olvasta:

– 1955-ben a rehabilitációs tárgyalásodon azt mondtad: a Flórával kialakult szexuális kapcsolat azt szolgálta, hogy a személye körül fennforgó gyanús körülményeket tisztázhassad. Nos, mint látod, én készültem. Itt van néhány adalék a rehabilitációs tárgyalásról.

– Értem, de ettől még szerelmes lehettem belé…

– Ugyan már, Dávidkám, neked csupán a jó nő kellett, nem a szerelem… – dörmögte Tarcsay.

– Hallgass! – sziszegte Lányi.

– Na, álljon meg a menet! – kiáltotta Vass –, nem szeretném, ha összekapnátok. De akárhogy is, ebben az ügyben Tarcsaynak van igaza. Hallgasd csak – intett Lányinak –, az egyik ülnök így tette fel a kérdést neked: „…szerelem volt ez, vagy nemi kapcsolattal akart adatokat szerezni…?” Te pedig így válaszoltál: „Ebben az időszakban rendkívül nagyképű voltam, begőzöltem a sikerektől. Bizonyos voltam abban, hogy Flóra kémtevékenységét csak szerelmi kapcsolat árán tudom feltárni.” Ehhez hozzá kell tennem, hogy amikor ezt mondtad, ott ült tanúként a teremben Flóra is. Tehát hogy van ez?

– Ahogy én mondtam – vágott közbe Tarcsay –, és kár ezt tovább csűrni-csavarni.

– Nem tudsz te semmit! – mérgelődött Lányi. – Amit a bírósági tárgyaláson mondtam, az egy koncepció része volt, aminek a lényege, hogy el akartam hárítani magamról minden gyanút, és az sikerült is. Ott nem az volt az érdekes, hogy szerelmes voltam vagy nem, hanem, hogy bűnös vagyok-e. Márpedig én nem voltam se angol, se amerikai kém.

– Na látjátok, ez a másik dolog, amit szóvá szeretnék tenni. Ti ártatlanul ültetek börtönben, s ezért őszintén sajnállak benneteket. De ne játsszatok túl ezt a szerepet. Tény, hogy először úgy hangzott a vád ellenetek – belenézett a papírjaiba és onnan olvasta –, hogy tagjai voltatok a Rajk-Pállfy féle összeesküvésnek. Ez a vád azonban bizonyítékok hiányában rövid idő alatt megdőlt. A következő változat szerint a katonai elhárítás összeesküvést szőtt az ÁVH ellen. Ez a vád is nevetségbe fulladt. És ezután következett a Flórával kialakult kapcsolat variálása, s ebből a végleges vád: a hűtlenségre vonatkozó feljelentés elmulasztása, továbbá szolgálati titok kiszolgáltatása.

– Igen, a végső vád valóban az volt, hogy nem tartóztattam le Flórát, mint kémet. De a második nem egészen így volt, ha jól emlékszem.

– Nem jól emlékszel! – csapott le rá Vass. – A vád szerint elmondtad Flórának, hogy letartóztatják Vörös Jánost és fiát, illetve Pállfy Györgyöt. Erről van szó.

– Na igen, tényleg így hangzott.

– És a te esetedben se a Pállfyval való kapcsolat volt az ítélet lényege – fordult Tarcsay felé Vass –, hanem szolgálati titkok kiadása, emberrablás, és törvénytelen eszközök alkalmazása. Vagyis először feltételezték, hogy Rajknak és Pállfynak középszinten ti voltatok az emberei, amikor kiderült, hogy ez nem igaz, akkor jobbnak látták, ha mégsem engednek ki benneteket, csak elfecsegnétek, hogy miként bántak veletek, és ha mégis kiderülne valami, hát jobb, ha kéznél vagytok.

– Ez egészen pontos diagnózisnak látszik – jegyezte meg Tarcsay –, de az valahogy kikerült az egészből, hogy engem például egy éven keresztül vertek, mert alá akartak íratni velem egy vallomást, ami azt bizonyította volna, hogy Lányi az angolok ügynöke, és Pállfy jobb keze egy sorra kerülő összeesküvésben. Vajon mi lett volna, ha Dávid elismeri ezt a szerepet, vagy ha én aláírom az elkészített vallomást. Az hiszem, most hősi halottnak, mártírnak neveznének bennünket. Te is főnök. Tehát az a baj velünk, hogy élünk. Nemde? Így hát ezt az egészet együtt kell szemlélni, nehogy ócska bohózattá silányuljon a börtönben töltött jó néhány év.

