A védelmező

2. Fejezet

2. Fejezet

13 ÉVVEL KORÁBBAN

Raven

Alig bírok magammal az izgalomtól. Tűkön ülve várom, hogy a szüleim végre elinduljanak az operába. Nem mintha nem szeretnék együtt lenni velük, de ez az este különleges. Mivel apuék programja biztosan az éjszakába nyúlik, beleegyeztek, hogy a barátnőmnél, Ariananál aludjak. Ariana papája, Enrico, Emilio bácsinak dolgozik, és a közvetlen közelükben is laknak. Nem pont ugyanabban a házban, de Arianáék háza is a Bertone birtok területén áll.

Mióta a szüleimmel elköltöztünk a birtokról, és engem másik iskolába írattak, alig látom az unokatestvéreimet, Sandrot és Christ. Fura, de hiányoznak. Az igaz, hogy amikor még együtt laktunk, sokszor halálra idegesítettek, de az utóbbi időben gyakran gondolok rájuk. Chris tizennégy, Sandro pedig tizenhét éves, és régebben folyton veszekedtünk, főleg Chrisszel. Újabban viszont nagyon hiányoznak, de nem csak ők, hanem a bácsikám és a nénikém is. Sok könyörgésembe telt, mire anya beleegyezett, hogy hosszú idő után megint a Bertone birtokon aludhassak, ezért már alig várom, hogy elinduljunk.

Egyébként is furcsa az egész az utóbbi időben. Valami megváltozott a szüleim és a bácsikámék között. Régebben sülve-főve együtt volt az egész család. Együtt ettünk az óriási ebédlőasztalnál, együtt játszottunk, csináltuk a házi feladatunkat, és közösen ünnepeltünk. Boldog voltam a birtokon, és élveztem az állandó jövés-menést és nyüzsgést a házban. Sosem értettem, amikor anyut néha sírva találtam. Fel nem foghattam, mi lehet a baja, hiszen minden olyan szuper volt otthon. Ilyenkor mindig az ölébe furakodtam, és addig hízelegtem neki, puszilgattam és incselkedtem vele, míg mind a ketten nevetésben nem törtünk ki.

Ez persze régebben volt, mert miután elköltöztünk a birtokról, sok minden megváltozott. Az új házunk nem olyan hatalmas, mint a régi, de nincs is rá szükség, hiszen csak mi hárman lakunk benne. Apa gyakrabban van otthon velünk, és nem tűnik el furcsa módon esténként, mint régebben, ha egy titokzatos telefonhívás elszólította. Anya pedig kivirult, és megint sokat mosolyog.

Amikor megkérdeztem, hogy apa haragszik-e Bertone nagymamára, Emilio bácsira meg Claire nénire, és vajon ezért költöztünk-e el a birtokról, a szüleim ledöbbentek és láthatóan zavarba jöttek. Azt válaszolták, hogy nem haragszanak rájuk, csak éppen apa új munkát talált, és nem dolgozik már együtt Emilio bácsival. Azért, hogy ne kelljen olyan sokat utazgatnia az új munkahelyére, okosabbnak látták, ha saját házba költözünk. Ez logikusnak hangzik, bár ha rajtam múlna, inkább nem cseréltem volna iskolát. Anya a költözés óta is találkozgat Claire nénivel, és ilyenkor gyakran engem is magával visz, de soha nem a birtokra megyünk, hanem mindig valahol a városban futunk össze.

Anyu nem volt elragadtatva az ötlettől, de végül addig könyörögtem, míg beleegyezett, hogy amíg ők operáznak, én a birtokon aludhatok, Arianánál. Alig várom!

Behúzom a cipzárt a rózsaszín gurulós kofferemen, zsebre teszem az Arianának készített karkötőt, és elindulok a lépcső felé. Ahogy a szüleim hálószobája mellett elhaladok, hangokra leszek figyelmes, és lelassítok. Hallom, hogy az én nevemet említik, ezért közelebb húzódom a résnyire nyitott ajtóhoz, és fülelni kezdek.

