Hihetetlen történet

Fejezet 4

HARMADIK RÉSZ

1.

1.A Big Ben már rég elütötte a hatot, amikor Flóra fáradtan kivánszorgott a brentfordi irodaház műemléknek számító, dúsan faragott tölgyfa kapuján, és a portásnak inkább csak a szemével intett egy gyenge mosollyal vegyített viszontlátást. Lassú léptekkel haladt a metró felé, közben azon törte a fejét, kinyissa-e az esernyőjét vagy viselje el a szemerkélő esőt azon a pár méteren, amíg az állomásra nem ér. A kényelem döntött. Nem volt ereje kinyitni az ernyőt, mert akkor minden csomagját egy kézben kellett volna vennie, azokat pedig nem tudná úgy cipelni, még rövid ideig se.

Felnézett az égre. Az ólomszürke felhők teljesen eltakarták a lenyugodni készülődő napot, szinte sötét volt már, néhány üzletben égtek a lámpák, az autók városi világítással közlekedtek. Augusztus elején jártak, de esténként a köd már Londonra telepedett. Igazi kora őszi londoni délután volt.

Mint mindig, most is nehezen préselte be magát a vagonba, ahol a tömeg elhasználta a levegőt, a testszag, a vacsorára vásárolt különféle élelmiszerek szagával penetránssá összeolvadva betöltötte a szűk teret. Flóra már nem törődött ezzel, azt figyelte éberen, hogy mikor érnek a Chelsea Bridge-i állomásra. Előfordult vele már nem is egyszer, hogy elmélázva továbbutazott s visszautazni bizony nem volt egyszerű, főként mert hosszú időt vett igénybe. Az emeletes buszon csak három megállót ment, aztán gyalog folytatta útját St. Chiswell Street-beli lakásuk felé.

Olga, a mindenesük nyitott ajtót, mutatóujját titkot sejtetve a szájához tette, és egy levelet adott át neki. Flóra lerakta holmijait, leült egy székbe, elöl-hátul megnézte a borítékot, melyen se feladó, se bélyeg nem volt, utána határozott mozdulattal feltépte. Ahogy elolvasta a megszólítást, kezét a szívéhez kapta és egy „Jaj Istenem!” szaladt ki a száján. „Álmaim asszonyának, Flórának!” – olvasta és azonnal felismerte Lányi Dávid kézírását. Felugrott, a levelet a zsebébe gyűrte, és odaszólt Olgának:

„Álmaim asszonyának, Flórának!”– Rögtön visszajövök, valamit elfelejtettem…

Kiviharzott a lakásból és a közeli, platánokkal beültetett parkig meg sem állt. Kiválasztott magának egy üres padot, mely egy hatalmas platán alatt szerénykedett és leült. Óvatosan körülnézett, mintha különleges akcióra készülne és elővette az összegyűrt levelet. Amikor ismét elolvasta a megszólítást, halkan felnyögött:

– Édes Istenem, hát igaz lehet ez…

Lélegzete felgyorsult, keblei hullámzani kezdtek, észre sem vette, hogy az eső egyre sűrűbben esik, végigcsorog az arcán, mintha sírna, pedig most különös boldogság részese volt. Amikor a levél végére ért, végignézett a parkon, pár pillanatig pihent, nézte az esernyők alatt sétáló embereket, aztán újra olvasni kezdett.

Dávid írt. Édes Istenem, hát létezik ilyesmi? Hét éve nem láttuk egymást, nem írtunk levelet, nem beszéltünk telefonon, jószerivel hírt sem kaptunk egymásról. Pedig én egyfolytában a jelre vártam, egy ilyen levélre, amely találkozóra hív.

Felállt és lassan, sétáló léptekkel elindult a kaviccsal felszórt úton.

A láz, a meglepetés bódulata lassan letisztult benne. Higgadtságra és józanságra intette magát: végül is nem viselkedhet úgy, mint egy tapasztalatlan, forrófejű bakfis. Az élet tényei kegyetlenek, minden döntésnél számolni kell velük. Új hazája van, Anglia. Jó állása van Londonban. Férjével és gyermekével él itt, akik olyan valóságosak, mint egy sziklás hegylánc, amely elzárja a biztonságos életet nyújtó völgyből a kijáratot. Ebben a biztonságban boldogság nem volt eddig, s ezután sem lesz. Ez biztos. Aki ezt megadhatta volna, az Lányi Dávid volt, de ő hét éve eltűnt az életéből, csak emlékét hagyta nála egy vad, eszeveszett, és talán soha meg nem ismételhető szerelemnek. Soha meg nem ismételhető?

Lám, Dávid újra kinyújtja érte a kezét.

De hát hogy gondolja ezt? Ez nem fért bele a rövid levélbe. A kérdés azonban jogos! Hiszen, ha elfogadja a meghívást, azzal konfliktusok tömegét élezheti ki, mert ez a meghívás a szerelem feltámadását jelentheti, a boldogság újabb viharát, amely elsodorhatja őket, ha ez a szerelem, melyet most kihűlt lávaként borítanak az elvonult évek, mégis újra fellángol, olyanná lehet, mint a kitörni készülő, mindent elemésztő tüzes vulkán.

Igen, mindent meg kell fontolni, diktálta az esze, de érezte, hogy gyengül, képtelen lesz ellenállni a hívó szónak…

Megpróbálta maga elé idézni Dávid arcát. Vajon mennyire változott meg. Ötvenhat őszén harminchét éves volt, fiatalember, most pedig negyvenhárom éves érett férfi. És én, gondolta ijedten, én mennyire változtam meg. Az elmúlt hét év olyan volt számára, mintha mélyhűtésben lenne. A szerelem eltűnt az életéből, kisfia pótolt minden érzést; ami az öröm forrása lehetett. Istenem, az az éjszaka Fiuméban. És a konspirációs lakások találkozói. Egész testét elöntötte a forróság, megsimogatta a homlokát, érezte, hogy az eső testének forró párájával együtt lepi az arcát.

Vékony köd ereszkedett a parkra, a lámpák sápadtan világítottak. Újra leült egy üres padra és olvasni akarta a levelet, de már nem látta a betűket, emlékezetből ismételte halkan a megszólítást: „Álmaim asszonyának, Flórának…” Megborzongott. Ruhája csaknem átázott, haja vizesen tapadt a fejére. Hazasietett, férje még nem volt otthon, Olgának pedig azt mondta:

– Nagyon fáradt vagyok, lefekszem…

Megcsókolta kisfiát, és ágyba feküdt, hamarosan lázas álomba merült. Fiuméban volt Dáviddal és újra és újra szeretkeztek, aztán megkezdődött a verseny, ki szereti jobban a másikat. Úgy szeretlek – mondta Dávid –, mint medrüket a mély vizű nagy folyók… Szép mondás, irigykedett és valami szép válaszra készült, de sehogy sem sikerült, erre vigasztalan sírásra fakadt. Arra ébredt, hogy a férje rázza a vállát:

– Ébredjen, mi van magával, Flóra? Sírt. Biztosan valami rosszat álmodott…

– Fáradt vagyok – suttogta, a fal felé fordult, és újra megpróbált elaludni.

Reggel elsőnek surrant ki a lakásból, még mindenki aludt. Egy utcai fülkéből felhívta a főnökét, a talán egyetlen embert Londonban, akivel jól megértik egymást, és egy szabadnapot kért.

– Nem érzem jól magam – hazudta –, de holnap már rendbe jövök.

– Vigyázzon magára, my dear – óvta a főnök –, és holnapra feltétlen várom.

Ő pedig sietett a térre, és újra a levelet olvasgatta, aztán a választ fontolgatta: „Drágám, egyetlenem, szerelmem! Megyek, ha hívsz… Igen, de mikor? Az egészet meg kell beszélnem a férjemmel. Vajon mit fog szólni, hogy Magyarországra akarok utazni? És mit válaszolok neki? Azt nem mondhatom, hogy Lányi Dávidhoz, örök szerelmemhez megyek. Istenem, ki kell találnom valami okosat. Menni kell, menni kell! Itt csak ez az egyetlen lehetőség, nincs más megoldás. Megyek, drágám, hason csúszva is, megyek…”

Megéhezett. Bement egy vendéglőbe és megebédelt. Évek óta nem fordult elő vele ilyesmi. És ivott egy pohár bort. Szürkebarátot kért, de csak valami fehér magyar bor volt. Az is jólesett neki.

– Menjen a napra, darling! – ajánlotta a nagyszájú török vendéglős, akinek fogalma sem volt az angol társalgás elemi szabályairól. – Olyan, mint egy penészbogár.

Mérgesen otthagyta. Majdnem kicsúszott a száján valami jóféle debreceni káromkodás arról, hogy miféle bogárnak látja ő a törököt, de időben megálljt vezényelt magának, mert amit mondani akart, az abba az indulatkörbe tartozott, amit a férje tipikusan rossz tónusnak nevezett. Ha bárhol ilyen tónusban reagált egy sértésre, férje a csacska diáklányokat illemre tanító, bosszús iskolaigazgatók hangnemében szokta megfedni. És főként mások jelenlétében. Látszik rajta, hogy élvezi – mérgelődött Flóra. Kérte, üvöltötte neki, sírt, és magyarázta, hogy legalább ne mások előtt nevelje őt, és élje ki kifejezetten rossz családfői ösztöneit, mert ez nem való, sőt, megalázza vele őt. Nem használt semmi. Egyszer aztán Flóra azt mondta neki: Ha még egyszer ilyet tesz velem, szörnyű módon visszavágok, mert tudhatná, hogy nekem is eléggé rossz, és „elégtételtevős”, dög természetem van. Megállt, retiküljéből elővette a kis tükröt, belenézett és szomorúan állapította meg, a török egy udvariatlan állat, de igaza van a kövér disznónak.

A hétéves mélyhűtés a bőrén is meglátszik. Megkövesedett rajta a fájdalom és a keserűsége. Majd az újrasarjadt szerelem megfiatalít – képzelődött. S lám, az öreg John észrevette rajta a változást. Vagy füllentett volna? De miért? Ezek az öreg angolok természetüknél fogva nyersek, soha nem udvariaskodnak, főként nem az idegenekkel szemben. Márpedig Fló John szemében idegen volt, aki a kontinens keleti feléből, majdnem Ázsiából vetődött Londonba. Egyszer, ősz bajuszát simogatva, amely olyan volt, mint a gyarmatokon szolgáló tisztek nyírott bajusza, eléggé kemény hangon azt mondta, hogy az idegenek lassan kiszorítják az angolokat Londonból. Nézzen csak körül, négerek, kínaiak, csehek, oroszok, lengyelek és az Isten tudja még miféle nációk lepték el a várost.

Az öreg John házmester, gondnok, szerelő, egyszóval amolyan mindenes volt abban a bérházban a Chiswel Streeten, talán kétszáz méterre a Finsbury Square-től, mely előtt, a járda egy részét elfoglalva apró, olaszos vendéglő működött pár éve, s piszkosfehér asztalainál remekül lehetett tavasztól késő őszig napozni. Már akinek jutott rá ideje. Flóra valahogy összemelegedett az öreggel, és egy idő után már tréfálkoztak is egymással. John jól beszélte a lumpenek nyelvét, Fló eleinte alig értett valamit az öreg jasszkifejezésekkel tarkított dumájából, később azonban megszokta. Amikor Dávid levele után a mélyhűtéstől megdermedt emlékek és érzelmek olvadni kezdtek, a változást elsőként John vette észre rajta, de nem szólt, csak kajánkodó mosolya és csodálkozó-elismerő tekintete árulkodott erről. De egy napra rá, vasárnap, amikor Flóra Cukival és a szomszéd gyerekkel a parkba indult, az öreg utána kiáltott:

– Hello, love!

Flóra a bizalmas megszólításra megállt, nevetve hátrafordult, nem sértődött meg, tudta, a kültelken az emberek így hívnak mindenkit, akit nem utálnak.

– Mi történt magával, love? Szabadságon volt vagy fiatalító kúrán a kontinensen?

– Bújjon a föld alá – mondta nevetve Fló –, és ne ugrasson.

– Na nem – mondta John –, azt nem. Hamiskásan közelebb lépett. – Ha nem félnék öreg oldalbordámtól, csak magát választanám girlfriendem-nek. Csak magát, love. Mit csinált magával, hogy hirtelen ennyire szép, fiatal és vidám lett? Árulja el, love. Új fiúja van, kidobta a Governort?

Fló jókedvűen felnevetett. Tudta, hogy az öreg nem kedveli Pétert.

– Menjen szemorvoshoz, öregfiú! – mondta evetve és elindult, de mintha léptei is rugalmasabbak lettek volna. John vele tartott néhány lépésig:

– Szemorvoshoz? Na nem. Inkább árulja el csodaszert, kiveszem a spórolt pénzt a bankból és vásárolok belőle egy adagot, hogy megfiatalíthassam magamat én is.

Fló legszívesebben a nyílt utcán megcsókolta volna az öreg mókust a jókor jött dicséretért.

A parkban összetalálkozott a Furies családdal, és a kilóival küszködő Madeline valósággal lerohanta:

– Darling, mit csináltál magaddal? Legalább húsz évet fiatalodtál. Igaz, Claud?

Furies mérnök bólintott:

– Ez így igaz, Flóra. Ez egyszerűen fantasztikus.

Később, amikor egyedül maradt a padon, úgy érezte, zavarban van, és zavara egyre nő, de közben kevéske boldogság is dorombol benne. Szóval, a szerelem meglátszik rajta. A néhány órányi érzése a szerelemnek és nem csak sóvár sejtése, de már tudása annak, hogy van valaki a távolban, aki ugyanúgy szereti őt, mint tíz évvel ezelőtt, és aki vár rá, látni akarja őt, találkozni akar vele, kívánja őt. Még boldogult lánykorában olvasta olcsó szerelmes regényekben, hogy a szerelem megszépíti az embert. Igaz lenne mégis? Házi orvosuk, doktor Bemard Cromwell mondta neki: my dear, a szerelem jobb csodaszer, mint egy kiváló sebész kezével elvégzett plasztikai műtét. Nahát, ez valóban fantasztikus. És biztosra vehető, hogy valami látszik rajta, ha nemcsak az öreg John, de Madeline és Claud is észrevette a változást. És ez nem lehet véletlen. Ha arra gondol, hogy akár még egy héttel ezelőtt is fáradt, unott, „nem érezni, nem emlékezni, nem felébredni” szavakat mormoló és ezekre a szavakra kondicionált élőlény volt, mint a Pavlov-féle reflexekre beidomított ebek, akkor valóban csoda történt vele. Gondolatban elkezdte fogalmazni a Dávidnak írandó válaszlevelet. „Tudod, drágám, átvirrasztott éjszakák után hajnalonként altatók helyett azt mondtam magamnak tízszer egymás után, hogy »nem érezni, nem felébredni, nem emlékezni«, és ezekkel az ismétlődő varázsszavakkal aludtam el végre. De amióta Olga a leveledet átadta, felébredtem és érezni, emlékezni kezdtem. Boldog vagyok, szép szeretnék lenni, csak arra az egy hétre legalább, amíg Magyarországon együtt leszünk. Mert megyek és nincs a világon erő, amely engem megakadályozhat ebbéli elhatározásomban. Boldog vagyok és szép szeretnék lenni. Vajon sikerülni fog-e? Nem fogsz-e csalódni bennem?”

2.

2.Úgy járt-kelt a világban, mint egy holdkóros, állandóan az emlékeivel foglalkozott és leveleket fogalmazott Dávidnak, amikben régi dolgaikról, szokásaikról faggatta őt: „Ugye így volt drágám?” Szenvedélyesen vitatkozott, ha úgy érezte, hogy Dávid ellentmondana neki. Most éppen Párizsba utazott a repülőgéppel, és kinézve a gép ablakából újra levelet fogalmazott. „Azon töröm a fejem, és lázas izgalommal vallatom emlékeimet, hogy milyen ruhákban szerettél látni engemet. Nekem ez nagyon fontos, mert én már csak neked akarok tetszeni. Úgyhogy légy szíves vedd komolyan a tárgyat. Úgy emlékszem, hogy te a simavonalú, angol szabású ruhákat szeretted rajtam. Egyszer nagyon franciásan öltöztem, Jean-Pierre meghívására mentem el a francia követség fogadására. Ott találkoztunk. Egyszer csak félrevontál és a sarokba állított hatalmas pálma alatt azt mondtad: „Borzasztóan nézel ki, Flóra, borzasztóan!” Végignéztem magamon. A legújabb párizsi modell, Jean-Pierre hozta. „Lehet – mondtad –, hogy jó modell, de szerintem Párizs nem a te egyéniségedhez való, egy angol lady lánya angol szabású ruhákban járjon!” Ugye, jól emlékszem drágám. Szeretted a pasztellszíneket. A kéket és a sárgát. Tehát csináltatok egy sárga Chanel kosztümöt, egy halvány drapp angolos Chanel típusú ruhát, aztán egy zsemlyeszínűt. Miután szép és elegáns szeretnék lenni melletted, esténként hosszú, fekete selyembársony szoknyát veszek fel, hozzá nyakig zárt és csuklóra gombolt ezüst blúzt. Szép leszek benne? Vagy csináltassak inkább kis fekete ujjatlan, örökké és mindig minden nő barátjának ismert rövid ruhát? Vagy sportos bőrcuccok? Ugye nem! Tudom, hogy most nevetsz, pedig ez egyáltalán nem nevetséges. Értsd meg, én úgy készülök erre az októberi hétre, mint egy tizennyolc éves szűzlány arra a bizonyos nagy napra, csakhogy én sokkal boldogabb leszek, mint az a szegény zöld, aki reszket az ismeretlentől…”

A stewardess háromszor kérdezi tőle, hogy kér-e valamit, de Flóra nem hallja, el van foglalva gondolataival. Az utaskísérő hölgy tanácstalanul a szomszéd férfi szemét keresi, tőle kérdezné, mit segítene neki, de a férfi csak legyint, ne zavarjuk álmodozásában.