– Igazad van, és azt hiszem félreértettél, pontosan úgy értem és érzem a dolgokat, ahogy mondtad. De ez nem azonos azzal, hogy miért ültetek és miért nem. Egyikőtök sincs rászorulva arra, hogy a múltját fényesítse, jelen dolgaitokkal is hírnevet szerezhettek magatoknak. Ez így rendben van, fiúk?

Lányi és Tarcsay bólintott, Vass pedig folytatta:

– Visszatérve az eredeti kérdéshez. Amikor Flórát a rehabilitációs tárgyaláson kihallgatták, ami sokkal később volt, mint a tietek, mert ugye Lányié volt az első, Tarcsayé a második és csak jóval később Flóráé, elég az hozzá, hogy akkor is felmerült a Lányival való kapcsolat, és ő szó szerint azt mondta, hogy ez a kapcsolat szerelem volt, őszinte és tiszta szerelem.

A kezében lévő kis papírokat gondosan összeillesztette, élükkel az asztalhoz veregette őket, majd visszatette a belső zsebébe. Ránézett a két férfira és halkan, lassan tagolva azt mondta:

– Hogy miért hozakodtam ezzel elő? Nos, arra gondoltam, Flórát kellene megkérni arra, hogy beszélje rá férjét a hazatérésre. Igen. Térjenek haza. Most már nincs akadálya, hiszen közkegyelmet hirdetett a kormány, a hazatérésnek nincs se elvi, se gyakorlati akadálya. – Az asztalt nézte, mintha onnan olvasná le mondókáját. Aztán lassan Lányi Dávidra emelte tekintetét: – És aki hazahívhatja őt, az egyedül te lehetsz, Dávid, te, akit ez a nő szeretett, és szerintem még mindig szeret.

Csend lett, de Vass szavai még sokáig visszhangoztak a nagy teremben, Lányi arca falfehér lett, és csak nagyon lassan szivárgott beléje a felismerés, milyen feladatot is szánt neki a főnök, Tarcsay is elsápadt és barátja arcát fürkészte, vajon milyen változásokon megy át Lányi egy ilyen megbízás tudatában. Vass biztos volt benne, hogy ajánlata nem vált ki lelkesedést Lányiból, ezért lelkileg felkészült arra, hogy mindenben eloszlassa az igazgató kételyeit.

Lányi mintegy lassított felvételt produkálva, tollával megkocogtatta a poharát s az odasiető pincérnek azt suttogta halk, rekedtes hangon:

– Még egy kört!

A fiú elsietett, a két barát pedig kábultan bámulta az asztalt, szemük sem rebbent, egymásra sem néztek, csak nehéz lihegésük hallatszott.

A pincér letette az italokat. Lányi fogta a vodkáspoharat, lehajtotta és a fiú kezébe adta, jelezve, hogy hozhatja a következőt. Tarcsay a bal kezével megfogta a fiú ingét, jobbal magába döntötte az italt és ő is átadta neki a poharát. A néma jelenet végén a pincér elment, és pár pillanat múltán tele poharakkal tért vissza.

Lányi lassan felemelte a fejét, és szemét Vassra függesztette. Úgy tűnt, hogy mozog a szája, de hang nem jött ki belőle. Aztán, végül a következőket préselte ki magából:

– Ez nem megy, főnök!

– Mit zagyválsz itt össze-vissza, mi nem megy?

– Hát ez a megbízás…

– Miért nem megy, te még soha nem kértél semmit senkitől? Tőlem hányszor kértél már plusz dotációt, akkor ment, akkor meg tudtad mondani, hogy mit akarsz, és biztos vagyok benne, hogy kérsz még ilyesmit a jövőben is. Hát akkor ez miért ne menne?

– Hát, hogy is mondjam… hogyan lehetne ezt megcsinálni? – dadogta szánalmasán.

– Számtalan lehetősége van. Felhívod telefonon, hogy pár napra jöjjön Magyarországra, mert beszélni szeretnél vele. De az is lehet, hogy repülőre ülsz, és te látogatod meg Londonban, meghívod vacsorára, és szépen elmondod neki, hogy mit vársz tőle.