– Mindig rossz érzéssel tölt el, amikor oda megy – hallom anya aggodalmas sóhaját.

– Nincs semmi okod az nyugtalanságra, Jane. A birtok olyan, mint egy erődítmény. Sehol máshol nem lehetne nagyobb biztonságban, mint ott.

– Igazad van. Nem is emiatt, csak valahogy… rossz előérzetem van.

– Nem lenne szabad ekkora ügyet csinálnod belőle.

– De az a múltkori telefonhívás. Halálra rémisztett.

– Nem fog többé előfordulni, ígérem. Emilio már kézbe vette a dolgokat…

– Na látod, pont ez az, ami még inkább aggaszt.

– Gyere ide, szívem! – mondja apa, azután hirtelen elhal a beszélgetés. Picit hátrébb húzódom, nem akarom, hogy hallgatózáson kapjanak, de nem hallok lépteket, amiből arra következtetek, hogy biztosan csókolóznak. Megint! – forgatom a szemem.

Nem titok, hogy apa állatira odavan anyáért. Folyton ölelgeti őt, és állandóan csókolóznak, tök mindegy, hogy mások látják-e őket vagy sem. Annyira ciki. Mondtam is nekik, hogy ez nagyon gáz, de apa mindig csak elhülyéskedi a dolgot, anya meg pirulva hallgat.

Aztán meghallom, hogy a beszélgetés folytatódik bent, és még jobban hegyezem a fülem.

– Megígértem, hogy minden tőlem telhetőt megteszek, így van? – kérdezi apa. – De bizonyos dolgok nem mennek egyik napról a másikra. Vannak emberek, akik nem értik, és nem is akceptálják, hogy nem vagyok többé a bizniszben.

– Nem panaszkodom, Matteo – hallom anya békülékeny hangját.

– Adj egy kis időt szívem! Minden rendben lesz.

Ruhasuhogás és kuncogás szűrődik ki a szobából. Aztán ismét apa szólal meg:

– Szívdöglesztő vagy! Be sem fognak engedni az operába. Elvonod az emberek figyelmét az előadásról.

– Ó, te sármőr! – nevet anya. – Ne! Matteo, összegyűröd a ruhámat – hallom a kacagását, és biztos vagyok benne, hogy azok ketten már megint nem bírnak magukkal.

– Ne légy ilyen kegyetlen, szépségem! – mondja még apa, de ekkor gyorsan elhúzódom az ajtótól. Magamban vihogva húzom tovább a bőröndömet a lépcső felé, a kerekei szerencsére hangtalanul gurulak a puha szőnyegen.

Apám nem túlzott, ami a dicséretet illeti. Az anyukám Észak-Írországból származik, és nagyon szép nő. Hosszú, dús, világosbarna haja van, és kékeszöld szeme. Én csupán a szeme színét örököltem tőle, egyébként minden másban a sötét hajú, kreol bőrű, Bertone családhoz hasonlítok. Elég egyértelmű, hogy a szüleim között dúl a szerelem. Nem mintha apa megpróbálná eltitkolni. Anya annak idején Angliát és a családját is hátrahagyta, csak hogy együtt lehessen apámmal, a sármos, de kétes hírű Matteo Bertonéval. Anya nem szívesen beszél a saját szüleiről, mert ők megszakítottak vele minden kapcsolatot, amikor a tanácsuk ellenére férjhez ment apámhoz. Csak Nolával, a húgával tartja a kapcsolatot. Amikor néha Angliáról faggatom, és arról kérdezgetem, hogy nem hiányoznak-e neki az ottani rokonai, anya csupán annyit válaszol, hogy bár hiányoznak neki, soha, egyetlen pillanatra sem bánta meg a döntését, és a világon semmit nem csinálna másképp, ha újra kezdhetné.

Anya még a szokottnál is hosszabban és érzelmesebben búcsúzik el tőlem, amikor kitesznek a birtokon. Apa megpuszil, és játékosan összeborzolja a hajamat, amivel az idegeimre megy. Szándékosan csinálja, mintha még mindig óvodás lennék. Jó dolog volt viszont, hogy kikönyörögtem, hadd maradhassak másnap ebédre is, és nagy nehezen belementek. Abban egyeztünk meg, hogy csak ebéd után jönnek értem.