„Istenem, milyen jó lenne, ha itt ülnél mellettem vagy felhívhatnálak telefonon, és tőled hallanám, hogy mit szeretnél rajtam látni. Sok ruhám van, de nem tudom, mit vigyek magammal a nagy utazásra. Szeretném tudni, hogy annyi év után milyen csomagolású asszonyt akarsz kapni. És fontos a fehérnemű is, te mindig kényes voltál rá. A feketét nem szeretted, mert szerinted a fekete bugyi és melltartó a kurvákat juttatja az eszedbe. Tehát fehér minden vagy legfeljebb egészen világos pasztellszínű. A pizsamát utáltad. Ezt tudom. Erről szó sem lehet, tehát marad a finoman átlátszó hálóing. Vagy közben megváltozott az ízlésed? Szeretném tudni, hogy az ágyban milyen szín illik ahhoz az asszonyhoz, akit te kiválasztottál magadnak, akit megálmodtál magadnak, és nem akarom, hogy csalódás érjen. Ami ezután következik az ágyban, azt már tudom, azt nem felejtettem el, és biztosan tudom, hogy te sem felejtetted el, ebben az ügyben olyan reflexek ivódtak belénk, amik az első érintésre újra működésbe lépnek…”

Melege lett, homlokát ellepték az apró, tűhegynyi verejtékcseppek. A szomszéd észrevette, aggódva nézett rá.

– Rosszul érzi magát, asszonyom?

– Nem, nincs semmi bajom. Kicsit melegem lett.

A férfi felállt, beszabályozta a levegőfúvókákat,

Flóra pedig megkönnyebbülten és mélyeket lélegzett.

– Köszönöm, uram! – hálásan mosolygott a franciára, aki már beletemetkezett az újságjába, Flóra pedig tovább töprengett szinte kilátástalan helyzetén. Hiába a szép ruha, a szépítőszerekkel agyongyúrt arc, a harminchat éven nem tud változtatni. Neki pedig egy fantommal kell megküzdenie, azzal a szép, fiatal álomképpel, amelyet Dávid őriz emlékezetében róla. Hét éve nem látták egymást, Dávid talán már nem is emlékszik rá, de ha mégis, akkor nem az a Flóra él az emlékezetében, akivel ötvenhat őszén találkozott, hanem az, akivel Fiuméban azt a felejthetetlen éjszakát együtt töltötte. Erre az éjszakára halálukig emlékezniük kell, még akkor is, ha az évek során rájuk telepedő elmúlás kíméletlenül halványítja az emléket. Ő azt a hűvösen langyos, illatos éjszakát világosan őrzi emlékezetében, soha semmi nem jelenik meg annyira éles megvilágításban előtte. Az az ölelkezés utolérhetetlen. Istenem, ha azt meg lehetné ismételni, elég lenne csupán egyszer és utána akár jöhet a végleges mélyhűtés…

Megint melege lett. Erezte, hogy a szíve erősen kalapál a mellkasában. Kinézett az ablakon, alattuk a színes francia táj látszott. Szeme most a szomszéd újságjának főcímére tévedt: „Hruscsov újabb világválsággal fenyegeti a népeket.” Flóra tudta, hogy az újságok hetek óta Hruscsov új elképzelését elemezgetik. A csúcstalálkozók megtorpedózása azt jelzi a politológusok szerint, hogy az oroszok nem akarnak békét, a világforradalom lángját akarják felgyújtani. Mi lesz a világgal? Fokozni kell a Nyugat katonai erejét a hatásos védelem és a döntő válaszcsapás érdekében. Egyik este erről vitázott Péterrel, aki kijelentette, hogy most aztán megtudja a világ, mit jelent az oroszok szava a külpolitikában. Vörösre akarják festeni az egész világot. Ő pedig azt válaszolta neki: „Nem tudom pontosan, hogy mik történnek ezekben a napokban, de én személy szerint hálás vagyok Hruscsovnak a huszadik kongresszusért, az életemért. Nélküle talán még mindig a börtönben csücsülnék.”

Erről a gondolatról eszébe jutott az emlékezetes májusi éjszaka, mellyel elkezdődött sok-sok éves kálváriájuk. A halk „Halló”-val kezdődött, mely mindig megdobogtatta a szívét. Boldogan sietett a találkozóra. Miért ne lenne boldog, hiszen csak huszonnyolc éves, mindenki szerint szép, kívánatos és boldog szerelemben él Dáviddal. Egy idő óta Kamarás Frici lakásán találkoznak, a Szent István parkban. Flóra úgy tudja, hogy Frici a Szovjetunióban tanul valamelyik katonai akadémián. A lakás a Dunára néz, az egész Margitszigetet belátni ablakából. Flórának kulcsa van a lakáshoz, de csak akkor mehet be, ha előzőleg Dáviddal egyeztetett. Sejti, hogy Dávid nemcsak vele találkozik ebben a lakásban, de nem féltékeny, ezért soha nem érdeklődik a látogatók felől.

Kitárja az ablakokat, a vázába orgonát és tulipánt tesz, útközben vásárolta, mert Dávid szereti a virágot. Kikészíti a bőrpapucsot, a kék-arany csíkos háziköntöst, a kádba fürdősót tesz, teleereszti meleg vízzel, aztán a szatyrából kiszedi a kenyeret, felvágottakat, megteríti az asztalt, felbont egy cseresznyepálinkát és egy szürkebarátot. Elmossa és megtörli a tányérokat, meg a poharakat. Amikor mindennel végez, felhívja telefonon az anyját, aki beteg, és a lánya nélkül már nem érzi jól magát. Ne izguljon mama, mondja neki Flóra, csak reggel megyek haza. Anyja aggódik, de ő megvigasztalja: Semmi gond, minden rendben lesz.

És végre megérkezik Dávid is. Civilben van, mint mindig. Vidámnak látszik, de Flórát nem csaphatja be, megérzi, hogy a tettetett jókedv mögött gondok örvénylenek. De nem faggatja őt, tudja, hogy nemsokára szóba kerülnek a gondok is. Hosszú, szenvedélyes csók után Dávid a fürdőszobába vonul, és fél óra is eltelik, mire frissen borotválkozva újból megjelenik. Bolondozik, vidámságot tettet, de Flóra jól látja, hogy kék szeme egyre felhősebb, mint az égbolt vihar előtt. Végül elfogynak a tréfák és valami egészen mély szomorúság ül ki az arcára, melyen már a fáradtság is kiütközik. Csendesen vacsoráznak, a nyitott ablakon át illatos, nedves levegő áramlik be a Duna felől. Flórát egyre inkább elönti a szerelem és a féltés érzése. Szereti ezt a fanatikus embert, szereti és félti egyszerre, mert tudja, hogy Dávid képtelen a megalkuvásra, a szolgalelkű meghunyászkodásra, elvtelen megegyezésekre. Pedig most az ilyenféle magatartás korát élik. Dolgozik a magaválasztotta célokért, és nem fecseg, nem adminisztrálja magát főnökei előtt. Így van a szerelemben is. Ők nem kérdezgetik szeretkezés közben, hogy szeretsz, igazán szeretsz? És nem várnak választ sem a vallató kérdésre. Ezt már jó régen elintézték egymással, valahol Fiuméban. Ma már elegendő egy halvány mosoly, egy kedveskedő lágy mozdulat, a szeretkezés odaadó és végtelen gyengédsége, ezek vallanak szavak nélkül. A szeretlek örökös szajkózása csupán üres szó tartalom nélkül, a szavaknak csak a cselekvés, a másikkal szemben tanúsított magatartás adhat igazi tartalmat, s ha ez megvalósul, érezhető a kapcsolatban, akkor minek a szószaporítás. „Szeretlek, drága Fló, mint medrüket a mély vizű nagy folyók.” – Csak egyszer mondta. Ezentúl nem mondani, hanem érezni kell, s ha nem érzed többé, hogy szeretlek, akkor hiába ismételném örökösen.

Flóra lassan, étvágytalanul eszik. Aggódva figyeli Dávidot, szeretné lecsókolni homlokáról a gond felhőit, kék szeméről a titkolt szomorúság páráját. Aztán nem bírja tovább, megkérdezi, félénk, halk hangon:

– Történt valami?

Dávid fölkapja a fejét, Flórára néz. Tudta, hogy semmit nem tagadhat el előle. Megérzi a baját, mint a békésen legelésző szarvas, ha ráemeli gyilkos fegyverét a vadász. A tányérra helyezi a kést és a villát, száját megtörli a szalvétával, iszik egy kortyot a szürkebarátból, aztán cigarettára gyújt, és hosszan kifújja a füstöt.

– Lászlót letartóztatták.

Flóra megremeg, szédülést érez, hogy tartsa magát, meg kell feszíteni izmait. László jó barát, munkatárs, feddhetetlen ember.

– Lászlót? – kérdezi. – Mikor?

– Tegnap.

– Mit csinált?

– Semmit. Ugyanolyan ártatlan, mint Pállfy volt.

A füst Dávid arca előtt lebeg, kinéz az ablakon, Flóra követi a tekintetét. A budai hegyek mögül még visszaverődik a lenyugvó nap narancspiros visszfénye, és furcsa színekre festi a tájat. Hallgatnak, mintha a természeti tünemény megkapó szépsége lenyűgözte volna őket. Flóra törte meg a csendet:

– És velünk mi lesz? – A kérdés természetesen és magától értetődően fogalmazódik meg többes szám első személyben, hiszen tudja, sorsuk elválaszthatatlan.

– Velünk? – kérdezi Dávid, mintegy időt keresve ahhoz, hogy a lehető legpontosabb választ adhassa Flórának. – Mármint veled és velem? – Hosszan a szemébe néz, aztán nyugodt, tárgyilagos hangnemben mondja: – Természetesen minket is letartóztatnak. – Hangja szinte már közönyösen hangzik, a minden mindegy stílusában. – Engem valószínűleg felakasztanak, téged pedig néhány évre elítélnek.

Flóra megborzong. Ez nem igaz. Ennyire nem lehet közömbös a halállal szemben. Vagy megőrült, vagy nem tudja, hogy mi a halál. A halál a vég. Utána már nincs többé szerelem, öröm, boldogság, bűn, bűnhődés, semmi nincs. A feltámadás csupán hit, ígéret a szenvedőnek, de fizikailag lehetetlen, a test elrohad, felfalják a rovarok, legfeljebb odvas csontok maradnak az emberből. Hülyeség! Éppen Dávid ne tudná mindezt? Ő, aki már megjárta a poklokat, a halál országútjain menetelt éveken át, lágerek kínjai sem törték meg élni akarásában? Ha így gondolkodik, akkor nagy baj van, akkor félni kell, neki is és nekem is. Én félek, régóta félek. Tudtam, hogy előbb-utóbb értem is eljönnek a fekete emberek. De ha Dávid is így gondolkozik, akkor nagy baj van…

3.

3.Az Orlyn taxiba ült és Henriette néniékhez ment. Mindig náluk lakott, ha Párizsba szólította a munkája. A két öreg hölgy, Henriette és Marie néni úgy kényeztette őt, mintha még mindig kislány lenne. Jó hangulatban vacsoráztak, aztán Flóra, hivatkozva a másnapi értekezlet várható fáradalmaira, elvonult hálószobájába.

Nehezen aludt el. Arra az estére emlékezett, amikor úgy este tíz óra tájban csöngettek, majd ököllel verték az ajtaját. Hálóingben szaladt ajtót nyitni. Két fekete ember állt az ajtó előtt és hívás nélkül léptek be, durván félretolva őt, az egyik pedig parancsoló hangnemben azt mondta:

– Öltözzön fel, velünk kell jönnie!

– De miért, uraim?

–Ne pofázz! Nem hallottad, hogy öltözz!? – kiáltott rá a másik fekete ember.

Mindent megértett. Szó nélkül felöltözött, az sem zavarta, hogy meztelenre vetkőzött előttük, ők pedig vizsla tekintettel bámulták testrészeit. Fekete kocsiba ültek, és elvitték valahova, s bár próbálta, nem tudta kitalálni, hogy hol van. Erősen kopaszodó, ötvenes körüli férfi szobájába vezették, aki leültette, és azt kérdezte:

– Tudja, miért van itt?

– Nem, uram, nem tudom.

–Azt tudja-e, hogy már itt van Lányi Dávid és Tarcsay Márton is?

– Nem, ezt sem tudom.

–No, akkor most már tudja, és most arra kérem, mondja el, milyen kémfeladattal bízta meg önt Lányi Dávid és esetleg Tarcsay Márton.

– Kérem szépen, engem sem Lányi, sem Tarcsay nem bízott meg semmiféle kémfeladattal.

–Ha így gondolja, hát más módszerrel próbálkozunk.

Az ajtóhoz ment és beszólított két ingre vetkőzött férfit, ő maga pedig kiment a szobából. Az egyik férfi, a hajánál fogva megragadta, visszaültette a székre, és megkérdezte:

– Kérsz még, vagy beszélsz végre?

– Uraim, nincs mit mondanom…

A bajszos ököllel vágott a képébe, amitől azonnal elájult. Egy pincében tért magához. Egyedül volt, egy fapriccsen feküdt. Felállt, a víz bokáig ért. Ijedten felkiáltott, erre valaki kinyitotta a vasajtót és odaszólt a társának:

– Gyere, magához tért, kezdhetjük a dádát.

A bajuszos lépett be és azt kérdezte:

– Na, beszélsz végre, te büdös kurva?

– Uraim, mondtam már…

Hatalmas pofont kapott, belezuhant a vízbe. Elájult a fájdalomtól. Nem tudni mi okból, megfogták a lábánál fogva és végighúzták a kőpadlós folyosón, aztán vissza a cellába s mikor magához tért, ugráltak rajta. Az egyik verőlegény csizmasarkán meglazult a vaspatkó, a szög erősen kiállt belőle, s amikor taposott vele, a szög mindig felhasította valahol Flóra testét. Ez őrjítő, elviselhetetlen fájdalom volt. A verés három napon át tartott, akkor aláírta a kopasz vizsgálótiszt által elkészített vallomást, és a tárgyaláson sem merte visszavonni, így aztán a vallomás alapján tíz évre elítélték, és börtönbe zárták. Szörnyű lelkiállapotba került, ő, a hűséges szerető elárulta a férfiút, akit a világon legjobban szeretett. Pedig tudta, hogy Lányi Dávid ártatlan, ugyanolyan ártatlan, mint ő. De nem bírta tovább a verést. Bocsáss meg nekem, Dávid, könyörgött naponta és súlyos lelkiismeret-furdalás gyötörte. Újra megtanult imádkozni, és azért fohászkodott, hogy Dávid bocsássa meg bűnét, amit ellene elkövetett…

A kooperációs értekezlet a legnagyobb rendben haladt, ő mindenben főnöke, Spencer utasítása szerint járt el. Ügyesen szerepelt francia képviselőjük, Corbesien úr is. Kitűnő szakember – állapította meg magában, megdicséri őt Londonban a főnök előtt. Csak az nem tetszik benne – gondolta –, hogy mindig ki akar kezdeni velem. Most is észrevette, hogy Corbesien mohó tekintettel nézi őt. Eleinte azt gondolta, hogy ez a jóképű francia azért töri magát, hogy jó véleményt mondjon Londonban a munkájáról. De ez a tekintet mást mutatott, szemével valósággal levetkőztette. Hát így állunk, gondolta. A férfi feltűnően hasonlított a fiatal Jean Gabinra. Ezt ő is tudta és Flórának az volt az érzése, hogy beszédével, mozdulataival a nagy színészt igyekezett utánozni.

