Gyönyörű áldozat

Második fejezet

Második fejezetMegtáncoltattam az ujjaimat a zuhanyrózsából ömlő hűs permetben. A csövek bús dalt nyekeregtek, ahogy a Bucksaw kávézó feletti kétszobás tetőtéri lakásom vékony falain belül remegve kitágultak. Úgy tűnt, mintha egy örökkévalóságig tartana, amíg feljön a meleg víz.

A szőnyeg kopott volt, a lakás pedig zsír- és penészszagú, ha nem gyújtottam illatos gyertyát, de havi kétszáz dollárért lakhattam benne. A Springsben bérelhető többi lakáshoz képest ingyen jutottam hozzá.

A Phaedra eklektikus gyűjteményéből kimaradt díszek függtek a falakon. Egy szál ruhában, a Vuitton táskámmal jöttem el otthonról. Még ha el is akartam volna hozni a holmimat, apám akkor sem engedte volna.

Dr. William Fairchildtól a kórházban és otthon is rettegtek, de nem a goromba vagy rossz természete miatt, bár ez utóbbi igaz volt rá. William ismert kardiológus volt Colorado államban, és dr. Blaire Fairchild, Észak-Amerika egyik legkiválóbb szív- és mellkassebésze volt a felesége, más szóval az anyám – és a keze alatt dolgozó nővérek szerint a rohadt dögök legrohadtabbika.

A szüleimet isten is egymásnak teremtette. A családunkba csak egyvalaki nem illett bele: én. Folytonos csalódást jelentettem mindkettejüknek. A középiskola harmadik osztályában rászoktam kedvenc barátomra, titkos vigaszomra, a stresszmentes jóérzés ígéretére, az olcsó sörre. Minél megszállottabbak és ismertebbek lettek a szüleim, annál jobban dédelgettem a magányomat és szégyenemet, nem mintha a szüleim észrevették volna.

A víz lassan felmelegedett, és visszarántott a jelenbe.

– Végre – mondtam a levegőbe.

Könnyen tudtam kigombolni a farmeromat, a slicc kopott volt és kissé megnyúlt. Lehúztam a cipzárt, és akkor jöttem rá, illetve pattant ki a fejemben kavargó számtalan gondolat közül, hogy megfeledkeztem a szokásos esti tennivalóim egyik fontos részletéről. Hangosan káromkodva siettem a hálószobai szekrényhez. Lehajoltam, és felvettem egy negyvenegyes méretű cipőhöz való dobozt. A konyhába vittem, s letettem a pulton heverő kötényem mellé.

A csinosan összehajtott kötényből egy vaskos köteg húszas és néhány kisebb bankjegy kukucskált ki. Levettem a fedelet a dobozról, amelyben egy Adidas cipő helyett több mint öt év levél-, fénykép- és készpénztermését tartottam. Gondosan beleraktam a borravalóm felét, aztán eldugtam a szekrény sötét sarkába.

Visszamentem a konyhába, hogy a maradék pénzt egy fekete tárcába tegyem, amit azután vásároltam a helyi diszkontban, hogy a neten eladtam a Louis Vuittont. A száztizenegy dollár kápé a többihez került; a másnapi műszak végére meg is lesz a lakbérem. Elmosolyodtam a gondolattól, és a fürdőszobába menet a pultra dobtam a tárcát.

Az egész napi izzadságtól a bőrömhöz tapadt a trikóm. Lehámoztam magamról, aztán könnyedén lerúgtam a magas szárú, kopott fehér Converse tornacipőt, kígyózva kibújtam a testhezálló farmerből, lehúztam a bokámnál, és a sarokba rúgtam.

Boldoggá tett a nagy halom szennyes, mert tudtam, hogy előző életemben ilyen sosem fordult volna elő. Ha a cselédeink: Vanda, a házvezetőnő és a három szobalány, Cicely, Maria és Ann nem mosott volna ki a nap végére mindent, egyiküket biztosan elbocsátják. Amint felkeltem, bevetették az ágyamat, és másnapra minden levetett ruhámat kimosták, kivasalták és a helyére rakták.