Apa kinyitja az ajtót anyának, és gálánsan betessékeli a csapott hátú, fekete Audiba. Mi, Arianával csak vihogunk a túlzó mozdulatain. Úgy viselkedik, mint valami középkori lovag. Amikor átigazítja anya hosszú báli ruhájának a szegélyét az autóküszöbön, oldalra fordul, és játékosan ránk kacsint. – Viszlát holnap, Bella – mondja, és hozzám lépve, megpuszilja a homlokomat. Odaint Claire néninek, beül a kocsiba és gázt ad. Az Audi gumija alatt hangosan csikorognak a fehér, kis kavicsok, ahogy elhajtanak a ház előtti lépcsősor elől. Anya hátrafordulva integet nekem, amíg a kocsi el nem tűnik a kijárathoz vezető platánsor takarásában. Arianával kézen fogva, izgatottan szaladunk be a házba, és alig várjuk, hogy végre elkezdődhessen a pizsama parti.

Tegnap volt az utolsó alkalom, hogy élve láttam a szüleimet. Bár a szakadékba zuhant, összezúzódott Audit és apáék holttestét még az éjjel megtalálták, nekem csak ma délben mondták el, hogy mi történt. Ezen a nyári napon véget ért számomra a gyerekkor. Túl hirtelen, túlságosan brutális módon, de úgy érzem, felnőtté váltam. Tizenhárom éves vagyok.

JELEN

A kocsi alig áll meg a Bertone villa bejárata előtt, máris látom a nagynénémet kitárt karokkal, könnyes szemmel felénk szaladni. Claire szinte feltépi az ajtót, és vad zokogással ölel magához.

– Szentséges szűzanya! Te lány! Te lány! Mi történt? Megsebesültél? – hadarja szipogva, lehetőséget sem adva a válaszra. Aztán kicsit eltol magától, és láthatóan sérülések nyoma után kutat a testemen.

– Nincs semmi bajom – válaszolom erőtlenül. – Szerencsénk volt.

Claire könnyes szemmel néz, majd az alkaromat megragadva ismét maga felé von egy ölelésre. Felszisszenek a fájdalomtól, mire a néném elborzadva hátra ugrik, és elkerekedett szemmel bámul.

– Azt mondtad nem sérültél meg – kapja a szája elé a kezét, majd olyan korholó tekintetet vet Enrico felé, mintha csak őt okolná a történtekért.

Enrico épp mondani akar valamit, de megelőzöm.

– Semmi komoly, nénikém. Csak néhány karcolás a karomon. Nem nagy ügy. Csak az üvegszilánkok…

– Madonna! – kiált fel, egekbe emelt kézzel, majd közel hajol, hogy jobban szemügyre vegye a sebeimet. – Ez elég csúnyán néz ki drágám. Le kell fertőtleníteni. Enrico, hívasd az orvost azonnal! – adja ki az utasítást, mire Enrico egy Igen, Mrs. Bertonét mormol, felém biccent, és már veszi is elő a telefonját, hogy házhoz hívja a család bizalmas orvosát. Meg sem próbálok ellenkezni, vagy lebeszélni a nénikémet a tervről, tudom, hogy úgyse mennék sokra vele. Hamarabb szabadulok, ha hagyom, hogy megtegye az érdekemben, amit jónak lát. Fáradtan magam mellé ejtem a karomat, és mélyet sóhajtok. – Ó, istenem! Drága kislányom – mondja elcsukló hangon, és ezúttal óvatosabban, megint magához ölel. – Minden rendben lesz, drágám. Meglátod, minden rendbe jön – ismételgeti bíztatón, a hajamat simogatva, pont úgy, mintha még mindig az az elveszett, halálra rémült, éjszakánként az édesanyjáért síró gyerek lennék, akit tizenhárom évvel ezelőtt befogadott.