– De főnök, már nem tudok róla semmit. Hét éve nem láttam. Fogalmam sincs, hogy mit csinál, hogyan él, de főképp azt nem tudom róla, hogy mit érez irántam. Lehet, hogy meggyűlölt, és nem hajlandó leülni velem egy asztalhoz. Amik legutóbb történtek köztünk, azok szétdúlták a régi érzelmeket, elmúlt az a világ, hogy csak füttyentek, és ő azt csinálja, amit én akarok.

– Nem baj, akkor is meg kell próbálni! Ha nem megy, akkor nem megy, de nem szabad eleve lemondani a lehetőségről.

– De értsd meg, főnök, ezt nem tudom megcsinálni. Gőzöm sincs, mit tud arról, amit a bíróságon mondtam róla, mert ha mindent tud, akkor úgy utál, mint az ellenségét és visszautasít, amibe Isten bizony mondom, én belehalnék.

– Dehogy halsz bele, meg kell próbálni és kész. Mióta vagy ilyen érzelgős, mintha nem az elhárítás keményszívű főnöke lettél volna valamikor.

– Az más volt, főnök, akkor az volt a munkám, tudtam, hogy mit vállaltam, csináltam is, akár tetszett a feladat, akár nem…

– Hát most ez a feladat, és meg kell tenned, akár tetszik, akár nem. Érted, most ez a feladat. Ezt bízzuk rád, meg kell tenned!

– Nem vállalom! – idegesen verni kezdte a poharát, a fiú ijedt képpel szaladt az asztalhoz, Lányi pedig csak intett, hozhatja az újabb kört. Vass némán szemlélte a jelenetet, most már nem érdekelte, isznak vagy nem isznak, csak az a vágy hajtotta, hogy mielőbb felvállalják a feladatot.

Tarcsay szemén már látszott az ital, de Lányi fejmozgásán is megjelent egy furcsa ingás, ahogy lassan lehajtotta, majd féloldalra hajtva gyorsan felemelte. A kihozott italt azonnal megitták, és újat kértek. Vass előtt már három csésze tea gőzölgött. Nem ivott. Figyelte embereit, várta, mikor kell érvelnie, nem akarta kiengedni kezéből a madarakat.

Lányi fölkapta a fejét és Vassra nézett:

– Olyan fontos ez neked, főnök? Az isten áldjon meg, miért olyan fontos ez neked?! Magyarországon nincs ember, aki felvállalná ezt a szerepet, csak Menyus kell neked, az a gané, aki kimenekült az országból, amikor a legnagyobb szükség lett volna rá?

– Igen, nagy szükségem van rá, mindent elmondtam, ne tégy úgy, mintha nem értenéd, miről van szó. Ez a legjobb megoldás.

– De értsd meg, ha Flóra nem vállalja, én elveszett ember vagyok, egy ilyen kudarcot nem tudnék elviselni…

– Marhaság, nem kell ennyire dramatizálni a dolgokat.

Tarcsay emelte fel a kezét. Úgy látszott, ő már megérezte, hogy nem szabadulhatnak Vass szorításából, ezért inkább a részletekre akart koncentrálni:

– A telefon nem jó. Nem alkalmas eszköz egy ilyen hangulatú ügy megbeszélésére. Arról már nem is beszélve, hogy a telefont mindenki lehallgathatja, nálunk is, náluk is, ezt pedig egyikőtök sem akarhatja. Ráadásul mindenki belebeszél, hol megszakad, hol elmegy a hang, és előfordulhat, hogy olyanok vannak Flóra közelében, akik előtt nem akar beszélni. Ezt a lehetőséget el kell vetni…

Vass megérezte, hogy jó úton haladnak, már nem a tagadás a lényeg, hanem a legjobb megoldás keresése.

– Egyetértek veled, a telefont el kell vetni, marad a két másik lehetőség, kimenni vagy levelet írni…

– Kimenni sem szabad! – kezdett lassan egy újabb elemzésbe Tarcsay. – Biztos vagyok benne, hogy Flórát még ma is figyelik, tudják róla, hogy valaha a magyar katonai elhárítás ügynöke volt. Ha Dávid Angliában megjelenik, az angol katonai elhárítás már a repülőtértől kezdve a nyomában lesz, és akkor tartóztatja le, amikor akarja, s ha el is engedik, annyira kompromittálná Flórát, hogy az szóba sem állna vele.

Lányi ijedt arccal hallgatta az elemzést, mert tudta, hogy az mind-mind realitás, Tarcsay kitűnően felvázolta egy londoni út várható lehetőségeit, Vass pedig sietve mondta:

– Ezzel is egyetértek! Szó sem lehet londoni útról, veszélyes. Így hát marad a levél, amivel Magyarországra hívod Flórát. Igen, egy nagyon jól megírt levél, ez lehet a megoldás.