Hagytam, hogy a bugyim a földre hulljon, és a lábujjammal hámoztam le magamról az átizzadt zoknit. A gőzölgő, felemásan spriccelő zuhany alá álltam. A víz néha jéghideg lett, aztán váratlanul tűzforró, mielőtt ismét normálisan folyt volna, de nem bántam.

A szemétládám megtelt, a mosásban egy héttel maradtam el, a mosogatóban felhalmozódtak a piszkos edények. És úgy fekszem le, gondoltam, hogy fütyülök az egészre. Senki sem volt, aki rám kiabált volna a rend megszállottjaként, vagy megdorgált volna a nadrágból kicsúszó pólóm vagy a vadul meredező hajam miatt. Itt nem kellett tökéletesnek lennem. És többé másutt sem. Senki másért nem léteztem, nem lélegeztem, csupán magamért.

A fürdőszobában a helyiséget éveken át betöltő gőz miatt kezdett leválni a tapéta, a nappaliban itt-ott lekopott a festék, a hálószobám sarkában lévő nagy vízfolt évről évre egyre csúnyább lett. A szőnyeg kibolyhosodott, a bútorok idősebbek voltak nálam, de az enyém volt minden. Nem kötődött semmihez sem emlék, sem kötelezettség.

Amint lesúroltam a zsírt és az izzadságot a bőrömről, kiléptem a zuhany alól, és egy bolyhos sárga törülközőt tekertem magamra, aztán nekifogtam a szokott esti menetrendemhez: fogmosás, testápolás. Hálóingbe bújtam, és pontosan hat percig néztem a híreket, amíg meg nem tudtam, milyen időjárás várható. Végül bebújtam a nagy ágyba, és elalvás előtt valami vitathatatlanul rémes szemetet olvastam.

A Bucksaw-ban tíz óra múlva kezdődik a reggeliztetés, és a napom úgy zajlik majd, mint minden más nap, a vasárnapok és néha egy-egy szombat kivételével, amikor Phaedra ragaszkodik hozzá, hogy másutt legyek. Csak a holnap lesz más: át kell vészelnem valahogy az ügynökségközi fajankóval a vacsorát, ahol nagy valószínűséggel azt hallgathatom majd, milyen király a fejsze meg a tetkó, és olyan undokul viselkedem, hogy többé ne keressen, míg haza nem megy Estes Parkba.

A váratlan kopogás megriasztott. Felkönyököltem, és körülnéztem a hálószobámban, mintha attól jobban hallanék.

– Falyn! – kiabálta Kirby az ajtó túloldaláról. – Gunnar késik, engedj be!

Nyögve tápászkodtam fel a kényelmes matracról. Átvonszoltam magam a szobán, aztán a nappalin a bejáratig. Miután elfordítottam a kulcsot, Kirby nyomult be az ajtón. Még most is kötényben volt, a kezében papírpohárban üdítő.

– Lehet valakit úgy szeretni mindenért, hogy közben nem szeretünk benne semmit? – morogta. Bevágta maga mögött az ajtót, ami kis híján súrolta az arcomat. Belekortyolt az italába, és az ajtóhoz legközelebbi tárgynak, a hűtőmnek dőlt. – A héten már másodszor késik.

– Talán nem kéne hagynod, hogy kölcsönvegye a kocsidat – mondtam.

– De a teherautója már megint a szervizben van. – Kirby tekintete végigsiklott a lila pamuthálóingemen, és kiszakadt belőle a nevetés. – Milyen szexi a hálóinged, nagyi!

– Fogd be! – mordultam rá, és pár lépést tettem a falra akasztott nagy tükör felé. A hálóingem egy túlméretezett trikó volt, minden nagymamás vonás nélkül.