A támadás óta most először szabad folyást engedek a könnyeimnek. Nem igazán hiszek benne, hogy a dolgok rendbe jönnek, de jólesik a gondoskodás és a szeretet. Claire, temperamentumos, határozott asszony, imádja a családját, és zokszó nélkül mindenben támogatja a férjét. Felettébb hasznos tulajdonságok, ha az ember egy olyan férfi felesége, mint amilyen a nagybátyám, és egy olyan család tagja, mint amilyen a Bertone. Ezt számos alkalommal megállapítottam, amikor a nagynénémet összehasonlítottam a saját édesanyámmal, akit nyilvánvalóan más fából faragtak. Anyám sosem viselte jól a stresszt, ami apámék tevékenységének természetes velejárója volt. Gyerekkoromban még nem igazán értettem miért, de anyám akkor kezdett kivirulni, amikor apa megszakította a kapcsolatot a klánnal, és külön költöztünk. Ő hitt abban, hogy lehetséges kiszállni a maffia karjai közül, és új életet kezdeni. Tévedett, és ezért az életükkel fizettek mindketten. Amikor anyámat és a nagynénémet hasonlítgatom egymáshoz, az is megfogalmazódik bennem, hogy belőlem sem lenne jó, maffiás feleség. Utáltam, amikor az elemiben Jimmy Calder, az a szeplős, vörös hajú fiú, kis maffia-hercegnőnek nevezett. Akkoriban fogalmam sem volt, hogy honnan vette a dolgot, de a szóbeszéd a családom szervezett bűnözésben való részvételéről már nagyon korán a nyomomban volt. A név rám ragadt az iskolában, és én gyűlöltem. Nem akartam különbözni a többiektől. Nem akartam, hogy másként nézzenek rám. De ugye az ember nem választhatja meg a szüleit. Annál inkább azonban a férjét! Bár szeretem a családomat, már egészen fiatalon elhatároztam, hogy soha, de soha nem kezdek majd olyan férfivel, akinek bármi köze is van az alvilághoz.

– Menjünk be a házba! – szólal meg Claire, és kissé hátrébb húzódva, borús arccal törölgetni kezdi a könnyeket az arcomról. Átöleli a vállam, és a ház felé von. – Halálra rémültünk, amikor meghallottuk mi történt. Hálát adok az égnek, hogy nem esett bajod.

– Nem sokon múlott. De az üzletnek vége – szipogom bele a zsebkendőbe, amit az imént a kezembe nyomott.

– Ó, drágám! Annyira sajnálom. És a többiek?

– Nincs semmi bajuk. A sokkot leszámítva persze. Meg azt, hogy a mai naptól munkanélküliek lettek.

– A bácsikád gondoskodni fog róluk, emiatt ne aggódj!

– Nem kell, hogy megtegye, Claire – rázom a fejem fáradtan. – Ez az én dolgom.

– Ugyan szívem, ez a legkevesebb, amit megtehet. Másrészről pedig – forgatja a szemét teátrálisan –, így is úgy is meg fogja tenni, ha egyetértesz vele, ha nem. Tudod, boldoggá teszi, ha azt érzi, tehet érted valamit. Az is eléggé megviselte, amikor az üzlet beindításakor nem fogadtad el a segítségét – teszi hozzá lágyabb hangon.

– A saját erőmből akartam létrehozni. Nem akartam, hogy bármi köze legyen a…

– Ne is mondj semmit! Én megértelek – legyint szomorkás mosollyal. – De tudod milyen a bácsikád! Szereti a kezében tartani a dolgokat – magyarázza, és a nappaliba érve lenyom a mokka színű bőr szófára.

