Gyönyörű áldozat

Első fejezet-2

Ötvenegy cent! Meg kéne találnom őket, hogy a képükbe vágjam az aprót!

Az utcai lámpák fénye a négy épülettel lejjebb lévő country-western bárba igyekvőkre vetült. A huszonegyet éppen csak betöltő fiatal lányok gyalogoltak el a kávézónk előtt, csoportosan, rövid szoknyában, magas csizmában, és élvezték a nyáresti levegőt – nem mintha errefelé kizárólag augusztusban vetkőznének neki az emberek. A legtöbb helybeli már tizennégy fok felett ledobott pár réteget.

Megfordítottam az ajtón lógó táblát, hogy a ZÁRVA felirat legyen kifelé, de ijedten ugrottam hátra, mert egy arc tűnt fel az üveg túloldalán. Taylor volt, az erdőtüzes, szűkmarkúan borravalózó srác. Mielőtt az agyamnak ideje lett volna uralkodni a vonásaim felett, összehúztam a szemem, és megvető mosolyra húztam a számat.

Taylor széttárta a kezét, a hangját letompította az üveg. – Tudom! Bocs, irtóra sajnálom. Készpénzt akartam hagyni, de már hívtak is minket, és elfeledkeztem róla. Több eszem is lehetett volna, mint szolgálat közben bejönni a városba, de már torkig voltam a szállodai kajával.

Alig ismertem rá a vastag koszréteg nélkül. Tiszta ruhában még akár vonzónak is találtam volna.

– Nem érdekes – fordultam a konyha felé.

Taylor megverte az üveget. – Hé, hölgyem!

Szándékosan lassan fordultam vissza, és kérdőn oldalra hajtottam a fejemet. – Hölgyem?! – köptem ki dühösen a szót.

Taylor leeresztette, aztán zsebre vágta a kezét. – Nyisd ki, kérlek, az ajtót, hogy odaadhassam a borravalót. Rossz érzésem van ettől így.

– Úgy is van rendjén! – fordítottam neki hátat sértődötten, és ekkor pillantottam meg Phaedrát, Chuckot és Kirbyt a hátam mögött, akiket túlságosan is szórakoztatott a helyzet. – Elkél egy kis segítség?

Mindhárman önelégülten meredtek rám, én meg a szememet forgatva fordultam ismét Taylor felé.

– Értékelem az igyekezeted, de már zárva vagyunk – közöltem.

– Akkor legközelebb dupla borravalót adok.

– Felőlem – ráztam elutasítóan a fejemet.

– Esetleg… elhívhatnálak vacsorázni? Két legyet egy csapásra…

Felvontam a szemöldököm.

Taylor előbb jobbra, majd balra pillantott. A járókelők kezdtek lassítani, hogy élvezhessék a szócsatánkat.

– Kösz, de nem.

Kirobbant belőle egy kis nevetés. – Úgy teszel, mintha seggfej lennék. Ami azt illeti, kicsit igaz is, de… eltereled a figyelmemet.

– Á, szóval az én hibám, hogy nem hagytál borravalót? – böktem a mellkasomra.

– Mondhatjuk…

Dühösen rámeresztettem a szemem. – Te nem seggfej vagy, hanem faszfej!

Taylor szélesen elvigyorodott, és két tenyerével az üvegnek támaszkodott. – Most már muszáj randiznod velem!

– Hordd el magad! – förmedtem rá.

– Falyn! – rikácsolta Phaedra.

Felnyúltam, és lekapcsoltam a kinti világítást. Taylor sötétben maradt. Még ott állt mellettem a meleg mosószeres vízzel teli vödör és a nyeles felmosórongy.

Phaedra a nyelvével csettintett, aztán a helyemre állt a bejárati ajtó elé. Bezárta, majd a kulcsot a kötényzsebébe ejtette. Chuck visszabújt a konyhába, és mi ketten Kirbyvel feltakarítottuk az éttermi részt.

– Meg fogod bánni – csóválta a fejét Kirby, miközben a hatos asztal alatt mosott fel.

– Kétlem – válaszoltam, és a kötényzsebemből egy nagy adag rágót dobtam a számba.

Kirby elszontyolodott. Nem tudtam megállapítani, hogy engem sajnált, vagy csak ráunt az örökös ellenkezésemre.

Hűséges, öreg fülhallgatóm kényelmesen ült a fülemben, és a Hinder frontembere dúdolt érzelmesen a lejátszómból kígyózó vezetéken át, mialatt a felmosórongyot tologattam a kockás kőpadlón. A fanyéltől esténként rendszerint egy szálka a tenyeremben kötött ki, de ennek jobban örültem, mint a heti háromszori alkalommal kötelező zongoraleckéknek. Sokkal jobbnak tűnt a szálka, mint az, hogy pár óránként be kellett jelentenem, hol vagyok, máskülönben a nyilvános letolást kockáztattam – az orvosi egyetemnél meg ezerszer kívánatosabb volt.