Mezítláb átcaplattam a kopott szőnyegen, és hellyel kínáltam. Megragadtam a még nyirkos hajamat, és gondolkodás nélkül megcsavartam a végét. A lágy hullámokban vállamra omló haj álca volt, és éppen csak eltakarta volna a mellemet, ha valaha is ruhátlanul egy lagúna partján találtam volna magam. Ha ideges voltam, vagy unatkoztam, lefoglalta a kezem, és el is takart a kíváncsi tekintetek elől: elég volt megmozdítani az állam, és máris vörösesbarna fátyol ereszkedett közém és a nem kívánatos pillantások közé.

Nem lehetett előre tudni, hogy a férfiak a hajamra vagy a szememre tesznek-e előbb megjegyzést. A két szemem nem ült olyan közel egymáshoz, mint Kirbyé, de ugyanolyan mandulavágású volt, csak a felső szemhéjam kicsit lejjebb ereszkedett. Nézhettem a YouTube-on annyi szemsminkes tanácsadást, ahányat csak akartam, a szemkihúzó ceruzával hiába bajlódtam. Az egész sminkes dolog felesleges volt, mert sosem tanultam meg kifesteni magam, a szemem formája és ragyogó zöld színe valamiért mégis mindig bókokra késztette a törzsvendégeimet. Néha még az orrom körül elszórt szeplőket is megdicsérték.

Kirby kényelmesen elhelyezkedett a kanapén, és hátradőlt a párnákon. – Szeretem ezt a vén kacatot! Szerintem idősebb nálam.

– Annál is idősebb, mint mi ketten együttvéve.

A tetőteret bútorozottan vettem ki, csak az ágy volt új. Sokszor aludtam a kanapén, amíg össze tudtam kuporgatni annyi pénzt, hogy vegyek egy ágykeretet és egy matracot. Az ágytámlát szükségtelennek ítéltem. A borravalómat csak a nélkülözhetetlen dolgokra költöttem.

A forgatható, szúrós, narancssárga fotelbe ültem a kanapén mellé, és néztem, ahogy a homlokát ráncolja, miközben szívószállal iszik.

Megfordította a csuklóját, hogy finom, fekete bőrszíjas karórájára pillantson, aztán teátrálisan felsóhajtott: – Gyűlölöm!

– Dehogy.

– Utálok várni. A Gunnarral való egész kapcsolatomat mintha ez jellemezné: a várakozás.

– Odavan érted. Azért végzi a tanfolyamokat, hogy jó állást kapjon, és megadhasson neked mindent, mikor majd a felesége leszel. Rosszabb is lehetne.

– Igazad van. A városban ő a legdögösebb, az új játékszereden kívül. Tényleg hagyod, hogy elvigyen vacsorázni?

– Ingyen vacsora? Naná!

– Lent is ehetsz ingyen – jegyezte meg Kirby fapofával, és megcsillant a fény az orrcimpájába illesztett kis gyémánton.

Kirby finom ívű orra illett törékeny vonalú arcához, harminchatos lábát is beleértve. Az alakja, mint egy iskolai szurkolócsapat vezetőjéé, a mosolya Miss Amerikát is megszégyenítette volna. Modell vagy színésznő is válhatott volna belőle, mégis Springsben dolgozott pincérnőként.

– Miért vagy még itt? – kérdeztem, eleresztve a fülem mellett a megjegyzését.

Elfintorodott. – Jaj, Falyn, bocs. Majd lent várok.

Odanyúltam, amikor felállni készült. – Ne, te buta!

Visszanyomtam, ő pedig a szemöldökét ráncolva ült vissza. – Úgy értettem, miért nem dobbantottál még a városból.

Kisimultak a vonásai. – Tetszik itt – vonta meg a vállát. – És Gunnar még suliba jár. A szülei addig állják a tandíját, míg otthon lakik, és segít a tanyán.

– Még most is az a terve, hogy jelentkezik az orvosasszisztensi programra Denverben?

– Azért marad az otthonához közel, és végzi a Colorado Springs-i Egyetemen az orvosasszisztensi szakhoz szükséges előtanulmányokat. Aztán már könnyen átkerülhet a denveri egyetemre.

– Úgy érted, a közeledben maradhat.