Míg Claire a vitrinhez megy, hogy valami italt készítsen kettőnknek, könyökömet a térdemen nyugtatva, arcom a tenyerembe temetem, és fanyarul megállapítom, hogy a nénémnek igaza van. Emilio Bertone túlságosan is szereti kézben tartani a dolgokat. Túl sok dolgot egyszerre. Legyen az illegális, vagy fél-illegális, és pont emiatt ülünk most nyakig a slamasztikában. Pontosabban én vagyok nyakig a pácban, valami pszichopata, maffiás seggfej miatt, aki engem használva akar bosszút állni a nagybátyámon. Nem ámítom magam. Nem hiszem, hogy Emilio megszelídült öregségére és jó útra tért. Az egyes rivális családok közötti hatalomharc kegyetlenül dúl az utcákon. A bandaháborúk, a területi viszálykodások a kokainpiac feletti uralomért, több vért követeltek az utóbbi években, mint előtte bármikor. Bár a bácsikám sosem hangoztatta, hogy köze lenne a kábítószer-kereskedelemhez, nem tenném tűzbe a kezem az öreg maffiózóért. És egyébként sem vagyok meggyőződve róla, hogy a fegyverkereskedelem etikusabb módja a pénzkeresésének, mint a drogdealerkedés.

A nagynéném közben visszaül mellém, és a kezembe nyom egy poharat valami aranyszínű folyadékkal, de mielőtt megszólalna, kortyol egyet a sajátjából. Nem kerüli el a figyelmemet, hogy az egyébként megingathatatlan és vidám nő hangja, most szomorkás és szokatlanul letört.

– Olyan nagyon szerettünk volna már látni. Tudom, hogy nem szívesen jössz ide, ezért is terveztem, hogy az üzletben látogatlak meg.

– Sajnálom – kezdem erőtlenül, de azután sóhajtva fel is adom. Mit mondhatnék? Tény, hogy a minimumra próbálom szorítani a Bertone családdal való kapcsolatomat. Jobb ez így. Biztonságosabb. Ezt mindketten tudjuk.

– A fiúk is folyton emlegetnek, amikor beszélünk – vonja meg a vállát, az unokatesóimra utalva. – Szörnyű, hogy ilyen körülmények között kell újra találkoznunk.

– Nem tudom elhinni, hogy ismét kezdődik elölről az egész – nyögöm elgyötörten, és lehunyom a szemem. – Már kezdtek egyenesbe jönni a dolgaim. Az üzlet is felfutóban volt. Már csak pár szemeszter hiányzik a végső vizsgáimhoz.

– Meg fogjuk oldani valahogy. Kitalálunk valamit. A legfontosabb azonban, hogy biztonságban légy – bíztat, átkarolva a vállamat, másik kezével pedig a szám felé irányítja a poharat. Engedelmesen kortyolok egy nagyot, az alkohol égeti a nyelőcsövemet, de jól esik. – A bácsikád bármelyik percben itt lehet, hogy személyesen vegye a kezébe az ügyet. Reggel városon kívül volt, de amint meghallotta, hogy mi történt, elindult haza.

Tudom, hogy ezt vigasztalásnak szánja, mégis hideg borzongás fut végig a gerincemen a szavaira. Gyanítom, milyen árat kell fizetnem azért, hogy megvédjék az életemet a merénylők ellen. El kell tűnnöm. A magány jól ismert, gyűlölt érzése hideg marokkal fojtogatja a torkomat, ha erre gondolok. Közel vagyok hozzá, hogy kidobjam a taccsot. Inkább kortyolok még egyet a poharamból, és hagyom, hogy az alkohol csillapító zsibbadtsággal töltse el a tagjaimat.

Lépések és izgatott beszélgetés zaja hallatszik a bejárat felől, ami csakis azt jelentheti, hogy a nagybátyám hazaérkezett. Most szükségem van minden bátorításra, ezért a számhoz emelem a poharat, és mélyet lélegezve, kiiszom a maradékot is a pohár aljáról.

Négyen ülünk a tízszemélyes asztal körül. Bal oldalamon Claire, vele szemben az idősebbik unokatestvérem, Sandro ül. Az asztalfőn, mint mindig, Emilio Bertone foglal helyet. Chris helye egyelőre üres. Egyikünknek sincs igazán étvágya, a sült-töltött csirke kihűlve fonnyadozik a tányérunkon. Fojtott hangon beszélgetünk, és a feszültség szinte kézzel fogható az étkezőben. A bácsikám ujjai idegesen dobolnak az asztalon, Sandro szeme pedig dühös szikrákat szór.