Tudta róla már Londonban, hogy megrögzött agglegény és profi nőcsábász, s ebből nem csinál titkot. Jómódú ember hírében állt, megengedhette magának, hogy negyvenévesen is playboyként viselkedjen, persze csak a magánéletben, igazgatóként meglehetősen konzervatív partnernek számított. Flóra hamar észrevette, hogy Corbesien figyelmessége nem Spencer képviselőjének, hanem a nőnek szól. Az értekezleten állandóan és meglehetősen kihívó tekintettel bámulta őt. Ebéd közben megkérdezte, hogy Flóra hol tanult meg ilyen jól franciául.

– Anyám, aki született angol lady, még gyermekkoromban megtanított angolra és franciára is, anyanyelvemet az iskolában és a gyerekektől tanultam meg – válaszolta neki. – És rokonaim laknak Párizsban, Henriette és Marie néni, mindig náluk lakom, ha idejövök.

– Ezek szerint jól ismeri Párizst? – kérdezte a kékszakáll.

– Ezt nem merném mondani – válaszolta Flóra –, de a nevezetesebb helyeket tényleg ismerem. Ha idejövök értekezni, olyan nagy a hajsza, hogy még körülnézni sincs időm, ha vége a tanácskozásnak, már repülök vissza Londonba. Azt persze tudom, hogy hol vannak a legfontosabb múzeumok, színházak és hangversenytermek. De ez nem több egy érdeklődő turista ismereténél, aki egy jó idegenvezetővel pár napig járja ezt a szép, de túlságosan is bonyolult várost. Maga ismeri Londont?

– Igen, ismerem, jó pár évig laktam ott, amikor első éveimet töltöttem cégünknél. És önök hol laknak, Madame?

– A Cityben, a St. Chiswell Streeten, egy bérházban.

– Szép környék. Ha jól emlékszem, az utca a Road Moorgate-ről nyílik és egy park is van a közelben.

– Igen – nevetett a férfi informáltságán Flóra –, a Finsbury Square.

– Mondja, Madame, nem akarja megismerni az éjszakai Párizst, ha már itt van, és voltaképpen van egy szabad estéje, amivel úgysem tud mit kezdeni? Szívesen megmutatom, ha van kedve hozzá.

– Miért ne? Nem félek a sötétben.

– Hát ez remek, Madame! Meglátja, nagy élményben lesz része. Ha megengedi, nyolcra magáért megyek. Hol lakik?

– Találkozzunk a Rue de Wagram ékszerboltja előtt, ugyanis abban a házban lakom.

Hazaérve Henriette néni azzal fogadta, hogy keresték telefonon. A kis asztalról felvett egy papírt, és úgy olvasta:

– Jean-Pierre Langlois. Kellemes hangja van, igazi francia lehet. Ugye meséltem már, hogy lánykoromban nekem is egy Langlois nevű hadnagy csapta a szelet. Szép ember volt, de anyám nem nézte jó szemmel a flörtöt, mert szegény De Broglie bárónak szánt, akivel mindössze hét boldog évet éltünk együtt, szörnyű vietnami haláláig. Na, de ezt úgyis tudod. Szóval azt üzeni, hogy reggel fél nyolckor újra hív, ugyanis megmondtam neki, hogy nyolc tájban szoktál indulni itthonról.

Mit akarhat tőlem Langlois? – futott át Flóra agyán, de aztán nem tépelődött tovább, készülődni kezdett az éjszakai kiruccanásra.

Az éjszaka valóban érdekes és izgalmas volt. Megvacsoráztak a Casanovában, egy igazán franciás hangulatot árasztó kis étteremben.

– Ez a bohémek tanyája ebben a kerületben – magyarázta Corbesien –, írók, költők, festők, színészek törzshelye…

– Maga is bohém? – csipkelődött Flóra.

– Csak este – védekezett a férfi. – Napközben komoly üzletember vagyok, rabszolga, magatartásomat ezernyi írott és íratlan szabályhoz kell igazítanom. Nyakkendő, kényelmetlen ingek, választékos beszéd és így tovább. Este azonban szabad és független ember vagyok, azt teszem, amit akarok, amihez kedvem és hangulatom van.

Ráksalátát ettek, erőlevest, utána sülteket és nehéz vörös bort ittak hozzá. Flóra határozottan jól érezte magát, az ital kissé megszédítette, de a mámor nem volt kellemetlen. Közben a franciát hallgatta, aki egész életét el akarta mondani neki.

– Apám szigorúan takarékos ember volt, minden sout a fogához vert, nekem még a zsebpénzemmel is el kellett számolnom előtte. Szép vagyont gyűjtött össze, de mindig többet akart. Rettegett az öregségtől, hogy netán szegényházban végzi. Aztán ötven éves korában megbetegedett szegény, és háromévi haláltusa után szörnyű kínok között halt meg. Semmit nem élvezett a vagyonából. Látva apám szenvedését, megfogadtam, hogy addig élvezem az életet, amíg fiatal vagyok, hiszen semmi sem a mienk, minden az enyészeté. Csak az az enyém, amit megeszem és megiszom, enyém a mámor, a szerelem, ezeket senki nem veheti el tőlem, az emléket pedig magammal viszem a sírba.

– Maga megveszekedett hedonista – mondta Flóra.

– És baj az? Nem baj. Van, aki tagadja, de ugyanezt teszi, én viszont nem kertelek, nem alakoskodom, nyíltan vállalom életfilozófiámat. És látja, ennek az estének a hangulata, minden örömteli perce az enyém, örökké megmarad bennem. Higgye el, Flóra – mondta és megfogta az asszony kezét –, igazuk van a hedonistáknak, az ember boldogságra született…

Flóra nem válaszolt. Az étterem furcsa vendégeit nézte, hangoskodva falták az ételeket, itták az italokat és közben szenvedélyesen vitatkoztak, néha úgy felerősödött a zaj, hogy Corbesien hangját egyáltalán nem hallotta, pedig sorra megnevezte a vendégeket, írók, költők, különböző művészek és művésznők nevét említette.

Vacsora után kocsiba ültek és keresztül-kasul száguldottak a kivilágított párizsi utcákat, közben Corbesien lelkesen magyarázott. Ebben az utcában lakott Gauguin, abba a kávéházba járt Modigliani, az ott, az utca végén, az a nagy sárga ház, látja, nos az volt egy időben Chagall meghitt tanyája. Egyébként ebben a negyedben sok fehérorosz emigráns él. Még egyházközségük is van. Ha kíváncsi egy született nagyhercegre, azt is mutathatok magának, portás az egyik éjszakai mulatóban. Hatalmas szakálla miatt csak Prince Télapónak hívják. A Place Pigalle környékén beültek egy lokálba, hogy végignézzenek egy erotikus műsort. Corbesien valami speciális bólét rendelt.

– Én már nem iszom – mondta Flóra –, köszönöm. De az igaz, hogy az éjszakai Párizs hangulatosabb Londonnál.

Két orosz származású fiatal nő lépett a kicsiny színpadra. A lámpák sejtelmes fényt árasztottak, a lokál elcsendesedett, a háromtagú zenekar Debussy Egy faun délutánjá-ból játszott igen halkan, sajátosan áthangszerelt részletet. A szép nőpáros kecses mozdulatokkal táncolt, közben le-leemeltek egymásról egy-egy ruhadarabot. A világítás, a zene és a tánc tökéletes összhangban volt egymással. Ezek aztán tudnak hangulatot teremteni – gondolta Flóra. A lokál közönsége szinte egyszerre lélegzett velük. A szép mozdulatok, ugrások, emelések után már csaknem meztelen volt a két táncos. Gyönyörű alakjuk érdekesen csillogott a tompa fényben, kemény mellük meg sem rezdült a táncos mozgásban. És most a színpadra feküdve folytatták táncukat, simogatva, csókolva egymást, félreérthetetlenül megjelenítve két nő szeretkezését. Flórának az volt az érzése, hogy a merész koreográfia intim kapcsolatukból eredezett, mintha nem is a közönségnek, hanem önmaguknak táncolnának. Igen, kétségtelen, hogy szerelmesek egymásba…

Saját börtönévei jutottak az eszébe, amikor hosszú magánzárka után négy nő cellájába helyezték. Már este volt. Ő fáradtan az egyetlen üres ágyra heveredett, és idegenkedve nézte a négy nőt, akik le sem vették róla a tekintetüket. Ketten sötétbőrűek voltak, szép arcú, fiatal cigánylányok, a két másik kissé idősebb, amolyan úrinő félének látszott. Nem szólt hozzájuk, a régi reflexek dolgoztak benne; nem szóba állni idegenekkel. Ilyen volt már kislány korában is, nehezen barátkozó. Nem voltak ideáljai, titkos szerelmei, nem gyűjtötte népszerű bonvivánok fényképeit és aláírásait. A négy nő most felkucorgott az egyik földszinti ágyra és az egyik hosszan végignyúlt rajta, a másik három pedig lassan vetkőztetni kezdte. A fekvő nő halk nyögéseket hallatott, aztán egész testét kezdték simogatni, és nyaldosták erotikus zónáit. A fekvő nő lassan transzba esett, apró sikolyokkal jelezte, hogy jól érzi magát, ami egy idő után vad testmozgásba ment át, egészen addig, amíg a mámor után meg nem nyugodott.

A három nő elégedetten nézte a lihegő cellatársat. Aztán az egyik azt kérdezte:

– Őt is kipróbáljuk?

A másik kettő bólintott, és megindultak Flóra priccse felé. Megriadt. Mit akarnak tőle ezek?

Menetközben halkan dúdoltak valami szöveg nélküli dallamot, ezt hallotta Flóra előbbi akciójuknál is. Nem mert mozdulni, csak egészen apróra összehúzta magát. A három nő már mellette állt, szemükből ingerkedő szikrák repültek felé, mosolygós arcukból az élvezet utáni, vágy rítt ki. Az egyik megérintette Flórát a melle tájékán, és simogató mozdulatot tett, ő erre felsikoltott volna, de az erősebbik roma lány a szájára szorította a tenyerét. Flóra megpróbálta lefejteni magáról az erős kezet, de nem sikerült. Megfulladok, gondolta rémülten, de aztán elengedte a kéz, ám továbbra is feje fölött vibrált, jelezve, hogy kész lecsapni újra, ha szükség lenne rá. Ő már nem kockáztatott semmit. A három nő pedig folytatta a vetkőztetést.

– Nézd, milyen szép melle van – mondta a nagyobb roma, és ujjai közé vette Flóra mellbimbóit, meg-megtapogatta, aztán csókolni kezdte.

A kisebbik roma felkiáltott:

– Nézzétek, milyen szép cicája van – és már rajta volt az ajka, tapasztalt mozdulatokkal nyalni kezdte.

Flóra a félelemtől mozdulni sem mert, aztán akaratlanul megmozdult a vére. Már két éve nem szeretkezett, nemi szerveinek csiklandozása jó érzéseket váltott ki benne. Akaratlanul is mozdított a farán, hogy még jobban érezze hüvelye a lány simogató nyelvét.

– Na nézd csak, a kis mohó, már élvezni akar… várjál már, később jobb lesz…

Ő pedig átadta magát a három nőnek, akik csodálatos gyengédséggel halmozták el testét, és amire életében soha nem gondolt, a mámor magasába emelték…

A közönség viharos tapsa zökkentette ki emlékeiből. A két nő egymást átölelve, lihegve fogadta a tapsot, fáradt mosolyuk furcsává tette arcukat, mintha megöregedtek volna a néhány perc alatt. Mi lesz belőlük ezen a pályán? Van még tíz évük, talán még annyi sem. Vajon mit fognak csinálni ezután. Miből fognak megélni? Gondoltak-e erre, amikor tele reményekkel elhagyták hazájukat?

– Flóra – hallotta a férfi doromboló hangját –, maga nagyon tetszik nekem.

– Csakugyan? – nézett a férfira, aki nyilván felizgult a két orosz nő erotikus játéka alatt.

– Nem mondanám, ha nem így lenne.

– Tudja mi az érdekes, uram? A férjemnek is tetszem. És az nekem teljesen elegendő…

– Nem haragszik meg érte, de úgy hallottam, hogy a férje valamivel idősebb magánál. Mennyivel is…

– Talán hagyjuk ezt a témát.

–Úgy hallottam, hogy férje egyidős a századdal, éppen a századforduló idején született, azaz hatvanhárom éves. Ez a kor egy férfi életében már nem a lángoló szerelem kora…

– Kérem, hagyja abba ízetlen témába vágott. És ne felejtse, hogy a szerelemben a tapasztalat is sokat számít, ráadásul én sem vagyok mai csirke, már elmúltam harminchat éves…

– Istenem! – hördült fel Corbesien –, ekkora korkülönbség. Láttam én magán, hogy nem éppen a szerelemben lestrapált valaki.

– Váltsunk témát, ne rontsuk el ezt a szép estét, direktorom. Én nem az a nő vagyok, aki egykönnyen leoldja a harisnyakötőjét… Meg aztán már éjfél is elmúlt, az orvosom pedig szigorúan eltiltott a hajnali szeretkezéstől…

Édes Istenem, ha most itt lenne Dávid, a világ bármely táján, még a Szajna partján is magáévá tehetné, sőt az lenne az izgalom a javából. „Igen, így lenne…” – hallotta Dávid hangját. Mostanában többször is előfordul vele, hogy hallja, hallani véli Dávid hangját. De hát Dávid ilyenkor alszik, Budapesten, és semmit sem tud arról, hogy engem szeretkezésre csábít egy francia playboy. Hallotta a férfi behízelgő hangját, de fogalma sem volt róla, hogy mit mond, felesleges a beszéd, én már körülbástyáztam magam az emlékeimmel, ez pedig bevehetetlen vár, kár az ostromért.

4.

4.A francia feladja. Udvariasan hazaszállítja Flórát, ő pedig az ágyban virraszt, figyeli a telefont, várja Dávid hívását. A szeme le-lecsukódik, aztán ijedten felnéz, nem szabad elaludni, mindjárt jelentkezik Dávid. És egyszer csak felberreg a telefon: Halló, Flóra? Dávid hangja halk, dallamos, olyan, mint egy zenei futam. Igen, én vagyok az. Drágám! Öt perc múlva a ház előtt leszek, csak magamra kapok valamit. Feljöhetsz, Henriette néniék nem ébrednek fel. Öt perc múlva? Igen, drágám, még annyi sem kell! Kérlek, ne mondd nekem azt, hogy drágám. Miért ne mondjam? Mert érzelgős, kispolgári. De hát én az vagyok, nagypolgár, polgár volt az egész családom, az apám malomtulajdonos, anyám angol lady, aki úrinőnek nevelt. Kár, hogy így gondolkozol…

Felriad, az álom eltűnt, pedig még karján érzi Dávid szorítását… Corbesien hangját hallja. Flóra, lehet, hogy maga már frigid? A franciára néz, mosolyog. Nincs frigid nő, uram, csak ügyetlen, mélységesen önző férfiak. Flóra, drága, a francia férfiak nem önzők és nem ügyetlenek a szerelemben. Tudom, Corbesien úr, lánykoromban volt francia szeretőm. Majdnem a felesége lettem. És képzelje, nemrég találkoztam vele, de nem kért tőlem semmit. Kiélt férfiú lehet. Flóra, nekem még nem volt magyar hővel dolgom, azt mondják, tüzesek, mint a láva, szenvedélyesek, mint a spanyol táncosok. Flóra nevet. Lehet, de nem tudom, nekem még nem volt dolgom magyar nővel. Elakadt. Most hazudott. Igaz, akaratlanul. Volt dolga magyar nővel. Hat évig ült börtönben, és ebből több mint hármat szerelemre éhes asszonyokkal és lányokkal összezárva. Ő mindig lány volt. Vele szórakoztak a többiek, talán mert a legszebb volt közülük. Ezeknek az asszonyoknak jobban hiányzott a szerelem, mint a kenyér…

Kábultan ébredt. Most döbbent rá, hogy az a halk „Halló”, amit éjszaka hallott, évek óta fogva tartja őt, mint póráz az ebet. Sosem tudta elfelejteni. Még a mélyhűtés állapotában sem. Pedig az igazsághoz tartozik, hogy küzdött ellene, mindent megtett annak érdekében, hogy a nagy guruk tanításai szellemében megtisztítsa lelkét a külvilág szennyeződéseitől és függetlenítse magát a valóságtól. Az a simogatóan lágy „Halló” ahányszor csak eszébe jutott, átmelegítette a testére merevedett jégpáncélt, a lelke mélyére hatolt, és mosolyt csalt az arcára, az emlékezés egyszerre boldog és fájdalmas mosolyát. Eszébe jutottak azok a kivételes alkalmak, amikor két-három napig is együtt élhettek, elbújva az emberek elől, távol a világ zajától, elzárva a kandi szemektől. Ilyenkor derűs mosollyal hajtotta álomra a fejét, mert tudta, hogy biztonságban van, Dávid vigyázza álmát, mellette fekszik az az ember, akit szeret és tisztel. Évekig élt abban a biztos tudatban, hogy nem érheti őt bántódás, mert Dávid megvédi őt minden ártástól. Szinte már-már vallásosán hitt örök sebezhetetlenségében. Ezért volt meglepetés számára a rehabilitációs tárgyalás. A foglyok és a foglárok is egyre többet beszéltek arról, hogy meghalt Sztálin, és hogy ezért sorra engedik ki a börtönből az ártatlanul elítélt emberek tömegét. Ő is biztos volt benne, hogy hamarosan szabadlábra kerül, hiszen ártatlan. Aztán egy napon azt mondták, hogy készülődjön, szedje rendbe magát, mert holnap részt vesz Lányi Dávid rehabilitációs tárgyalásán. Majd kiugrott a szíve a helyéből. Ha Dávidot rehabilitálják, az egyben az ő szabadulásának híre is. Mosdószereket kapott, egy elítélt, aki foglalkozását tekintve fodrász volt, rendbehozta a haját, visszakapta ruháját is, abban lesz a tárgyaláson.