Lányi tétován bólintott. Már nem volt benne ellenállás, nem akart ujjat húzni Vassal, számot vetett azzal, hogy mi van akkor, ha nem teljesíti kérését, oda a privilégium, amit ma élvez Vass jóvoltából. Hiába, könyvkiadás csak pénzzel lehetséges, azt pedig Vass biztosítja számára. Ezt a lehetőséget nem szabad feladni. De a bólintás nem volt igenlés sem, még csak feltételes módban sem, inkább csak reménykedés. Remény, hogy Flóra még csak válaszra sem méltatja őt, pláne nem jön ide. Az után, ami vele történt Magyarországon, nem akar hazajönni, és ezért nem lehet hibáztatni őt. Bolond lenne. S ha így lesz, akkor Vass nem tehet szemrehányást neki. A tény az tény. Hiába hívta Flórát, nem jön, nem akar hazajönni, így aztán kútba esik az egész Menyus-ügy is, hacsak a főnök nem talál ki valami más megoldást.

Tarcsay viszont újra kellemetlenkedni kezdett:

– Formailag tényleg a levél a legjobb megoldás, főnök, de egyben ez a legbecstelenebb eljárás is. Mert gondoljuk csak el, hogy lehet idehívni Flórát? Egy módon. Ha Dávid szerelmes dorombolással az ágyba hívja. De ez csalás, mert szó sincs szerelemről, hanem politikáról, arról, hogy csábítsa haza a férjét, aki itt Magyarországon az irodalmi szerep mellett egy hatalmas, sokágú szarvat kap, amit élete végéig viselhet. A levél jó, ha vállaljuk a hazugságot, az emberhez nem méltó csalást.

Lányi riadtan nézett Vassra.

– Igaz, a Marcinak teljesen igaza van, Ez a levél a világ legarcátlanabb becsapása…

– Na ebből elég. Részegek vagytok, össze-vissza fecsegtek. A levelet megírjuk, Flóra idejön, és vagy vállalja, hogy hazahívja a férjét, vagy nem. Semmire nem kényszerítjük őt, és nem is lehet kényszeríteni. Szabad akaratából fog dönteni vagy így, vagy úgy. Semmi baja nem származik belőle, akár így, akár úgy dönt. Felesleges a további önmarcangolás. Nem mi döntünk, hanem Flóra. Világos?

A két férfi álmos és részeg tekintetéből Vass azt olvasta ki, hogy nekik már minden mindegy. Ez számára elegendő volt. Felállt, kezet nyújtott Tarcsaynak, Lányinak pedig azt mondta:

– Gyere, kísérj ki!

A kapuban megállt Lányi előtt, átfogta a vállát, erősen a szemébe nézett:

– Megegyeztünk. Biztos voltam benne, hogy segítségemre leszel, örülök, hogy ennyire képesek vagyunk az együttműködésre, ezt a gesztusodat soha nem felejtem el. Bármi gondod van, fordulj csak hozzám bizalommal. – Megveregette Lányi vállát. – Hát akkor jó éjszakát! A részletekre még visszatérünk, te csak írd meg és küldd el azt a levelet. De szép levél legyen! Hatásos! Ha kell, kérd meg ezt a kelekótya Tarcsayt, hogy segítsen. – Megszorította Lányi kezét. – Isten veled, barátom!

6.

6.A levél elkészült. Lányi és Tarcsay közösen fogalmazta. Így kezdődött: „Álmaim asszonya, Flóra!” És tovább: „Hét év kemény önmegtartóztatása után nem bírtam tovább, hogy ne lássam többé álmaim asszonyát. El kell jönnöd Budapestre, csak azért, hogy lássuk egymást, megfogjuk egymás kezét…” Megírták, hogy egy hétre jöjjön. Semmire ne készüljön, mindent megkap, amire csak szüksége lesz.

„Álmaim asszonya, Flóra!”Hét év kemény önmegtartóztatása után nem bírtam tovább, hogy ne lássam többé álmaim asszonyát. El kell jönnöd Budapestre, csak azért, hogy lássuk egymást, megfogjuk egymás kezét…”Úgy döntöttek, hogy nem postán küldik a levelet, egy Londonba készülő író vállalta, hogy diszkréten átadja a címzettnek.