Utáltam a betegségeket, utáltam betegek, testnedvek és fiziológiai folyamatok közelében lenni. Kizárólag a seggfej szüleim tartották remek ötletnek, hogy orvosira járjak.

A The Life utáni két másodperces szünetben kopogást hallottam az üvegen, ami a Bucksaw kávézó homlokzatát képezte. Felnéztem, és a fülhallgatót kirántva a fülemből földbe gyökerezett a lábam.

Dr. William Fairchild, Colorado Springs korábbi polgármestere állt a járdán, és megint az üvegen kopogott, jóllehet egyenesen rászegeztem a tekintetem.

– A francba, Falyn… – sziszegte Kirby. – A fenébe…

– Látom, és őt is – húztam össze a szemem a törékeny szőke láttán, akit a potrohos doktor alakja csaknem eltakart.

Phaedra azonnal az ajtóhoz sietett, a zárba dugta a kulcsot, és elfordította. Ajtót nyitott, de nem üdvözölte szívélyesen a járdán álló párt. – Jó estét, dr. Fairchild. Nem vártuk.

A férfi levette cowboykalapját, aztán megpróbált belépni. – Csak Falynnel akartunk beszélni.

Phaedra az ajtógombra tette a kezét, és elállta az útját, nehogy tovább tudjon jönni. – Bocs, William. Amint már mondtam, nem vártuk.

William pislogott, aztán hátranézett a feleségére.

– Falyn – kukucskált át a nő a férje válla felett. Drága szürke zsákruhát viselt, hozzáillő cipővel. A ruhájából, a férfi öltönyéből és nyakkendőjéből arra következtettem, hogy valakivel vacsorázni fognak a belvárosban.

A nő kilépett a férfi mögül, hogy szembekerülhessen velem. – Van időd beszélgetni?

– Nincs. – Fújtam egy nagy buborékot, aztán hagytam, hogy kipukkanjon.

Feltárult a kétszárnyú ajtó, és Chuck bukkant elő a konyhából. Az alkarja és a keze még mosogatószeres víztől fénylett.

– Dr. Fairchild – üdvözölte a férfit. – Blaire – köszönt a nőnek.

Blaire nem örült. – Szintén dr. Fairchild – közölte, és hiábavalóan igyekezett fesztelen lenni.

– Távolról sem akarok tiszteletlen lenni – kezdte Chuck –, de nem jöhetnek ide bejelentés nélkül. Úgy vélem, ezt tudják is. Legyenek kedvesek más időpontban idefáradni, azzal mindenkit kevésbé zaklatnának fel.

Blaire Chuckra pillantott. Máris azon törte a fejét, mivel intézhetné úgy, hogy Chuck megbánja, hogy szembe mert szállni vele.

– Egy fiatalember vár odakint – mondta William. – Hozzád jött?

Ledobtam a felmosórongyot, és Phaedra meg a szüleim mellett elsietve kinéztem: Az üvegfalon túl Taylor állt zsebre vágott kézzel, az épület sarkának dőlve.

– Mit keresel még itt? – kérdeztem.

Taylor kiegyenesedett, és szólásra nyitotta a száját.

William rászegezte a mutatóujját: – Csak nem az istenverte átmeneti földmenedzsmenthez tartozó melósok egyike?

William kivörösödő arca és a szeme, ami hirtelen villogni kezdett, akkora elégedettséggel töltött el, amit csak az igazi rosszindulat szülhet.

Taylor pár lépést tett felénk. William dühe egyáltalán nem vette el a kedvét.

– Bizonyára az apád – vetette oda nekem.

A váratlan bemutatkozástól bosszúsan rágtam a gumit.

– Jaj, Falyn – kapta félre undorral a tekintetét Blaire. – Úgy nézel ki, mint egy kérődző tehén.

Az egyetlen reakció, amire képes voltam, egy nagy buborék lett, ami visszacsapódott a számra.

Taylor magabiztosan nyújtott kezet. – Taylor Maddox vagyok, uram. Az Amerikai Erdővédelmi Szolgálat melósa.

Az erdei tűzoltó felszegte az állát, és valószínűleg azt hitte, lenyűgözi ezzel az előtte álló fontoskodó seggfejet.

William ehelyett ingerülten egyik lábáról a másikra állt. – Egy csavargó! Istenem, Falyn! És éppen akkor, amikor azt hittem, ennél mélyebbre már nem süllyedhetsz.

Taylor visszahúzta a kezét, és megint zsebre vágta. Megfeszült az álla, ahogy láthatóan uralkodni próbált magán, nehogy visszavágjon.

– Bill – figyelmeztette Blaire, és körülkémlelt, hogy ki hall minket. – Nem ez a megfelelő hely vagy időpont.

– Szívesebben használom az idénymunkás kifejezést – jegyezte meg Taylor. – A Magashegyi Tűzoltócsapatnál vagyok, és fent állomásozunk Estes Parknál.

Széles válla megemelkedett, amikor mélyebbre nyomta az öklét a zsebébe. Olyan érzésem támadt, hogy szívesen hozná közelebbi kapcsolatba William állával.