Tarcsay Márton mellett ült, és várták a tárgyalás kezdetét. Amikor Dávid belépett a terembe, kis híján felugrott a helyéből, de a foglárnő lefogta. Dávid pedig rájuk nézett, és biccentett a fejével. Civilben volt, elegáns, szokásos sötét ruhájában, fehér ingben, nyakkendővel. A bíró közölte, hogy rehabilitációs tárgyalás kezdődik, amelyre beidézték a szabadlábon élő Lányi Dávidot, a börtönbüntetését töltő Tarcsay Mártont és Kornay Flórát.

Ezek szerint Dávid már szabad, csak ő és Tarcsay ül még. Szemével egyfolytában Dávid arcát simogatta. Évek óta nem látta. Szép férfi volt, talán soványabb lett kissé, de jól áll neki. Tetszett neki, ahogy Dávid nagy öntudattal vonta vissza ötvenegyes vallomásának minden pontját. Igen, ő is visszavonja, hiszen kényszerből, a szörnyű ütlegelések hatására vallott Lányi Dávidra. Az első vádponttal kapcsolatban feltette a kérdést a bíró: Miért nem jelentette reálisan főnökeinek, hogy mi a helyzet Kornay Flórával? Mindent elmondtam főnökeimnek, mint ahogy azt is, hogy szabadon engedem. Persze ’50-ben ők nem emlékeztek erre, pedig… ugye érti bíró úr? A bíró értette. Az ülnökök azonban nem, és ezután következett Flóra vesszőfutása. Egyikük azt kérdezte: Hogy lehet az, hogy szexuális kapcsolatot létesített egy gyanúsítottal? Ez a kapcsolat azt szolgálta, válaszolt a kérdésre Lányi, hogy a Kornay Flóra személye körül még fennálló gyanús körülményeket tisztázhassam.

Flórával megfordult a világ, kis híján elájult. Hogyan, hát nem volt szerelem? A gyanús körülményeket próbálta tisztázni? Nagy önuralommal ült a helyén, de könnyein nem tudott uralkodni, egyfolytában csorogtak a szeméből. S mindennek tetejébe egy naiv ülnök rákérdezett kettejük kapcsolatára: Végül is, szerelem volt ez, Lányi úr, vagy nemi kapcsolattal akart adatokat szerezni? Lányi várt a válasszal, nyilván azt mérlegelte, hogy a teljes rehabilitációt milyen válasszal tudja leginkább előmozdítani, aztán azt mondta: Bizonyos voltam abban, hogy Kornay Flóra kémtevékenységét csak szerelmi kapcsolat árán tudom feltárni. Flóra sikolya halk volt ugyan, mint az egér hangja, amikor elkapja a kígyó, de mégis végigjárta a tárgyalót és eljutott Lányihoz is. Feje megmozdult, talán Flórára akart nézni, a mozdulat azonban esetlenül félbemaradt, és halk hangon azt mondta: Később rájöttem, hogy Kornay Flóra nem kém. A továbbiakra szinte nem is emlékszik, de valahol a tudata mélyén tisztában volt vele, hogy folyik a tárgyalás, igaz, semmit nem értett belőle. Akkor tért magához, amikor Tarcsay állt fel mellette, és felelt a bíró és az ülnökök kérdésére. Végig úgy vallott, hogy segítse Lányi rehabilitálását. Aztán böködni kezdte őt is a foglárja: Álljon már fel, kérdést tesz fel magának a bíró úr. Félig kómában is pontos válaszokat adott, ezúttal elmondta, hogy az újabb verésektől való félelmében vallott Lányira. Válaszait elfogadták. És akkor a naiv ülnök rákérdezett: Ön hogyan ítéli meg annyi év távolából Lányival kialakult kapcsolatát? Dávidra nézett, szinte szuggerálta, hogy forduljon felé. És sikerült, Dávid feje megmoccant, és Flórára nézett, ő pedig lassan tagolva, emelt és jól érthető hangon azt mondta: Ez a kapcsolat részemről szerelem volt. Életem legszebb és legtisztább szerelme. Én mindig őszintén, minden hátsó gondolat nélkül, önzetlenül szerettem Lányi Dávidot.

A cellába visszatérve órákig sírt. Szóval csalás volt az egész. Soha nem szeretett. A lányok faggatták, mi történt, miért sír? Ő sokáig nem felelt, de végül kipakolt.

– Rohadt strici! – dühöngött a szép roma lány.

Mindenki szidta, árulónak bélyegezte Dávidot. Aztán az idősebb értelmiségi hölgy, akit tizenkilences férje letartóztatása okán zártak börtönbe, okosan elemezgetni kezdte a történteket. Ennek így kellett lennie, magyarázta, nem volt szabad kockáztatni a rehabilitáció sikerét. Más egy tárgyalás és más a szabad életben elmondott szó. Ha majd Flóra kikerül, tegye fel Dávidnak a kérdést: Hogy volt ez a szerelem? Akkor majd kiderül az igazság. Kár ezért siránkozni. És még valami: Ugye azt mondtad, hogy Lányi a bíróság szemébe mondta – nem voltál kém. Tudod, hogy ez mit jelent? Ezzel téged is szabaddá tett. Hamarosan lezajlik a te rehabilitációs tárgyalásod is, mert világos, hogy nem voltál kém. Érted már kislányom? Ez a hozzáállás megnyugtatta. Dávid ezúttal is azt tette, amit tennie kellett, és végül őelőtte is megnyitotta a szabadulás útját.

Szabadulása utáni napokban egyfolytában a telefont nézte, várta a halk „Halló”-t. Ő nem akart tolakodni, és nem is szabadulhatott könnyen férje karjai közül. Csupán három hónapja voltak házasok, ebből egy hónapot a Balaton mellett töltöttek Péter egyik íróbarátjának az üdülőjében. Életében nem pihent ennyit. És főként nem aludt ennyit. Nemcsak az éjszakákat aludta át, de minden ebéd után lefeküdt egy könyvvel a kezében, ami hamarosan mély álomba vezette őt. Állandóan fürdött. Meg is szólta érte a férje, ő nem válaszolt, nem akarta megmondani az igazságot, hogy még mindig magán érzi a börtön mocskát, a cellatársnők testének áporodott szagát, a hajlatok, a nemi szervek fertelmes szagát. Pestre visszatérve jó ideig élvezte a rózsadombi nagy lakás kényelmét és szépségét. Aztán egyre többször eszébe jutott Dávid. Egyszer aztán váratlanul betoppant Tarcsay Márton. Olgával volt otthon, ő mondta, hogy egy jóképű pasas Flórát keresi, őszintén megörültek egymásnak. Tarcsay nem ment vissza a céghez, egy gyár munkaügyi osztályán dolgozik, de irodalommal kíván foglalkozni, már megjelent néhány verse és novellája is. Nem könnyű betörni manapság az irodalom berkeibe, de ő nem tágít, a börtönben rengeteg verset és elbeszélést írt, most megpróbálja kiadni őket, s persze újakat is akar írni. Rengeteg mondanivalóm van az emberek számára – jelentette ki. Flóra szívesen hallgatta hajdani ismerősét, főnökét, de alig várta, hogy szóbahozza Dávidot. Tarcsay hallgatott róla. Végül is Flóra nem bírta tovább, megkérdezte, és Dáviddal mi van? Jó, hogy említed, mondta Tarcsay és a homlokára ütött, ha nem szólsz, elfelejtem, egy levelet küldött neked. Belső zsebéből kivett egy zárt borítékot és átadta Flórának. Ezzel a beszélgetés véget ért, kikísérte látogatóját, megcsókolták egymást és megígérték, hogy hamarosan újra találkoznak. Flóra visszatérve a szobájába, remegő kézzel bontotta fel a levelet. „Flóra – olvasta –, nem tudom, mi van veled, csak kósza pletykákat hallani rólad és férjedről. Állandóan rád gondolok, álmaim asszonyára, és úgy érzem, hogy felelős vagyok érted. Ha boldog vagy, megnyugszom, de nem vagyok benne biztos, hogy Menyus Péter mellett te boldog lehetsz. Olvastam néhány írását. Képtelen vagyok azt hinni, hogy osztod a véleményét, akkor viszont boldog sem lehetsz mellette. Én változatlanul imádlak. Az is lehet, hogy öregszem, de örökösen régi közös dolgaink járnak az eszemben. Óbuda, a Szent István park, Szeged, Fiume, hogy csak néhányat említsek, szeretkezéseink szép állomásaiból. Augusztusban Fiuméban leszek, a Hotel Miramareban fogok lakni. Szeretnék találkozni veled. Ha kedved és időd van, gyere Fiuméba. Minden a régi lesz, és nagyokat beszélgethetünk sorsunkról is. A régi szerelemmel, Dávid.”

„Flóranem tudom, mi van veled, csak kósza pletykákat hallani rólad és férjedről. Állandóan rád gondolok, álmaim asszonyára, és úgy érzem, hogy felelős vagyok érted. Ha boldog vagy, megnyugszom, de nem vagyok benne biztos, hogy Menyus Péter mellett te boldog lehetsz. Olvastam néhány írását. Képtelen vagyok azt hinni, hogy osztod a véleményét, akkor viszont boldog sem lehetsz mellette. Én változatlanul imádlak. Az is lehet, hogy öregszem, de örökösen régi közös dolgaink járnak az eszemben. Óbuda, a Szent István park, Szeged, Fiume, hogy csak néhányat említsek, szeretkezéseink szép állomásaiból. Augusztusban Fiuméban leszek, a Hotel Miramareban fogok lakni. Szeretnék találkozni veled. Ha kedved és időd van, gyere Fiuméba. Minden a régi lesz, és nagyokat beszélgethetünk sorsunkról is. A régi szerelemmel, Dávid.”A találkozóra nem ment el. Nem mehetett el. Ifjú házasként örökké együtt voltak Péterrel. És nem is volt kedve a találkozáshoz. Valahogy furcsállotta, hogy egy újdonsült feleséget hív találkozóra Dávid. Ízetlen az egész…

Reggel fél nyolckor megcsörrent a telefon. Langlois volt.

– Maga az, chère amie?

– Igen, én vagyok az, kedves Jean-Pierre, parancsoljon, hallottam, hogy keresett.

– Beszélni szeretnék magával, mondjon bármilyen időpontot, alkalmazkodom hozzá.

– Sajnos már nem találkozhatunk, délután kettőkor megy a repülőgépem. Majd talán legközelebb.

– Nem, nem, chère amie, ez a beszélgetés nem halasztható. Akkor találkozzunk a repülőtéren, a bejáratnál mondjuk délben és bemegyünk a presszóba. Csak tizenöt percet adjon, aztán intézheti utazási teendőit. Jó lesz így?

– Maga nagyon erőszakos, mint mindig. Rendben van. Délre ott leszek.

Langlois a bejárati ajtónál várta. Elegáns kék zakót és szürke nadrágot viselt. Dús sötét hajában ősz szálak csillogtak. Amint meglátta a taxiból kilépő Flórát, elébe sietett, kezet csókolt neki, a hordárt pedig utasította, hogy vigye a bőröndöket a megőrzőbe. Az épület felé haladva azt mondta:

– Chère amie, beszéltem a jegyirodával, szerintük bőven van ideje, elegendő, ha fél kettőre megy hozzájuk, így hát belefér egy könnyű kis ebéd is. Ne utasítsa vissza.

Flóra nem is kísérletezett, ment a férfival az étterem felé. A tengeri halakból összeállított fogás igazi gourmand-ra vallott. Jó étvággyal megebédeltek, közben kikérdezték egymást sorsukról. Kiderült, hogy Langlois nem nősült meg, még mindig az agglegények szabad életét éli.

– Megvárom, amíg elválik, chère amie, s akkor kegyedet veszem nőül… – nevetett jókedvűen.

Flóra nem mondta el sanyarú sorsát, de nem is festette rózsaszínűre életét, aztán megkérdezte:

– De ugye nem ezért akart velem találkozni, térjen a lényegre, mert szalad az idő.

– Igen, chère amie, térjünk a tárgyra, segítenie kell nekem…

– A kell nem igazán jó kifejezés, kedves Jean-Pierre. Már régóta nem szívelem ezt a frázist, még a férjemtől és a kedvenc főnökömtől sem. Kezdje újra, biztos talál ennél jobb kifejezést.

– Istenem – sóhajtotta Langlois –, maga igazi grande dame lett, úgy látszik meg kell válogatnom a szavaimat. Szóval, arra kérném, chère amie, hogy segítsen nekem, soha nem volt nagyobb szükségem a támogatására, mint éppen most.

– Mondja csak, barátom, ha tudok, segítek.

– Csak maga tud segíteni! Arról van szó, hogy az angolok és a franciák egyaránt érdekeltek az orosz rakétaprogram bizonyos részleteinek megoldásában, ami komoly profittal kecsegtet. Nos, arra lennénk kíváncsiak, hogy hol tartanak angol barátaink ebben az együttműködésben…

– Langlois, maga úgy látszik megőrült, teljesen rossz úton jár, csak nem képzeli, hogy kémkedni fogok jelenlegi vagy mondjuk úgy, a második hazám, a jó öreg Anglia ellen? Csak régi kapcsolataink akadályoznak meg benne, hogy nem hagyom itt magát ebben a pillanatban.

– Ne kapkodja el, chère amie! Én voltaképpen nem reaktivizálni akarom magát, csak erre az apróságra akarom megkérni…

– Felejtse el az egészet, barátom, szó sem lehet semmiféle apró segítségről, ami természetesen tökéletesen kimeríti a kémkedés fogalmát. És csodálkozom, hogy ezt egyáltalán szóba merte hozni előttem. És most, ha megengedi, elmennék, ideje készülődnöm a felszálláshoz…

– Ne siesse el, chère amie. Gondolkozzon, és novemberben, amikor újra Párizsban lesz, visszatérünk rá…

– Honnan tudja, hogy novemberben újra itt leszek-e?

– A madarak, chère amie, a madarak csiripelték nekem…

– Istenem, hát már itt tartunk – sóhajtott Flóra. – Megyek…

– Még egy pillanat – mondta a francia és kis csomagot nyújtott át Flórának –, ezt a kisfiának küldöm, nagy-nagy szeretettel.

Flóra meglepődött, egy pillanatig habozott, átvegye-e az ajándékot, de aztán arra gondolt, hogy nem sérti meg visszautasításával a férfit, átvette a könnyű csomagot.

Felálltak és megindultak a poggyászmegőrző felé. Langlois segített a csomagok átvitelében, aztán érzékeny búcsút vettek egymástól, a férfi néhány francia újságot még belegyömöszölt Flóra útitáskájába, aztán elváltak.

Flóra a repülőutat gondolatainak szentelte. Sértette Langlois ajánlata. Már bánta, hogy nem volt keményebb, azzal talán végképp elriasztotta volna őt a hasonló akcióktól.

Visszatérve Londonba rájött, hogy nem vett Cukinak ajándékot. Nem baj, itt van Langlois csomagja. Széttúrta táskáját, de a csomagot nem találta benne. Gondolkozni kezdett, mikor veszíthette el a kis ajándékot, de nem jött rá. A Langlois által adott egyik francia újságban viszont egy fotót talált. Megrémült. A polaroiddal készített fotó azt a pillanatot ábrázolta, amikor átvette Langlois-tól a csomagot. Kis híján elájult, aztán villámgyorsan széttépte a képet és a kandalló mélyére helyezte… Nem voltak illúziói, tudta, hogy ennek a fotónak jelentősége van, hiszen azt dokumentálja, hogy kapott valamit Langlois-tól, illetve, ahogy megpróbált visszaemlékezni, akár azt is jelentheti, hogy ő ad valamit a franciának. Igen, ügyes mozdulat, úgy ad, mintha kapna. Istenem, ezek szerint átverték, lehet, hogy újra Langlois kezébe került. Hát persze, a múlt ugyanolyan eleven, mint a jelen, ami egyszer megtörtént az emberek között, azt soha /többé nem törölhetjük ki az életünkből. Látszatra eltűnhet az emlékek mélyén egy epizód, de alkalmas pillanatban újra elevenné válik. Félt.

