Eltolja a kezemet a szájától, és homlokráncolva, őszinte csodálkozással bámul fel rám.
– Szerinted engem boldoggá tesz, ha így látlak?
Bassza meg. Holt biztos, hogy ez beugratós kérdés.
– Nem tudom, azzá tesz? – kérdezek vissza.
– Basszus! Te engem valami szörnyetegnek nézel?
– A picsába, dehogy! – vergődöm, és a könyökömre támaszkodva beletúrok a hajamba. Ez egyre szebb lesz. Hogy kecmergek ki ebből a slamasztikából? – Csodálatos vagy, Rae. De tudom, hogy utálsz.
– Nem utállak – vonja meg a vállát, és a szemét forgatja. Nem néz rám, helyette körözni kezd a vállamon az ujjával, mint aki zavarban van.
– Komolyan? – mosolyodom el halványan, a szívem vadul kalapál. Nem utál!
– Persze, hogy nem, nagyokos! Gondolod, hogy itt lennék most veled, így – bök állával összetapadt testünk felé