Taylor mozdulata magára vonta apám tekintetét. – Tűzoltócsapat, mi? És ahogy látom, részmunkaidős rajzlap.

Taylor kuncogva pillantott le a jobb karjára. – A fivérem tetoválóművész.

– Ugye, nem randevúzol ezzel a lecsúszott alakkal? – Szokás szerint apám nem annyira kérdezett, mint inkább választ követelt.

Taylor rám nézett, és elvigyorodott.

– Nem – válaszoltam. – Szeretjük egymást. – Kényelmesen odasétáltam Taylorhoz, aki ugyanúgy meglepődött, mint apám, és lágy csókot nyomtam a szája sarkára. – Holnap este nyolckor végzek. Várj akkor.

Taylor elmosolyodott, átfogta a derekamat, és magához vont. – Érted bármit, szivi.

William gúnyosan mosolygott, de Blaire megérintette a mellkasát, hogy jelezze, maradjon csendben.

– Beszélnünk kell, Falyn – közölte anyám, és a tekintete elől nem maradt rejtve egyetlen tetoválás sem, s egyetlen lyuk kirojtosodott széle sem Taylor szakadt farmerján.

– Beszéltünk – válaszoltam, mert önbizalmat adott, ahogy Taylor magához szorított. – Ha majd még lesz mondanivalóm, hívlak.

– Hónapok óta nem álltál szóba velünk. Ideje, hogy beszéljünk – erősködött.

– Minek? – kérdeztem. – Semmi sem változott.

Blaire tekintete az arcomról lesiklott a testemre, aztán megint az arcomon állapodott meg. – Sok minden változott. Pocsékul nézel ki.

Taylor eltartott magától, tetőtől talpig végigmért, aztán némán eljátszotta, mennyire nem ért egyet anyám véleményével.

Blaire felsóhajtott. – Időt is hagytunk, távolságot tartottunk, hogy átgondolj mindent, de most betelt a pohár. Haza kell jönnöd.

– A közelgő választási kampányának nincs is köze ehhez? – intettem a fejemmel apámra, aki bosszúsan kidüllesztette a mellét.

Majdnem eldurrant az agyam attól az arcátlanságtól, amivel a sértett ártatlanságot játszotta.

Eltorzult az arcom. – Szeretném, ha mindketten távoznátok. Most azonnal.

William támadóan húzta ki magát, és egyet lépett felém. Taylor felkészült, hogy ha kell, megvédjen. Chuck már korábban is szembehelyezkedett a szüleimmel, de Taylor mellett egészen máshogy éreztem magam. Alig ismert, most mégis itt állt, védelmezőn takart el a testével, és dühösen meredt apámra, hogy van-e mersze még egy lépést tenni. Régóta nem éreztem magam ilyen biztonságban.

– Jó éjt, dokik – köszönt el Phaedra a maga reszelős, déli orrhangján.

Taylor kézen fogott, és a szüleim mellett elhaladva bevezetett az étterembe.

Phaedra apám orrára csukta az ajtót, és Blaire szeme előtt látványosan elfordított a zárban a kulcsot. Amikor Phaedra hátat fordított nekik, a szüleim továbbindultak eredeti úti céljuk felé.

Chuck összefonta a karját, és Taylorra meredt.

Taylor lenézett rám, bár a százhetvenegynéhány centimmel én sem voltam éppen törpe. – Ugye, csak a szüleidet akartad feldühíteni?

Lesimítottam a kötényemet, aztán a szemébe néztem. – Igen.

– Akarod még, hogy nyolcra érted jöjjek? – kérdezte. – Vagy az is csak a műsor kedvéért volt?

Kirbyre sandítottam, aki a kelleténél boldogabbá tett a helyzet.

– Nem szükséges – vontam meg a vállam.

– Ugyan már – villant ki a foga, és a bal orcáján egy mély gödröcske jelent meg. – Belementem a játékba. A legkevesebb, hogy megengeded, hogy meghívjalak vacsorára.

Kifújtam a frufrumat az arcomból. – Rendben. – Miközben visszafelé indultam, levettem a kötényemet.

– Igent mondott? – tette fel a kérdést Taylor.

Chuck kuncogott. – A helyedben ennyivel beérném, és elhordanám az irhámat, kölyök. Régen nem mondott igent senkinek sem.

Felkocogtam a lépcsőn az étterem feletti lakásba, és hallottam, ahogy kattan lent a zár; valaki kiengedte Taylort. Pár lépést tettem a Tejon Streetre néző ablakhoz, és figyeltem, ahogy Taylor odasétál a parkolóban álló kisteherautójához.

Hosszú sóhajomtól kicsit szétnyílt a szám. Olyan helyes és elbűvölő volt, és az erdőtüzet oltók csapatában dolgozott. Máris statisztikai adat voltam. Nem hagyom, szántam el magam, hogy egy másik statisztikát gyarapítson velem. Egy vacsora nem a világ, és tartoztam neki annyival, amiért belement a játékba, mikor felhúztam a szüleimet.

De nagy gyakorlatom volt már a lelécelésben. Egy vacsora, és végeztünk.