5.

5.És ez a félelem állandó társa lett, hasonlóképpen annak a közelgő pillanatnak az elképzeléséhez, amikor megemlíti Péternek, hogy Magyarországra kíván utazni. Egy biztos, gondolta, ez nem lesz könnyű meccs. Péter nem szándékozik Magyarországra menni, így aztán nem szívesen engedi őt sem. Egyelőre az a legfontosabb, mit mondjon a kérdésre: miért utazik haza? Meg kell néznem anyám és apám sírját, meg a honvágy, hiszen hiába az angol anya, magyar vagyok végtére, mi van abban, ha újra látni szeretném a hazai tájat, kószálni a pesti utcákon, a Margitszigeten, sétálni a Várban, enni néhány finom süteményt a Zserbóban. Igen, az én hazám Magyarország. Ha ott vagyok, erre nem gondolok, mint ahogy az egészséges ember szinte nem tud róla, hogy szíve, tüdeje, mája, veséje van, de ha fáj, akkor rögtön azzal foglalkozik… Igenis, hiányzik a hazai íz, itt hiába készítek csirkepörköltet vagy tyúkhúslevest, közelébe se ér a hazai íznek, mert más a hús, de még a víz sem magyar… Vajon hogyan alakult volna az élete, ha november másodikán Dávidra hallgat?

Aznap ködös, esős idő volt. A pesti oldalról szórványos lövöldözés hallatszott. Olga segítségével már becsomagolta két bőröndbe a legszükségesebb holmikat. James Colbyt várták. Olga örökösen Péterrel vitatkozott, és azt hangoztatta, hogy parancsot kéne adni a hadseregnek és a felkelőknek, hogy szovjet támadás esetén ne használják a fegyverüket, mert ha harcra kerül sor, rommá lövik Budapestet. Már késő – mondta Péter –, nincs, aki ilyen parancsot adna. Maléter az oroszokkal tárgyal, Király Béla a védelmet szervezi, Nagy Imre az ENSZ-ben bízik, a Szabad Európa harcra bíztat és a Nyugat katonai segítségét ígéri. És a felkelők is harcolni akarnak. Mámorosak. Azt hiszik, hogy a szovjet csapatok azért vonultak ki huszonnyolcadikán a városból, mert az a sok gyerek megverte őket. Mindegyik harcra buzdít, úgy képzelik, mi vagyunk a legyőzhetetlen Dávid.

Csengettek.

– Na végre, ez Colby – mondta Péter, és kiment kaput nyitni.

Már erősen sötétedett, fel kellett gyújtani az udvari világítást. Flóra Olga kíséretében éppen az előszobába ment, amikor hirtelen hangos szóváltást hallottak a kert felől. Kisiettek a teraszra. Flóra a hasát tapogatta, érezte, hogy nyugtalanul rugdal a gyerek. Olga észrevette a mozdulatot és rákérdezett: Csak nincs baj a gyerekkel? Nem, semmi, csak szokása szerint rugdal, a szülésig még van legalább három hetem. A kertre néztek. A jázminbokor mellett, az udvari lámpák gyenge világításában Dávid állt, fekete haja fényes volt a szemerkélő esőtől.

– Mit akarsz tőle? – kérdezte hangosan Péter.

– beszélni szeretnék vele – felelte rá jellemző nyugodt hangon Dávid. – Persze csak akkor, ha megengeded.

– Te miért nem jelentkeztél a Markó utcában? Tudod, hogy jelentkezned kell?

– Tudom! – felelte továbbra is nyugodt hangon. – Még ráérek, előbb beszélni szeretnék Flórával. – A terasz felé nézett, és amikor meglátta Flórát, megindult feléje.

Menyus Péter indulatosan az útját állta.

– Menj el innen, Lányi Dávid, menj el, amíg jó dolgod van!

Flóra hangosan közbeszólt, tudta, hogy Péternél fegyver van:

– Hagyd, Péter! – aztán Dávidra nézett, és azt mondta: – Gyere be.

A hallban Dávid kíváncsian körülnézett, mintha még sose járt volna a házban, pedig jól ismerte minden zugát. Flóra azon tűnődött, leültesse-e Dávidot, végül úgy döntött, jobb, ha mindannyian állva maradnak, így talán hamarabb vége szakad az egyre kínosabbá váló látogatásnak.

– Nos, úgy hallottam, hogy velem akarsz beszélni, tessék.

Lányi Péterre nézett:

–Hívd fel a Moszkva téri Szabó bácsit, és mondd meg neki, hogy itt vagyok. Hat töltény van a Walteromban, ötöt nekik, egyet magamnak szánok. Ezt is mondd meg neki!

Flóra megzavarodott. Nem értette, mire jó ez a gyerekes hősködés. Péter és Dávid a barikád különböző oldalán állnak, de ettől még tudhatná Dávid, hogy Péter nem besúgó. Gyűlöli Lányit, de nem alattomosan, hanem nyíltan, szemtől szembe támad és nem hátulról. És Péter Flóra legnagyobb örömére úgy tett, mintha nem hallotta volna Dávid kihívó szavait.

– Ide figyelj, Lányi – mondta –, mi perceken belül elutazunk, Colby segítségével…

– Colby? – kapta fel a fejét Lányi. – Hát mégis igaz? – Flóra szemét kereste, de ő elfordította a fejét. – Hát mégis igaz? – ismételte hangosan Lányi. – Egy angol hírszerző szervezi az utatokat. Szóval így állunk. És hová utaztok? – fordult Menyushoz.

– Bécsbe – felelt helyette Flóra.

– Győztetek, Menyus Péter, és mégis menekülsz? – mondta cinikus mosollyal Lányi.

– Még nincs vége semminek – magyarázta Flóra –, Péter szerint az oroszok nem adták fel, hamarosan visszajönnek, mi pedig nem akarunk az oroszok kezébe kerülni. Szerinted – nézett Lányira –, mit csinálnának vele – Péterre mutatott –, ha elfognák?

Lányi arca eltorzult.

– Hogy ők mit csinálnának vele, azt nem tudom, de ha én fognám el, tárgyalás nélkül felakasztanám!

Flóra felsikoltott…

– Péter nem tehet semmiről! Ő nem ölt embert…

– Ő nem, de felcukkolta az embereket, akik aztán öldökölni kezdtek.

– Hol öldököltek? – hördült fel Menyus.

– Nem hallottál a Köztársaság téri öldöklésről?

– Az véletlen kisiklás volt. Azt mondd meg, te nagyokos, hogy kikből halt meg több, a felkelőkből vagy a rend védőiből?

– Ez is a ti bűnötök, hogy katonailag képzetlen gyerekeket indítottatok kiképzett katonák ellen, persze, hogy úgy hullottak szerencsétlenek, mint a legyek.

– Á szabadságért ontották vérüket…

– Nagyon szépen hangzik, mintha a vasárnapi tárcádat hallanám, de nem inkább úgy kellene mondanod, hogy a kapitalizmusért pusztultak el, amiről egyébként fogalmuk sincs…

– Ez nem igaz! A polgári demokráciáért haltak meg, és nevük, tettük örökre fennmarad.

– Na ez az! Ez már tiszta beszéd. A polgári társadalom visszaállítása volt a célotok, ami magyarul azt jelenti, hogy helyreáll az úr és szolga ezeréves, csúf viszonya. Tudod mit, Menyus Péter, ha visszaáll az a szörnyű rend, akkor én betyár leszek a Bakonyban vagy kalóz a Balatonon, de szolgaként nem akarok többé élni. – Menyusra nézett: – Menyus Péter, talán még nem késő, még jóvátehetsz valamit a bűneidből.

Menyus Flóra mellé lépett, átfogta a vállát:

– Flóra gyereket vár, Bécsben fog szülni. Ne zavarj tovább bennünket vagy mondd meg, hogy mit akarsz és tűnj el! A legszívesebben keresztüllőnélek, mert tárgyalás nélkül is megérdemled, hiszen elhárító korodban elég bűnt követtél el, így aztán joggal pusztítanálak el.

– Ugyan már, Menyus Péter – Lányi hangja gúnyos és kötekedő volt. – Valamikor talán megtetted volna, de hol van már a legendás antifasiszta, aki fegyvert akart ragadni a németek ellen.

Flóra ijedten szemlélte az eseményeket. Tudta, hogy Dávid azért kötekedik, mert kenyértörésre akarja vinni ügyüket. Talán arra számít, hogy Péter fegyvert ránt, és akkor önvédelemből agyonlőheti őt. De mi értelme van ennek? Nem kettejük vetélkedésén múlik az ország sorsa.

– Mi értelme van ennek, Dávid? Menj szépen az utadra!

Dávid halkan felnevetett, és mintha az ördög bújt volna belé, folytatta:

– Csak az igazat mondtam, Flóra. Nézzetek rá. Fél, nem tudja, mitévő legyen. De gyávasága legyűri minden normális reflexét. Ugye, nyuszikám? – Dávid Péter arcába sziszegett.

Látszott, hogy Menyus most már elvesztette magára erőszakolt nyugalmát:

– Flóra, zavard el innen ezt a rohadt pribéket, mert szétverem a pofáját, vagy Istenemre mondom, olyat teszek, amit magam is megbánok… – lihegett, hangja üvöltésbe ment át.

Flóra látta, hogy betelt a pohár, itt már nem lesz normális beszélgetés, csak gyilkos lövöldözés. Lement a teraszról, belekarolt Dávidba, és csendben azt mondta:

– Kérlek, a szerelmünkre kérlek, menj el…

Lányi hangosan zihált, arcán kidagadtak az erek, piros volt, mint a tűz. Nem mozdult, Flóráról Menyusra nézett:

– Na mi van, tökfej, nem mered vállalni a felelősséget? Hát ilyen ember vagy te? Nem mersz cselekedni? Még semmi sem késő…

– Már minden késő – suttogta Flóra, magához vonta Dávid fejét és a többiek szeme láttára megcsókolta. A csók hosszú volt, igazi szerelmes csók, pontosan olyan, ami évekkel ezelőtt volt szokásos kettejük között. Dávid eleinte megpróbált védekezni, de fokozatosan elernyedt és maga is visszacsókolt. Érezték testük melegét, még közelebb simultak egymáshoz, aztán Flóra lassan a kijárat felé vezette Lányit, aki már engedelmesen követte őt. A kapuban újabb hosszú csók, aztán Lányi megindult egy fekete Opel Kadett felé, nem nézett vissza, beült, a lámpák kigyulladtak, és a kocsi elindult a lejtőn lefelé.

A Big Ben a hetet ütötte, amikor Flóra a metróállomás felé tartott. Már egészen sötét volt, a köd rátelepedett a térre, a járda síkossá lett, az emberek óvatosan araszoltak céljaik felé. A peronon állva Flóra azon töprengett, vajon hogyan alakult volna az élete, ha ötvenhat őszén Dávidra hallgat, és Pesten marad. Csak találgatni lehet. De a találgatás nem igazítja útba az embert. Ha teljesen őszinte akar lenni önmagával, akkor be kell látnia, hogy nem tehetett mást. Menyus Péter felesége volt, ifjú házas, és gyereket várt, ráadásul tényleg szabadulni kívánt Dávidtól, mert belefáradt az árnyék szerepbe. Igaz, ő jó előre megmondta, hogy felesége van, sokat szenvedett szegény, fiának anyja, nem válik el tőle, nem ígérhet házasságot. De azt megígérhetem, mondta, hogy szeretni foglak, mert úgy tartom, a feleségét megcsalhatja az ember, de a szeretőjét nem. Hát igen, de az régen volt, több mint tíz esztendeje, ő akkor fiatal volt és szép, és tudott szeretkezni, debreceni háziorvosuk mindennél fontosabbnak tartotta, hogy megtanítsa Flórának a szeretkezés művészetét, és ő igazán jó tanítványnak bizonyult. Sajnos ma már fáradt, és elrepült fölötte az ifjúság madara. Reggelente alig mer a tükörbe nézni. Itt is, ott is újabb ráncok jelentkeznek, és kiirthatatlanok. Ma reggel is belenézett a tükörbe, miután sikerült leküzdenie szorongását: vagyok, amilyen vagyok. Elégedett volt önmagával. Na, nem az a szép debreceni csirke, de vonzó, szerelemre kész nő nézett rá a tükörből. Majd a sok kencefice is megteszi a magáét, nem kell leégéstől tartani. A haja még csillogóan homokszőke, a szeme pedig kék, mint a nyári égbolt. És szebb lesz a gondolattól is, hogy van valaki a távolban, aki szereti őt és vár rá. Addig nézte magát a tükörben, amíg felnevetett: Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, ki a legszebb a világon? Ugye én vagyok. Ha nevetni tud, az jó jel. Istenem, mikor nevetett utoljára? Holnap fodrászhoz és kozmetikushoz megy. Ezentúl elkezdődik az átalakulás. Szép és kívánatos lesz. Az alapanyag még jó. A bőre feszes, még melltartót sem kell hordania, azok az apró ráncocskák pedig lesznek szívesek és eltűnnek az arcáról. „Asszonyom, használjon méhpempőt. Eltünteti a ráncokat!” Hát ő azt is kipróbálja. „A dr. Caldvek-féle hidratáló krém elsimítja a ráncokat, fiatallá teszi a bőrét. Garantált siker!” Ebből is vesz egy kilót és rákeni a képére. És reggelenként futni fog a parkban. Ahogy a többiek, ő is elkezdi a kocogást és ledolgoz magáról minden felesleges dekát. Úgy ám! És napozni is fog. A napnál nincs jobb kozmetikai szer, mondta derék háziorvosuk. Vége a mélyhűtésnek. Szakít guruék szektájával. Szép és vidám akar lenni, és az is lesz.

Kár, hogy nincs senkije, akinek elmondhatná, hogy milyen boldog. Sajnos, Londonban még egy barátnője sincs. Olga szereti őt, de nem egészen megbízható. Néha úgy tűnik, hogy Péter pártján van. A kisfiával beszélget néha. Ő nem ért mindent, de úgy tesz, mintha értené, helyesel és tagad. Legutóbb a park harsányzöld pázsitján ültek és Cuki megkérdezte: Minek örülsz úgy, mami? Szerelmes vagyok, Cukikám. A gyerek nevetni és szaladni kezdett a parkban, közben azt kiáltozta: A mami szerelmes, a mami szerelmes… Istenem, nehogy otthon is elismételje ezt a gyerekes dolgot, mert akkor kiüt a balhé. Magához vonta a gyereket és rákérdezett: Tudod, mitől szépültem meg? A gyerek kikerekedett szemmel nézett vissza, ő pedig sietett a válasszal: a szerelemtől, a tudattól, hogy Dávid szeret, és vár rám, drága Cukikám. Ez tesz széppé engem mostanában. Cukikám a mélyhűtésben én olyan idomított élőlény voltam, mint a Pavlov-féle kísérlet kutyája. Reggelenként, az ébredés első percében azt mondtam magamnak: Flóra „nem érezni, nem emlékezni, nem ébredni az önhipnózisból.” A gyerek nézte-nézte, aztán váratlanul sírva fakadt. Flóra gyorsan magához húzta, csókolgatni kezdte őt, hát persze, mondogatta, te ezt nem értheted…

6.

6.Este nem nézte végig a tévéműsort, korán lefeküdt. Gondolatban levelet írt Dávidnak: „Szerelmem, drága Dávidkám! Leveled felébresztett Csipkerózsika-álmomból, és most újra emlékezem. Hamarosan találkozunk, és én szép szeretnék lenni, olyan szép, mint valaha voltam. Vajon sikerül-e, legalább arra az egy hétre, amíg nálad leszek? Félek, hogy csalódni fogsz bennem…”

Elnyomta az álom. Az anyjával álmodott. A Bimbó utcai ház kertjében napozott az ezüstfenyők között, amikor anyja megjelent. Egy gobelinen dolgozott, a kisméretű kép fiatal szerelmespárt ábrázolt, csókolóztak egy virágos kertben. Szép öregasszony volt. Hosszú fekete babosszoknyát és fehér ingblúzt viselt, aranykeretes szemüvege mögött élénken ragyogott égszínkék szeme. A szemem is az anyámtól örököltem, gondolta Flóra. Az öregasszony leült a nádfonatú kerti székébe, lábát előrenyújtotta, egyik karját pedig lelógatta. Flóra felült a nyugágyban, és anyja kipirult, ráncos, de kedves arcát nézte. Hogy haladsz a munkáddal, mutatott a gobelinre. Jól, de most nem erről akarok beszélni veled.