– Csak a spórolás miatt. Később majd átköltözünk Denverbe. Remélem, találok ott az ittenihez hasonlóan rugalmas melót, hogy dolgozhassak, míg ő az egyetemen van.

– Biztos találsz – nyugtattam meg. – Denver az… Denver. Több lehetőséged lesz.

A felcsillanó reménytől elkerekedett a szeme. – Te hova jártál? Nem ide a közelbe.

Éreztem, ahogy az arckifejezésem akaratlanul is zárkózottá válik.

– Dartmouthba jártam orvosi előkészítőre. Legalábbis az volt a kiszemelt irány.

– És nem tetszett?

– Szuper év volt.

– Csak egy? Úgy mondod, mintha egy másik életben történt volna.

– Csak egy év volt. És tényleg úgy érzem.

Kirby a papírpohara fedelével matatott. – Mennyi idő telt el azóta, hogy eljöttél? Két év?

– Négy.

– Egy éve dolgozunk együtt, és sosem meséltél róla. Ugye, a szüleidhez van köze?

– Meglep, hogy ilyen sokáig nem kérdeztél rá – vontam fel a szemöldökömet.

– Mire úgy éreztem, elég közel kerültünk, hogy szóba hozzam a témát, már féltem tőle, hogy mit fogsz mondani.

– Nincs mit mesélnem.

– Csak azért mondod, hogy jobban érezzem magam? – kérdezte. – Mert ha történt ott veled valami, nekem nyugodtan elmesélheted! Tudod jól, hogy senkinek sem adom tovább, még Gunnarnak sem. – Tökéletes vonásai még káprázatosabbak lettek, amikor elszomorodott, az alsó ajka még jobban kitelt, amikor lebiggyesztette.

– Semmi sem történt velem Dartmouthban. Ahogy már mondtam, jól éreztem ott magam, de a taníttatásomhoz olyan feltételeket szabtak, amikbe nem mehettem bele.

– Ó! – Látszott rajta a megkönnyebbülés. – A szüleid.

– Igen. Ők.

Ismét kopogtak.

Kirby nagyot rikkantott, amitől összerezzentem: – Bújj be!

Elfordult az ajtógomb, és egy behemót, félig felnőtt férfi, félig még gyerek lépett be, akinek édes babaarca volt, és olyan izomzata, amit a pólója alig bírt elfedni. Gyors mozdulattal megfordította hátul hálós sildes sapkáját, és a háló alól megzabolázhatatlan vörösesszőke fürtök bújtak elő. A kanapéhoz sietett, hogy leüljön Kirby mellé. – A fenébe is, szivi, iszonyúan sajnálom! Rohadt esti órák és rohadt forgalom.

Kirby sztoikus arckifejezéssel hajolt hozzá, hogy Gunnar puszit adhasson az arcára, és megremegtette hosszú pilláit.

Kirby senkit sem tudott becsapni: máris megbocsátott Gunnarnak.

– Bocs a káromkodásért – vágott felém a tekintetével Gunnar.

Legyintettem, és ezzel el is hessegettem a bocsánatkérését. – Itt nincsenek szabályok – néztem körül vigyorogva a tetőteremben. – Növeli a vonzerejét.

– Hogy ment a munka? – ugrált Kirby és köztem a tekintete. A nyelve beszéd közben a fogának ütközött, és ettől enyhén selypített, amit imádnivalónak találtam.

Gunnar udvarias és figyelmes természetű volt, s ha csatlakoztam kettejükhöz egy-egy bulizós estén, nem sok jót ígérő pillantása elijesztette a tolakodókat. Kirby sokszor említette, milyen egy szuperhős szerelmének lenni, és sosem félt, vagy aggódott, mert Gunnar mindig kézben tartotta a dolgokat. Gunnar, ha éppen nem tanult, vagy nem Kirbyvel volt, az edzőteremben időzött, de nem volt olyan a fizikuma, mint egy testépítőé, bár magas és épp eléggé testes volt ahhoz, hogy megfélemlítsen másokat. Az egyetlen hibája abból fakadt, hogy túl rendes és jó érzésű lévén folyton mások kedvét kereste, ami miatt gyakran elkésett, és közben ki sem látszott a munkából.

Kirby kifújta a levegőt, és az egyik lábát a barátja ölébe fektette. – Csodás volt. Falynnek randija lesz.

Gunnar megerősítést várva rám nézett.

Vállat vontam. – Megjelentek a szüleim. Itt voltak, amikor a fiú feltette a kérdést. Muszáj volt belemennem.

Mosolyogva ingatta a fejét, mert már tudta, mi lesz a történet vége. – Szegény csávó!

– Tisztában van vele – mondta Kirby.

– Ja! Akkor meg a saját istenverte hibája – jegyezte meg Gunnar.

Elvettem a hátam mögül egy díványpárnát, és a mellemhez szorítottam. – Csak egy vacsora. Nem arról van szó, hogy összetöröm a szívét.

– Én is ezt mondtam, amikor Kirby randizni hívott – kuncogott Gunnar.

Kirby kikapta a karomból a párnát, és Gunnar fejéhez vágta. – Ne mondd ezt folyton mindenkinek! Még azt hiszik, igaz!

Gunnar még akkor is vigyorgott, amikor felvette a párnát a földről, és játékosan visszadobta Kirbynek. – Lehet, hogy ezt szeretném elhitetni veled. Így kevésbé látszom olyannak, mint aki szüntelenül utánad koslatott.

Kirby elolvadt.

Gunnar erőfeszítés nélkül az ölébe vonta Kirbyt, és gyorsan szájon csókolta. Felállt Kirbyvel a karjában, aztán letette a földre.

– Örülök, hogy elmentek – mondtam pléhpofával. – Felkavarodik a gyomrom a nyilvános érzelemnyilvánítástól!

Kirby nyelvet öltött rám, és hagyta, hogy Gunnar kézen fogva az ajtóhoz vezesse. Gunnar megállt, és vele Kirby is.

– Sok szerencsét holnapra – mondta Gunnar.

Kirby vonásai élesebbé váltak a pajzán vigyortól. – A pasinak kell majd a szerencse.

– Kifelé! – parancsoltam rájuk.

Átnyúltam a kanapé karfáján, felkaptam a párnát, és az ajtóhoz vágtam. Gunnar abban a pillanatban húzta ki Kirbyt, és már be is csapta az ajtót. A párna visszapattant a régi fáról, és a sárgásbarna szőnyegre hullott.

Nehéznek éreztem a testem, amikor nagy keservesen feltápászkodtam a székből, és az ágyhoz vonszoltam magam. A takaró vissza volt hajtva, mert nem simítottam ki, amikor korábban felkeltem. Leültem, becsúsztattam a lábam a takaró alá, a paplant állig húztam, és elhelyezkedtem a félig üres ágyon.

Nagy levegőt vettem, és beszívtam a szabadságom illatát, miután öt teljes éven át a saját feltételem szerint birkóztam meg a bánatommal és a bűntudatommal. Lehet, hogy a kelleténél gyakrabban engedtem át a szüleimnek a döntés jogát, de minden észérv és félelem ellenére sikerült felszabadulnom a hatalmuk alól. Bár időnként benéznek, többé nem bánthatnak.

Elnehezült a szemhéjam, párat még pislogtam, mielőtt rémálmok nélküli álomba merültem, amiben nem voltak fehér falak, erős fények, vagy idegenek, akik megragadtak vagy a távolban sikoltoztak. Ezektől az álmoktól már egy hónappal azután megszabadultam, hogy beköltöztem az apró padlásszobába. Most omlettek jártak a fejemben, meg túrótorta és jeges tea, amihez Chuck tűzhely melletti káromkodásai és Phaedra erősködése adták az aláfestő zenét, hogy minél hamarabb ültessük le a vendégeket. A normális a fojtogató, lehetetlen elvárások hiányát jelentette.

Még egy nagy levegőt vettem, és kifújtam, de aztán mégsem a Bucksaw-ról álmodtam.

Hanem Taylorról.