– Hanem miről? – kérdezte Flóra.

Anyja szemüvege megvillant a napban, két kezébe szorította a fakeretet és szépen tagolva, azt mondta:

– Ugye tudod, hogy én már nem élek?

– Igen, tudom. S ha tudni akarod, sokáig sirattalak. Nagyon hiányzol. Ezt őszintén mondom. Nagyon magányosan élek itt Londonban.

– Ilyet sose mondj, kislányom! Akinek gyereke van, az nem lehet magányos.

– Jaj, mama, már megint a régi prédikációs hang. Ne haragudj érte, de nem tudom viselni ezt a hangot, megbolondulok tőle. Ugyanúgy beszélsz, mint mindig életedben. Hát még halálodban sem változtál meg?

– Eh, te pedig sose javulsz meg, pedig már itt lenne az ideje: It’s never too late, to mend! Még mindig nagyképű vagy. Azt képzeled, hogy amit teszel, az mind jó. Hát tévedsz, kislányom.

– Ugyan, mama, megjelensz nekem, mint Hamlet apjának szelleme és ráncba akarod szedni csapodár lányodat.

– Igenis! Mit akarsz már megint attól a Lányitól? Nem eleget csalódtál miatta? Most újra akarod kezdeni?

– Szeretem őt, és ő is szeret engem.

– De hát felesége és nagy fia van, őt is tönkre teszed, ha újra kezditek…

– Ugyan már, mama, mindig ezt mondod. Unalmas. Ez nem érv. Különben is, minden valamirevaló férfinak van szeretője, ha nem tudnád, valamikor Péternek is volt, itt, Londonban.

– Most rólad és Lányiról van szó. Ne kezdd újra, kislányom, mert baj lesz belőle… Elégedj meg a férjeddel, és szeresd a gyermekedet…

A székben ülő alak lassan halványodni kezdett, végül a szék üresen tátongott. Flóra pedig csak nézte, aztán felsírt: Ne menj még el! Azt akarom mondani, hogy a gyerekemet imádom, a férjemet viszont utálom, és ez már visszafordíthatatlan. Gyűlölöm, mama, és azt hiszem, hogy ő is gyűlöl engem…

Hirtelen felébredt. A szobában világosság volt, az ágyánál Menyus Péter állt. Hálókabát lötyögött rajta, kopasz feje világított az erős lámpafényben, szemüveg nélkül ügyetlenül pislogott.

– Már megint sírt, Flóra. Mondtam már, sokat sír mostanában. Ennek oka lehet. Mondja el, miről van szó…

– Semmi, semmi… hagyjon aludni. Legyen szíves, menjen át a másik szobába, szeretnék egyedül aludni, iszonyúan fáradt vagyok, ez az én bajom, más semmi…

A férfi szó nélkül megfordult, és kiment a hálószobából.

Flóra megpróbált újra elaludni, de nem jött álom a szemére. Tudta, hogy már nem fog elaludni. Hat órakor megszólal az ébresztőóra és fel kell kelnie. Zuhanyozás, öltözködés, Olgával közösen reggeli készítés. Pont hétkor bemegy Cukihoz. Good morning, Sir! Hogy aludt az éjjel? Köszönöm jól! – válaszol a gyerek és azonnal visszakérdez: És te, mamikám? Én is. Csók, ölelés, zuhanyozás. Háromnegyed nyolckor az asztalnál ülnek. Gyors reggelizés, és irány a metró, legalább fél órával előbb be kell érnie. Spencernél ez a rend. A többi házimunka Olgáé, ő viszi le Cukit az óvodába, aztán elkezdi a szellőztetést és a takarítást. Amikor Cuki megszületett, három hónapig otthon volt. Akkor Spencer üzent. Feltétlenül szüksége van rá, ha meg akarja tartani az állását, jöjjön be. Kár, hogy be kell fejezni a szoptatást, mondta Olga, hiányozni fog a gyereknek. Hiszen még olyan kicsi. Áthívták a háziorvosukat, ő is a szoptatás folytatását javasolta. Igen, de nem szívesen veszíteném el az állásomat. Nagyon jó munkahely, jó a pénz is és a feladat is kedvemre való. Biztos, hogy nem találok ehhez hasonló munkát Londonban. Hát akkor összeállítok egy tápszercsomagot, mondta az öreg orvos, s ha bírja a gyerek, akkor ennél maradunk, de ha nem, akkor a gyerek érdekében fel kell adni állását. Cuki jól bírta a tápszereket, szépen fejlődött, az orvos szerint klassz fickó lesz belőle.

A szülés előtt örökös félelemben élt. Mindig arra gondolt, hogy megismétlődik a bécsi affér. Amikor novemberben átjöttek a határon, kínos órákat éltek át. Már közel voltak az osztrák határhoz, amikor kísérőjük azt mondta, most éppen erre tartanak a határőrök. Azt javasolja, hogy menjenek be egy tanyára és egy időre ott húzzák meg magukat. Tizenketten mentek le a tanya nyirkos pincéjébe. Alig kaptak levegőt, fertelmes bűz terjengett, sötét volt és hideg. Két, három órája lehettek ott, amikor az egyik asszony sikoltozni kezdett, véletlenül egy kupac ruha alatt bűzlő hullára bukkant. Amikor erről meggyőződtek, ki akartak rohanni a pincéből, de a kísérő visszatartotta őket, mondván, most jönnek a határőrök. A lépcsőkön maradtak, a pincébe már senki nem mert visszamenni, közben persze rájöttek, hogy a szörnyű bűz is a hullától származik. Flóra ekkor lett rosszul, elájult, aztán észre tért, majd újra elájult. Így érkeztek Bécsbe, ahol azonnal kórházba vitték, de a gyereket már nem lehetett megmenteni, elvetélt.

Aztán Londonban a férj egy este megkérdezte: Miért nem válaszolt Bécsben arra a kérdésemre, hogy kitől van a gyerek? Tulajdonképpen hová akar kilyukadni? – kérdezte Menyust. Hangja fagyos volt. Sehová, csak tudni szerettem volna, hogy ki a gyerek apja. Istenem, hogy maga menynyire nem ismeri a nőket. A gyerek magától volt. Amióta a börtönből kijöttem, senki mással nem volt dolgom, csak magával. De miért beszélt olyan keveset a gyerekről? Már elmondtam. Mindent a szülésre tartogattam. Azt szerettem volna, hogy a szüléssel bebizonyíthassam, csak a magáé vagyok, s hogy ez a gyerek eltéphetetlen kapocs lesz közöttünk. A gyerekkel akartam bizonyítani, hogy szakítottam a múlttal. De ezt már annyiszor elmondtam. Higgye el, magán kívül senkivel nem találkoztam a börtön után. Olga minden percemről be tud számolni magának. De Istenre kérem, hagyjuk már ezt a féltékenykedést. Nem, addig nem, amíg nem tisztázunk néhány kényes kérdést. Milyen kérdéseket? Mondja meg és én válaszolok rá. Őszintén, mert tiszta vagyok. De jó, ha tudja, gyanakvása sértő rám nézve. Jó, akkor figyeljen, az esküvő előtt azt mondta, hogy még nem szeret igazán, csak tisztel. Vagyis úgy jött hozzám, hogy nem szeretett. Most hogy állunk, csak tisztel, vagy már szeret is? Emlékszik arra az őszi estére, amikor előttem megcsókolta Lányit? Az igazi csók volt. Engem úgy soha nem csókolt. Ugye? Na, jó, akkor kezdem a választ. Igen, kezdetben csak tiszteltem. De maga bátorított, hogy kimondjam ezt. Magától származik a tétel, miszerint értelmes emberek között nincs szükség fene nagy szerelemre. Ezt mondta? Igen, ezt mondtam. De figyelje a finomságokat is. Fene nagy szerelemre nincs szükség, de szerelem nélkül nem megy. Érti már? Értem. Menjünk tovább. Nem szerettem, de aztán megszerettem. A csók pedig magáért volt. Így tudtam Lányit kivonszolni a kertből, s ezzel megakadályoztam, hogy lelőjék egymást. Ez van. Érti, vagy nem érti, hiszi, vagy nem hiszi, ez a mi kapcsolatunk hiteles története. Felesége lettem, de előtte bevallottam, hogy Lányi szeretője voltam. Megköszönte a nyíltságomat és azt mondta: nem érdekel, zárjuk le a múltat. Én megpróbáltam lezárni. Na jó, hagyjuk az egészet! Nem, ne hagyjuk. Vegyük csak ki a tüskéket, mert elgennyednek. És én így nem akarok élni. Nem vagyok egy jöttment, akit gyanúsítgatni, sértegetni lehet. Na jól van, drágám, bocsásson meg, többé nem hozom elő ezt a témát. Mindenről meggyőzött. Ismételten kérem, bocsásson meg. Fáradt és ideges vagyok. Egy időre csend lett, mindenki a saját munkájával volt elfoglalva, de a szerelem továbbra is hiányzott az életükből…

Bécs még egy szempontból emlékezetes maradt számára. A kórházban egyszer csak megjelent Tarcsay, és nagy csokor virágot hozott neki. Nem tagadhatta maga elől, hogy jólesett a látogatás. Sok mindenről beszélgettek, aztán feltette a kérdést Tarcsaynak:

– És Dáviddal mi van?

– Újságíró – felelte Tarcsay –, a Magyarországnál dolgozik, nagyon érdekes cikkeket ír. Tagja a szerkesztőbizottságnak is.

Flóra egy könyvet tartott a kezében, kinyitotta, becsukta, végül kibökte:

– Boldog?

Tarcsay elnevette magát:

– A fene tudja. Ilyesmit mi soha nem kérdezünk egymástól. De szerintem boldog, mert végre azt csinálhatja, amihez kedve van.

– A Céghez nem ment vissza?

Tarcsay megint nevetni kezdett, ravaszkás mosollyal mondta:

– Nem, oda aztán végképp nem akart visszamenni. Én sem. Valamikor úgy képzeltük, hogy oda kell mennünk, mert az osztályharc olyan frontján vagyunk, ahol sokat tehetünk az ügyért. Ez illúzió volt, ma már mindketten tudjuk, ezért nem mentünk vissza, szükség sincs ránk ott, így aztán azt tesszük, amit képességeink szerint legjobban tudunk ellátni. Én például írok. Rengeteg írnivalóm van. És az újságok szívesen közlik a dolgaimat.

– És a család? Dávidé és a tied is.

A férfi tétova mozdulatot tett, mintha elhessentené magától a kérdést, aztán mégis beszélni kezdett.

– Dávidék nem élnek jól. Szegény Judit beteg, örökké a kórházakat járja. Betegebb, mint valaha. A nyavalya, amit a koncentrációs táborban összeszedett, rágja, mint belső féreg. Dávid a fiával érzi jól magát. Már fiatalember. Jóképű srác. Olyan, mint Dávid ifjúkorában. Jól tanul, ő is újságíró szeretne lenni. Kisebb írásai rendszeresen megjelennek az egyetemi lapban. Ja, a leglényegesebbet elfelejtettem. A harcok során szétlőtték az Üllői úti lakásunkat. Mindenünk odaveszett. És akkor gondoltam egyet, felmentem hozzátok, s mivel nem találtam senkit, ott is maradtunk. Ott lakunk, sőt a tanács kiutalta nekünk, mint elhagyott ingatlant.

– Örülök – mondta Flóra, de összefacsarodott a szíve. Mi lett a berendezéssel? A család szeretett tárgyaival? – És a bútorokkal mi van?

– Minden rendben van, ne félj. Vigyázunk mindenre. Violával úgy tartjuk, ha egyszer még hazajöttök, akkor visszakaptok mindent, mi pedig beköltözünk valami kisebb lakásba. És a kertet is rendben tartjuk. Van egy kertész, aki nem túlságosan sok pénzért ápolja, gondozza az egészet.

– Haza? – Flóra hangja halk és fátyolos volt. – Én és Péter többé nem mehetünk haza. Soha többé. Pedig sokszor álmodom arról, hogy sétálok a kertben és nézem a csivitelő rigókat. – Mélyet lélegzett. – Még meghalni sem mehetünk haza. Azt sem tudom, hogy mi van a szüleim sírjával.

Tarcsay megfogta a kezét és megszorította.

– Utánanézek – ígérte. Ez lesz az első dolgom.

– Mondd, Marci, de őszintén, nagyon megcsúnyultam?

– Ne nevettess! Te? Megbolondultál? Csinos vagy. Kicsit sápadt vagy és fáradtnak látszol, de határozottan csinos vagy, ahogy nálunk mondják, jó nő, jöhet.

– Köszönöm. És még valamit. – Hangja lehalkult, suttogva kérdezte: – Mondd meg nekem, de őszintén, mi lett volna Péter sorsa, ha otthon maradunk?

Tarcsay a fehér takarót simítgatta, látszott, hogy gondolkozik.

– Ide figyelj, kicsi Fló, én nem ismerem Menyus dolgait, nem tudom, mi történt volna vele. A barátai közül többen börtönben vannak, elképzelhető, hogy ő is odakerült volna. De ez nem biztos. Tudom, errefelé rengeteg rémhír járja az iszonyatos megtorlásról. Hidd el, a fele sem igaz. Persze voltak halálos ítéletek, sokan vannak börtönben, de többnyire azokat ítélték el, akik szervezői voltak a kormány megdöntésének vagy saját kezűleg öltek embereket. Biztos, hogy vannak túlkapások is. Ilyenkor ez elkerülhetetlen. Az én legnagyobb bánatom az, hogy már csaknem százötvenezer ember hagyta el az országot és vágott neki az ismeretlennek, gyerekekkel, pénz és komolyabb perspektíva nélkül. Én bízom benne, hogy hamarosan konszolidálódnak a viszonyok, és megnyugszik a nemzet…

7.

7.Flórát a Nagy Találkozás élteti. Délutánonként az üzleteket járja, válogat a ruhák között, újra és újra rájön, hogy nehéz olyat találni, ami ráillik, és jól mutat rajta. A félelem sarkallja, megfelelni Dávid elképzeléseinek, egy évekkel fiatalabb Flóra szépségét kellene reprodukálnia. Nagyon nehéz. A harminchat év már nagyon sok. A ruha, ami nyolc évvel ezelőtt jól állt neki, most lehetetlenül feszül rajta, és előnytelenül torzítja alakját. Igen, ő már soha nem lehet az a szép, jó alakú fiatal lány, akibe Dávid beleszeretett. Egyedül van otthon, Péter valahol Dél-Afrikában, Johannesburgban végzi a munkáját, amiről neki csak sejtései vannak. Olga szabadnapos, ő pedig az íróasztalánál ül és Hruscsov legutóbbi beszédét fordítja angolra, mert Mister Spencert nem elégítik ki az angol lapok idézetei, ő az egész beszédet akarja látni, és majd ő emeli ki belőle azokat a részeket, amiket a gazdaságról mond. Különösen a rakétaprogram érdekli őt, mert annak megvalósításához elektronikai berendezésekre van szükség, és Spencer készen áll üzletkötésre ebben az ügyben. Flóra megigazítja a lámpa ernyőjét, feláll, átmegy kisfia szobájába. Sötét van, de nem gyújt villanyt, szeme hamar megszokja a sötétséget, már látja a bútorok homályos kontúrjait. Az ágyhoz megy. Cuki hanyatt fekszik, egyenletesen, nyugodtan lélegzik. A maci ott van mellette, nélküle nem alszik el. Flóra lehajol, gyengéden megcsókolja a szép gyerekarcot, egy ideig rajongva nézi, aztán kimegy a szobából. Fáradt. Konyakot tölt magának, iszik. Az utóbbi egy-két évben rászokott az italra. Naponta megiszik két-három pohárral, néha többet is. Valamelyik nap Cuki rászólt, hogy anyu, ne igyál abból az üvegből, mert büdös lesz a szád tőle. Muszáj inni. Észrevette, hogy könnyebb lesz tőle az élet. Persze ezt a kisfia nem tudja, és azt sem, hogy a konyak mellé közérzetjavítót és erős altatót vesz be, csak így tud aludni valamennyit. A kettő együtt könnyű álmot hoz rá, és igen jó érzéseket kelt benne, az orvos azonban szigorúan megtiltotta; ez kész öngyilkosság, asszonyom! Ez már narkománia. Kérem, a jövőben ne tegye. De ő nem hallgat az öregre. Felállt, új italt töltött magának…

A legtöbb pálinkát azon a májusi éjszakán itta, amikor Dávid bejelentette, hogy hamarosan mindkettőjüket letartóztatják. Engem valószínűleg felakasztanak, téged pedig pár évre elítélnek. Ne légy ilyen közömbös a halállal szemben – szólt rá. Miért? – kérdezte Dávid, ismerem őt, már egy évtizede a sarkamban lohol, néha olyan közel járt hozzám, hogy éreztem bűzös leheletét. Kezével megsimogatta az arcát: Sajnálom, Flóra, hidd el, igazán sajnálom. Nem így képzeltem az életemet, de hát a sorsunk nem tőlünk függ csupán. Hosszan megcsókolta. És ne félj, igyekezz bátor ember maradni. Ez fontos, ezzel tartozunk magunknak. Most pedig az a dolgunk, hogy elbúcsúzzunk egymástól. Az emlékeinket jól őrizzük meg, szükségünk lesz rájuk a nehéz napokban. Az emlékeket senki nem veheti el tőlünk. És a mi emlékeink szépek, mint a tavasz. Ami embert boldoggá tehet, azt mi ketten átéltük és szép emlékké válhatott bennünk. Teletöltötte pálinkával a poharakat, színészkedve felemelte: Erre igyunk, Flóra! Nem, soha, ellenkezett, én erre nem iszom. Nem akarok börtönbe kerülni és azt sem akarom, hogy téged bezárjanak. Sírva fakadt, egész testét rázta a zokogás. Lányi szorosan átölelte, kezébe erőszakolta a poharat és biztatta: Idd ki! Idd ki, fenékig, meglátod, jót tesz. Flóra engedelmeskedett. Letette a poharat, kezével letörölte könnyeit. Valamit mégis tenni kellene! – mondta újra. Mi ártatlanok vagyunk. Lányi bólintott: Azok vagyunk. Akkor tegyünk valamit. Bújjunk az ágyba! – suttogta Lányi. Ez a legokosabb, amit tehetünk. Flóra szipogva mosolygott. Ha Dávid ilyeneket mond, akkor mégsem lehet nagy baj. Biztosan csak ugrat.

De hamarosan rájött, hogy Lányi nem tréfál. Búcsúestre hívta őt. Végiggondoltam mindent, magyarázta Flórának, hidd el nekem, hogy semmit nem tehetünk. Az nem lehet – sikoltotta –, elmenekülhetünk innen. Felhívom telefonon Jean-Pierre-t, menedékjogot kérünk a francia követségen. Várj, ne szólj közbe! Jean-Pierre mondta egyszer, ha úgy hozná a sors, hogy menekülnöm kellene, hívjam fel őt telefonon, és kiszöktetnek az országból. Igen, drágám, ezt kell tennünk. Hallgass rám, csak most az egyszer hallgass rám. Lányi cigarettára gyújtott. Ha ki akarnék menni az országból, mondta, nem lenne szükségem a barátod segítségére, akkor szököm Nyugatra, amikor akarok. Veled együtt. A családommal együtt. Flóra megragadta Lányi karját, mellécsúszott a szőnyegen: Akkor ne tétovázzunk, hanem menjünk. Lányi magához húzta, az ölébe ültette. Ha megszöknénk, azzal a bűnösségünket ismernénk el. Érted már? Nekünk itthon kell szembenéznünk a tényekkel. Flóra újra sírni kezdett és könyörgőre fogta a dolgot, szökjenek ki az országból, de Lányi hajthatatlan maradt. Újra és újra ittak és nagyon szerették egymást. Hajnalban a Dunáról beáradó friss levegő kijózanította őket. Ekkor Lányi azt mondta: hetek óta tudom, hogy letartóztatnak. Hetek óta gondolkozom, hogy mit kell tennem. Minden megfordult a fejemben. A szökés, az öngyilkosság. De nem tehetem meg egyiket sem. Elveimmel ellenkezik. Jól figyelj rám, Flóra, ha lefognak, mindig és mindenhol az igazat kell mondani, csak a színtiszta igazat. Nem szabad taktikázni és nem szabad vállalnunk olyan bűnöket, amiket nem követtünk el. Az igazságunkban van az erőnk. Nem engedhetjük meg, hogy ezt elvegyék tőlünk. A hajnal csendes volt, a férfi halk hangja mint harangszó visszhangzott a kis szobában. Úgy látszik, a mi forradalmunk velejárója az egymás elleni harc, minden centiméternyi előrehaladást a vérünkkel kell megváltanunk. Nehéz lesz, Flóra, nagyon nehéz lesz, de kérlek, tarts ki. Próbáld meg. Gyalázni, gúnyolni fognak, csapdákat állítanak, engem mindenféle árulónak bélyegeznek, soha ne hidd el, azt mondják rólad, hogy az áruló babája voltál. Nem voltál az. A legnagyobb vészben gondolj erre az éjszakára, ennek emléke könnyebben elviselhetővé teheti megpróbáltatásaidat… Hosszú lesz a megpróbáltatások útja, de bízzál benne, hogy egyszer véget ér és újra a szabadság napja süt le ránk…

Mintha megmozdult volna Cuki a másik szobában. Egy ideig éberen figyelt. Rágyújtott. Felállt, és az italosszekrényhez ment. Poharát letette és nézte a konyakosüveget. Késő van, már nem kellene inni. Egyetértett önmagával. Aztán megfogta az üveget és öntött egy kisujjnyit, aztán még annyit utánatöltött. Egyetlen hajtásra megitta az egészet. Halkan krákogott. Visszaült az íróasztalhoz, de nem dolgozott, újra gondolataiba mélyedt… Dávidnak lett igaza. Hosszú és nehéz utat járt be, de nem tudja eldönteni, végére ért-e. Igen, eleinte úgy viselkedett, ahogy Dávid kérte… De hiába, képtelen volt a fájdalmak elviselésére… Sokszor gondolkozott rajta, mi lett volna, ha állhatatosan kitart? Akkor nem ítélték volna el őket? Biztosan elítélték volna akkor is. De ez nem változtat a tényen, hogy ő nem tudott helytállni. Jó, hogy Dávid nem tud erről. Vagy tud, csak nem szól érte? Igen, ez a lelki teher is kőfalként emelkedik előtte és figyelmezteti, hogy még nem ért az út végére. És vissza sem mehet már. Zsákutcába futott az élete… Ötven karácsonyán az egyik rabtársa a fülébe súgta: Lányi Dávidot és Tarcsay Mártont halálra ítélték. Azon a szentestén, a zárka süket csendjében felrémlett előtte az út vége, és addig dörzsölte ujját a durva falon, míg vérezni nem kezdett, s a vérrel írta az ágya fölé: Ha Dávid meghal, én sem akarok tovább élni…

Lefeküdt, de nem jött álom a szemére. Kísértette őt annak az éjszakának az emléke, amelyen belső szakításig vitték házasságukat Péterrel. Flóra már befejezte a fürdetést, amikor Menyus hazajött. Nézze ezt a vasgyúrót! – mondta nevetve és férje felé nyújtotta a gyereket. Mit nézzek rajta? – kérdezte fagyos hangon a férfi, miközben kabátját meg kalapját akasztotta a fogasra. Mi az, meg sem csókolja a fiát? Náthás vagyok – felelte, és bement a szobájába. Engem azért még megcsókolhatna, mérgelődött Flóra, letette a gyereket, és férje után ment. Menyus a kandalló előtt ült és újságot olvasott. Nem vagyok csókolózó kedvemben – vetette oda foghegyről. Ja úgy. Flóra fogta a gyereket bevitte a szobába és azt mondta: Látod, bogárkám, édesapád nincs csókolózó kedvében, úgy látszik, bolondgombát evett, de te azért köszönj el tőle, mondd szépen: Jó éjszakát, édesapa. A gyerek halkan elköszönt, az álmosságtól már lecsukódott a szeme, amikor Flóra lefektette, már aludt.

Flóra nem tudta mire vélni férje gorombán elutasító magatartását, úgy gondolta, jobb lesz tisztázni, hogy mi van mögötte, mielőtt hetekre levegőnek néznék egymást, mint például tavaly, amikor egy estélyről hazatérve azt a hülye féltékenységi jelenetet rendezte, amiért ő állítólag szexisen táncolta Spencerrel a spanyol tangót.

Bement a szobába. A kandallóban kékes lánggal égett a gáz, de csak amolyan ostoba illúzióképpen, hiszen a lakás be volt kapcsolva a távfűtési rendszerbe, de Péter, mintha született angol lenne, ragaszkodott hozzá, hogy esténként begyújtsanak a kandallóba, a lángoknál olvassa újságját, és szívja angolosra faragott pipáját. Igen, most az ágyban hanyatt fekve könnyen felidézi a pillanatot, amint rákönyököl a kandalló fekete márványlapjára és megkérdezi: Tálalhatom a vacsorát? Hangja barátságos, békülékenységre hajló. Már vacsoráztam a klubban! – dörmögi Menyus, fel sem nézve az újságból. Flóra úgy érzi, hogy joggal mondja: Telefonálhatott volna. Csak annyit: Ne készítsen vacsorát! Majd máskor telefonálok, vicsorogja a férj. Mondja Péter, mi a jóisten baja van már megint? Semmi, hessenti el a kérdést. Fáradt vagyok és sok a gondom. Flóra italt tölt magának, iszik, és utána azt mondja: Én is fáradt vagyok és sok a gondom. De annyira nem lehet fáradt, hogy meg se csókoljon, ha hazajön. Menyus hallgat, úgy tesz, mintha nem hallaná. Utál? – kérdezi Flóra. Akkor meg miért vett feleségül. Leül, szemben a férjével és a válaszra vár. Menyus kiveszi a pipát a szájából. Úgy tartja a markában, mint egy madárfiókát. Kopasz feje zsírosan csillog, füle fölött szétálló maradék hajában ősz szálak virítanak, a gázlángtól megvilágított szeme gonoszan fénylik. Flóra megismétli a kérdést: Miért vett feleségül? Mert hülye voltam! – csattan fel a hatvankét éves férfi. Hiszékeny barom. Ezt meg hogy értsem? – jajdul fel Flóra. Ahogy mondom, sziszegi Menyus. Vagy nem elég világos? Hangja kihívó, mindenre kész. Nem, nem elég világos, nyögdécsli Flóra. Akkor hát megismétlem, kegyetlenkedik a férfi: Azért vettelek feleségül, mert hülye, hiszékeny barom voltam! Világos már? – ordítja. Nem tudtam, hogy kit veszek feleségül. Flóra újból tölt és iszik. Nem akartam a felesége lenni. De maga könyörgött, mindent elfelejtünk, csak új szerelmünknek élünk. Azt mondtam, hogy Lányi Dávidot szeretem. De maga azt felelte: Értelmes emberek között nem a szerelem a kapcsolat lényege. Azt sem tagadtam le, hogy évekig a szeretője voltam. Menyus ingerülten közbevág: És még kié? Flóra fejébe tolul a vér. Sohasem fogja megtudni, hány szeretőm volt. Mindenkivel lefeküdtem. Minden jöttmenttel. Még magával is, Menyus Péter. A férfi arcán lobog a gyűlölet. És közben csináltattál Lányival egy gyereket és becsempészted a házamba. Gazember! – üvölti Flóra és olyan erővel vág a férfi arcába, hogy kiesik a pipa a kezéből. Hát azt hiszed, hogy mindenki olyan becstelen, mint te vagy? Te bértollnok… Menyus felugrik, megragadja Flóra csuklóját és egyetlen mozdulattal hátracsavarja a karját. A nő felszisszen a nagy fájdalomra, fogaival alsó ajkába harap, mert sikoltani nem mer, a gyerekre gondol fájdalmában is. Teste elernyed, térde megbicsaklik, leereszkedne a szőnyegre, de a férfi a csuklójánál fogva tartja őt. Így még jobban fáj, a válla mintha tőből ki akarna szakadni. Kitől van a gyerek, te rohadt kurva! Ki vele! Megöllek, ha nem beszélsz! Tőled van, suttogja, esküszöm az élő Istenre, hogy tőled van. Esküvőnk óta nem találkoztam más férfival csak veled. Menyus hirtelen elereszti a csuklóját, Flóra úgy omlik a szőnyegre, mint nedves rongycsomó. Halkan, vinnyogva sírni kezd. Szerencsétlennek, elesettnek hiszi magát, akit rútul megaláztak. Menyus nem hatódik meg.

Italt tölt magának, és mohón iszik. Ne bőgj! – sziszegi. – Hallod? Azt mondtam, ne bőgj! Ülj a fotelbe. És ha még egyszer kezet emelsz rám, istenemre mondom, megöllek. Úgy zuhognak Flórára parancsszavai, mint a korbácsütések. Felveszi pipáját a szőnyegről, megtömi, rágyújt, szippant kettőt-hármat. Ne bőgj, és töröld meg végre az arcodat! A győztes hangján beszél, előtte hever a legyőzött. Úristen, mi történt velem? – gondolja Flóra. Semmi akaraterőm, olyan mintha Péter lenne a guru, én pedig a tanítvány. El akarok menni innen – nyöszörög. Fáj a karja, a csuklója, mozgatni próbálja, de jobban fáj. Most nem mész sehova! Majd elmész, ha eljön az ideje. Figyelsz? De Flóra képtelen figyelni, az jár a fejében, hogyan szabadulhatna innen. De mi lesz a gyerekkel? Hová mehet most vele? Egyetlen pennyje sincs, minden pénzét Péternek adja. Ő gazdálkodik a pénzzel, neki csak a bevásárláshoz ad, amivel el kell számolnia. Senkije és semmije nincs a gyerekén és fájdalmán kívül. Megembereli magát. Feláll, megtörli az arcát és elszántan mondja: Most azonnal elmegyek! Hová mennél, te idióta? Párizsba, Henriette néniékhez. Adjon pénzt a repülőre, és már megyek is, Cukival együtt. Ne bolondozz, ott csak megtűrt rokon lehetsz. De tudod mit, eredj, de csak egyedül, a gyerek velem marad. Nem hagyom itt, nem és nem! Bemegyek a magyar követségre és tőlük kérek segítséget a hazautazáshoz… Menyus fenyegetően közbevág: A lábadat töröm le, ha még a környékére is merészkedsz. Érted? A lábadat. Itt maradsz, amíg akarom, amíg szükségem van rád, és ezentúl csak azt teheted, amit én mondok és akarok.

És ez csak az előjáték volt, emlékezett vissza Flóra, a neheze ezután következett. Ez már jó három héttel Dávid levele után történt, de egyenes folytatása volt az előző balhénak, úgy zajlott, mint egy izgalmas krimi végkifejlete. A férj ittasan és durcás képpel érkezett haza. Egyenesen az italosszekrényhez lépett, és rövid idő alatt már a harmadik pohár konyakot itta, arca kivörösödött, szeme fényesen csillogott és fejével furcsa, érthetetlen mozdulatokat tett, nevetséges volt, ahogy le és fel ingatta. Figyelsz rám? – kérdezte. Flórának nem volt kedve semmihez. Arra gondolt, hogy a gyerek már alszik a másik szobában, nem tud semmiről, nem tudja, hogy szülei között valami tragikus dolog fejlődik ki, s ami már soha többé nem iktatható ki az életükből. Nem figyel. Fáradt, fáj a csuklója és a karja, és már fáj a feje is. Figyelsz? – ismétli a férj. Ő pedig lassan, mintha mázsás súlyt kellene a fejével elmozdítani, mégiscsak felemeli a fejét és férjére néz. A szemek összekapcsolódnak, a kontaktus megvan, Menyus rákezdi:

– Ugye tudod, hogy a cikkek írásán túl bizalmas munkaköröm van az angol külügyben is.

Flóra tagadólag ingatja a fejét.

– Jó, ha eddig nem tudtad volna, akkor most tudod. De valóban, eddig felesleges lett volna beszélnem róla, téged egyáltalán nem érint belőle semmi. De azt sejthetted, hogy csupán a cikkekből nem élhetnénk úgy, ahogy ma élünk. Lakásunk van, autónk, már mindketten angol állampolgárok vagyunk, nincsenek anyagi gondjaink.

Újra tölt magának, int Flórának, hogy ő is igyon. Flóra kicsit tétovázik, aztán tölt magának és rögtön megissza. A férj úgy tesz, mintha szórakozottan játszana a pipájával, pedig nagyon koncentrál valamire. Ilyen beszélgetés már két éve nem volt közöttük.

– Szóval, nem koldulunk, nem kell részt vennünk az emigrációsok kenyérharcában. És most figyelj jól. Jövőnk, sorsunk attól függ, hogy menynyire felelünk meg a hivatal követelményeinek. Úgy is mondhatnám, mennyire vagyunk hűségesek hozzá,

– Mi van? – gúnyolódott Flóra –, esti mesét ad elő az emigráció erkölcséről?

– Ne szólj közbe, mindjárt megérted, miről beszélek. – Meggyújtja a pipáját, pöfékel párat és azt mondja: – Szóval, ma reggel a főnököm magához hívatott, s az irodában rajta kívül egy szigorú tekintetű, általam eddig nem ismert férfi is tartózkodott. A főnök bemutatta a férfit, engem leültetett és azt mondta: Mister Menyus, elégedettek vagyunk a munkájával és nagy egyetértéssel figyeljük gyakran megjelenő írásait, melyekben az ötvenhatos szabadságharc eltipróit ostorozza. Szép írások, bizonyára eljő az idő, amikor kötetté formálódnak. További sikereket kívánunk önnek küldetése teljesítésében. Van azonban valami, amit szeretnék megkérdezni öntől, Mister Menyus. Meg kell értenie, kényszerhelyzetben vagyunk. Amikor önt alkalmaztuk, ugyebár mindent elmondott önmagáról és családjáról. A szigorú arcú közben papírlapokat nézegetett, melyeket tüntetően húzott elő egy fekete dossziéból. Én persze azt feleltem, hogy igen, uram, én mindent őszintén feltártam önök előtt magamról és a családomról is. Nos, rendben van. Utólag tudomásunkra jutott néhány momentum, erre szeretnénk rákérdezni. Ugye nincs ellenére, Mister Menyus? – kérdezte. Én persze biztosítottam afelől, hogy kérdezzenek csak nyugodtan, minden kérdésre kész vagyok válaszolni. A szigorú arcú ekkor kivett a fekete dossziéból egy lapot és azt kérdezte tőlem: Mister Menyus, mióta ismeri ön Mrs. Menyust? Azonnal feleltem: Először 1945-ben, még igen fiatal korában találkoztam vele Debrecenben, a püspök úr irodalmi estjén. Utána csak néha-néha futottunk össze a külügyben, aztán ’56-ban találkoztunk gyakrabban, amikor a rehabilitációját intéztem, majd szabadulása után, augusztusban feleségül vettem. Értem, mondta erre a férfi és azt firtatta, hogy milyen területeken dolgoztál házasságunk előtt. Elmondtam, hogy a püspök úr egyik titkárnője voltál, aztán tolmácsként részt vettél a szovjet–magyar béketárgyalások néhány tanácskozásán Moszkvában, majd utána a külügyminisztérium titkárságára kerültél, mint említettem, itt többször is találkoztunk, hiszen én, mint a londoni magyar követség tanácsosa gyakran megfordultam a külügyben. Erre azt mondja a szigorú arcú, hogy a franciákkal nem volt kapcsolata a feleségének? De igen, mondtam, a feleségem, mint meggyőződéses antifasiszta részt vett a fasiszta Németország elleni földalatti mozgalomban. Így ismerkedett meg Jean-Pierre Langlois kapitánnyal, aki Lengyelországból menekült Magyarországra. Amikor Debrecenben megalakult az ideiglenes kormány, Langlois kapitány is odaköltözött, mint a francia misszió katonai attaséja, a feleségem pedig a kormány külügyekkel foglalkozó csoportjának egyik titkárnője lett, aki bizonyos ügyekben tolmácsként is szerepelt, hiszen angolul, franciául és oroszul is kitűnően beszélt, és nem árulok el titkot, ha elmondom, hogy Langlois irányításával hírszerző tevékenységet is folytatott az oroszok és a kommunisták ellen. Ezért ítélték el később tízévi kényszermunkára. Ötvenhat nyarán szabadult, jórészt az én közbenjárásomra, ugyanis akkor én már szabadlábon voltam. Ez minden, uram. Az ipse pedig azt kérdezte: És azt megmondaná, Mister Menyus, hogy a kommunisták miért rehabilitálták a feleségét? Természetesen, uram, mondtam. Ön nyilván ismeri a Nagy Imre-per anyagát. A férfi bólintott. És azt is tudja, hogy mi már a forradalom kitörése előtt szervezkedtünk, így aztán embereink benne voltak a különböző bizottságokban. Csak telefonálnom kellett a rehabilitációs bizottsághoz és Kornay Flórát rehabilitálták. Nevetni kezdett, eléggé gúnyosan és azt mondta: Attól tartok, Mister Menyus, hogy ki kell ábrándítanom önt egy végzetes illúzióból. Illetékes szerveink ugyanis olyan adatok birtokába jutottak, amelyek azt bizonyítják, hogy a felesége 1947. óta a magyar katonai elhárítás nyilvántartott ügynöke volt, nevezetesen Lányi Dávid alezredes beosztottja. Miután Lányit letartóztatták, Mrs. Menyus is börtönbe került, ahol ugyancsak felderítést végzett az államvédelmi szervek részére. Ez rágalom, uram vagy végzetes félreértés, kiáltoztam. Flórára nézett: Képzelheted, hogy mit éreztem.

Látszott rajta, hogy az események felidézése most is megremegteti egész testét. Felállt és reszkető kezekkel italt töltött magának, a pohár a fogához koccant, ahogy inni kezdett. – És képzeld, ez a nagyképű titkosszolgálatos azt mondta: Attól tartok, Mister Menyus, hogy szó sincs félreértésről. Bizonyítékaink vannak. Itt van például dr. Szeder Elemér írásos vallomása, aki a katonai ügyészségen volt bíró, és itt van Kaszner Ede volt ávéhás tiszt közlése. Nos, Flóra, én átfutottam ezeket az írásokat, és persze azonnal azt mondtam, hogy mind a kettő rágalom, illetve a félreértést az okozza, hogy a feleségem, amit érthető okokból eddig nem mondtam, egy ideig Langlois kapitány megbízásából Lányi Dávid szeretője volt.

Elhallgatott. Újra töltött magának, ivott és a szeme őrült módjára a gázlángra meredt.

– Na és – sürgette tovább Flóra –, és mi történt ezután?

– Ezután az történt, drágám, hogy főnököm közölte: amennyiben ezek a vádak igaznak bizonyulnak, akkor közírói tevékenységemnek ugyan nem vethetnek gátat, de a külügyben végzett munkám alól felmentenek, és te sem maradhatsz Spencer titkárnője, hiszen szigorúan védett katonai berendezések gyártására specializálódott cégnél dolgozol. Nos, hát így állunk. És most tudni szeretném az igazságot. A teljes igazságot. Gondolj arra, hogy a játék nem babra megy, nemcsak az állásunkat veszíthetjük el, de nehezen megszerzett állampolgárságunkat is, talán még az országból is kiutasítanak bennünket s ezzel koldusbotot adnak a kezünkbe.

Flóra szép lassan rendezte a gondolatait, ő is ivott egy korty konyakot, komótosan rágyújtott és összeomlott férjét nézte. Na lássuk csak, kezdjen el hazudozni? Ennek semmi, de semmi értelme. Ennek a házasságnak már úgyis vége, ezek után nem élhet együtt Péterrel. Jobb, ha túljutnak a nehezén.

– A vádak egytől egyig igazak, kivéve azt, hogy a börtönben az államvédelemnek súgtam volna. Egyszóval nem azért lettem Lányi szeretője, mert Langlois-tól parancsot kaptam rá, hanem egyszerűen azért, mert megszerettem őt. És valóban az ügynöke lettem.

Menyus döbbenten nézett rá.

– Flóra, ne ugrass! Ez nem lehet igaz… – tátogni kezdett, Flóra már azt hitte, megüti a guta a meglepett férfit. Nehéz percek teltek el, míg végre összeszedte magát.

– Én el akartam mondani mindent – folytatta Flóra –, de maga azt mondta, hogy nem érdekli, nem az a fontos, hogy honnan jövök, hanem az, hogy ezentúl kéz a kézben együtt megyünk tovább.

Menyus arca megnyúlt, ráncai megsokasodtak, aggastyánná lett.

– Én komolyan azt hittem, hogy Lányinak csak a szeretője voltál. Nem tudtam, hogy az ügynöke is. Úristen, micsoda mocsárba tévedtem, és most elnyel, nincs menekvés, már érzem, hogy nincs erőm, a szörnyű mélység lehúz magához…

Flóra érezte, hogy megfordult a kocka. Ezekben a percekben hetek, hónapok, sőt évek után végre ő került Menyus fölé, és azt tesz vele, amit akar. Szinte élvezte ezt a különössé váló beszélgetést. Persze tudta, hogy Menyus nem őérte és nem a gyerekért aggódik, hanem saját sorsa miatt. Mi lesz belőle, ha világgá kürtölik, hogy a kommunisták ügynöke volt a felesége?

A férfi elgyötört arccal nyöszörgött.

– Úristen… És pénzt is kaptál tőle? És lebuktattál embereket is?

– Nem. Pénzt nem kaptam, mert meggyőződésből tettem, amit tettem. De Langlois magyar ügynökei közül többet is lebuktattam. Végtére is az én hazám ellen kémkedtek. Gyűlöltem azokat, akik pénzért mindenre kaphatók voltak. De mit csodálkozik ezen. Ezt tette maga is, egészen negyvenkilencig, amíg le nem csukták. Fejére olvassam a bűneit?

Menyus könyörgőre vette a dolgot.

– Ne bánts, Flóra. Inkább azon törjük a fejünket, hogyan tudunk kimászni ebből a slamasztikából.

– Várjon, nehogy kimaradjon valami a listából és később a fejemre olvassa. Szerettem Jean-Pierre-t, ezért is lettem a szeretője…

– Hát vele is, Flóra…

–A szeretője voltam, de ez most nem érdekes. Azért szakítottam vele, mert rájöttem, hogy egy idő után a hazám ellen, azok ellen támad, akik befogadták őt, a Lengyelországból menekültet, megmentették az életét, kenyeret adtak neki. Ez ellen tiltakozott a lelkiismeretem…

Menyus tenyerébe temette az arcát.

– Úristen – nyögte –, ez a vég. Mehetünk koldulni.

– Eddig is azt csinálta. Miből fizette a kórházat és a bécsi Imperial szállót, három hónapig laktunk ott. Miből? Miből vett repülőjegyet? Miből vett háromszobás lakást? Az autót, a háztartási gépeket? Tartozásunk nincs, tehát nem hitelbe vette! Megmondjam, miből vette?

– Ne kínozz, Flóra, arról beszélj, hogyan tovább?! Nem látod, hogy teljesen összetörtem? És igazságtalan vagy! Mit hagytunk otthon? A rózsadombi lakást és az én lakásomat. A sok bútort, ruhákat és így tovább. Ez legalább három millió forint. Kitől kapjuk ezt vissza? Persze, hogy pénzt kellett szereznem, nélküle tömeglakásokon nyomorognánk. Ezt nem akarhattad. És amit tettem, azt érted és a gyerekért tettem. Mi van nekem? Semmim. Minden vagyonunk közös. Pénz nélkül nem ment. És ne felejtsd, minden emigráns szervezet mögött valamelyik nagyhatalom áll, és cserébe ő is kér valamit. De én semmi gyalázatosat nem követtem el. Igen, szidom a mai magyar kormányt, mert jogtalanul van hatalmon, igenis szovjet szuronyokon nyugszik. Ezt megírtam, és megírom a jövőben is. És a külügyben politikai és emberismeretemet használják fel. De senkit nem játszottam a hóhér kezére, sőt, még a börtön kapuját se tártam ki senki előtt. Az emigráns szervezetek között valakinek koordinálnia kell a demonstrációkat. Ezt meg tudom csinálni. De semmi sem kötelező. Vagy elfogadják a tanácsaimat vagy nem. És persze arra is ügyelek, hogy provokátor ne kerülhessen be a vezetésbe.

Felállt és Flórához lépett, meg akarta fogni a kezét, de ő hátralépett.

– Ne nyúljon hozzám!

– Bocsáss meg! – kérlelte Menyus.

–Nem tudok és nem is akarok megbocsájtani magának. És nem is akarok együtt élni magával. Ezentúl megtartom a fizetésemet. Nem kell a pénze. Az én keresetemből megélek a fiammal.

Menyus lassan emésztette Flóra kijelentését. Kisvártatva visszatérve a magázásra, azt mondta:

– Rendben van. Tartsa meg a fizetését, de ezzel a dolog nincs elintézve. Jól gondolja át, ha nehezen megszerzett állampolgárságunkat elvesztjük, mi is elveszünk, s nem mehetünk sehova, mert szovjet ügynöknek tekintenek mindenütt. Nemcsak otthon van káderlap, itt is, talán még alaposabb, és mehetünk bárhova, a káderlap utolér.

– Azt mondja meg, hogy mit kíván tőlem? Azután tárgyalhatunk.

Az összetört, férfi esedezve nézett Flórára.

– Hamarosan ki fogják hallgatni. Ha azt mondja, hogy soha nem volt a katonai elhárítás ügynöke, akkor azt tudomásul kell venniük, mert írásos dokumentumok már nincsenek, a Belügyminisztérium ’56 után megsemmisítette, így aztán csak olyan bizonyítékaik vannak, hogy „ez azt mondta”, „amaz pedig emezt”. Érti? Magáé a döntő szó.

Flóra mindent megértett. Tehát hazudnia kell. Lehetősége van rá, Menyus szerint meg kell ragadni az alkalmat, ez megmenti őket a pusztulástól. Főként Menyust a kiközösítéstől.

– Ezen gondolkodnom kell. Most megfürdök, utána beszélünk róla.

Ült a meleg vízben és gondolkozott, de tulajdonképpen hamar döntött: hazudnia kell, hogy felnevelhesse a gyermekét. Ha igazat mond, végük van. Egyszerű képlet. Nem akarja az emigránsok keserű kenyerét enni, vándorolni városról városra, országról országra. S közben küzdeni a többiekkel, hogy kié legyen a nagyobb falat. És micsoda kevert népség. Van közöttünk volt nyilas, keretlegény, ötvenhatos menekült, királypárti, Horthy-rajongó, szocdem, száműzött kommunista, ősz hajú tábornok, aki halálba kergette a magyar bakákat… ezekkel ő nem tud mit kezdeni, egy gyékényen árulni. Igen, hazudni fog, de még egy bőrt lehúz erről az engedményről. Igen. Csak akkor vállalja a hazugságot, ha Menyus nem akadályozza meg Magyarországra utazását. Ez lesz a tét.

Amikor a férje meghallotta Flóra feltételét, először nem értette, csak csodálkozva ízlelgette lényegét, aztán amikor rájött a velejére, majd összeesett és ordítozni kezdett:

– Verd ki a fejedből! Nem mész Magyarországra, még csak az kéne, hogy valami politikai provokáció áldozatává legyél. Nem, drágaságom, erről szó sem lehet.

Erre Flóra kiviharzott a könyvtárszobából, és úgy bevágta az ajtót, hogy még a vakolat is hullani kezdett. Rázuhant az ágyára és hangosan zokogott. Vége, vége mindennek. Kialudt életének egyetlen maradék reménysugara is, ez a szépnek ígérkező egyhetes magyarországi kirándulás. Siratta magát, a mélyhűtésből olvadozó asszonyt, aki hamarosan ismét jéggé dermed…

Kopogtak az ajtón.

– Mi van? – ordította dühösen Flóra és azonnal arra gondolt, hogy vajon mit szólna teknősbéka kinézetű kedvenc főnöke, ha ezt hallaná? Talán olyasmit mondana, hogy Darling, ez a hang nem feltétlenül illik bele egy szolid angol iroda illemkódexébe. És megint igaza lenne.

Újra kopogtak. A férj lenyomta a kilincset, de az ajtó zárva volt, ezért újra kopogott.

Flóra felkelt az ágyból, kinyitotta az ajtót. A férj azonnal be akart menni, ő azonban félretolta az ajtóból és a könyvtárszoba felé irányította. Menyus megállt előtte és ravaszkás, mosollyal azt mondta:

– Beleegyezem a magyarországi útjába, ha hajlandó azt mondani holnap a kihallgatáson, hogy nem ügynöke, csak szeretője volt Lányi Dávidnak.

Megegyeztek. A férj, ahogy ünnepeken szokás, öntött két pohárba, az egyiket Flórának adta, aki elfogadta azt, és együtt ittak a holnapi sikerre.

Amikor Flóra végre ágyba került, elkezdte magában fogalmazni a Lányinak küldendő levelet: „Édes, egyetlen szerelmem! Mit tettél velem hozzád hívó leveleddel? Legalább hat éve, hogy ilyen csúnyán, és hozzáteszem, hogy ennyire őszinte haraggal össze nem balhéztam a férjemmel. Amikor bejelentettem, hogy hazautazom, szegény csaknem összeesett a csodálkozástól, a bámulattól és persze a tömény méregtől. Soha! – jelentette ki. Erre én rávágtam a könyvtárszoba ajtaját és elvonultam, menetközben még odakiáltva neki, hogy a mai nappal nem vagyunk többé férj és feleség, és még egy csomó valamit, amit a düh diktált, de már nem is emlékszem rá. És mit ad Isten, fél óra múlva kopognak az ajtómon, és a férj közli, hogy megváltoztatta álláspontját, utazhatom. Úgy viselkedett, mint egy normális ember, mintha fél órával korábban nem ő tiltakozott volna. Úgyhogy édes szívem, megyek. Győzelem! Most már biztos, hogy októberben Magyarországon leszek, és akkor felidézzük a régi időket, emlékeinkben és a gyakorlatban is…”