– Nem tudom elhinni, hogy erre vetemedtek azok a mocskok. Hogy merészelték? Ezt tenni a családommal! – dohogja Emilio bácsi méregtől elfúló hangon.

– Ezt nem hagyhatjuk annyiban – teszi hozzá Sandro.

– Persze, hogy nem. A támadás egyértelmű üzenet volt. És ez még csak a kezdet.

– Beszéltem Chrisszel is, hogy legyen óvatos, közben meg elkezdtem megszervezni az embereket.

– Nem! Nem akarom! – sikoltom riadtan, és átnyúlva az asztalon, az unokatestvérem csuklójára kulcsolom az ujjaimat. – Nem akarom, hogy akár te, vagy Chris veszélybe sodorjátok magatokat miattam.

– Miattunk nem kell idegeskedned Rae – szorítja meg a kezemet Sandro bátorítón, de én dühösen arrébb húzódom. Utálom, hogy gyereknek néz, és úgy is beszél velem.

– Már hogy a fenébe ne idegeskednék – horkanok fel irritáltan, éles tekintetet vetve rá. – Remélem nem hiszed, hogy golyóálló vagy, te fafej.

– Túl vagyok már néhány húzós balhén, és még mindig itt vagyok, vagy nem? – kacsint rám Sandro, játékosságot próbálva erőltetni a hangjába, de én nem vagyok vicces kedvemben.

– Semmi szükség rá, hogy hadjáratot indítsatok emiatt. Gyűlölöm még a gondolatát is. Nénikém! Könyörgöm, mondd meg neki, hogy ne csináljon hülyeséget! – vetek egy kérlelő pillantást Claire felé, bár tudom, hogy nincs sok értelme. Ő csak a fejét ingatja lassan, és kesernyés mosollyal szólal meg:

– A fiúk tudják, hogy mit csinálnak, szívem. Sajnos nem ez az első alkalom, hogy hasonló dologgal kell szembenéznünk.

– Lányom – sóhajt Emilio bácsi morcosan –, a harc már folyik, és nem mi kezdtük. De meg fogjuk találni a mocskokat, akik ezért felelősek. Ha annyiban hagyjuk a dolgot, azt gyengeségnek veszik, és legközelebb nem vétik el a célt, abban biztos lehetsz.

– Ó, istenem! – nyögöm, homlokom a tenyerembe hajtva. Nem igaz, hogy már megint kezdődik – sóhajtom, de Emilio tudomást sem véve rólam, folytatja a monológját.

– Most az a legfontosabb, hogy téged biztonságban tudjunk.

– Engem? – nézek rá csüggedten. – És ti? Veletek mi van?

Emilio és Sandro sztereóban rázzák a fejüket.

– Nagyon úgy néz ki, hogy itt most rólad van szó, Rae. Te voltál a célpont, ez egyértelmű – válaszolja Sandro.

– Na de… – vetem közbe erőtlenül, mert nem fér a fejembe, hogy ugyan mi a bánattal szabadíthattam magamra a maffia gyűlöletét. – Miért én? Azt hittem… – vetek egy kérdő pillantást a nagybátyám felé, de nem fejezem be a mondatot. Nem mondom ki hangosan, de meg vagyok győződve róla, hogy Emilio egyik személyes ellensége választott engem, hogy rajtam keresztül álljon bosszút a Főnökön.

– Végül is engem akartak megsebezni a dologgal, ez nem kétséges – köpi ki megvetőn. – Viszont ebben az esetben attól tartok, az apádról van szó.

– Az apámról? – ismétlem elképedten.

– Egész pontosan azokról a rohadékokról, akik megölték.

A torkom elszorul a feltörni akaró könnyektől, de visszanyelem őket. Remegő hangon kérdezem:

– Miért mondod ezt?

Sandro bizonytalan, kérdő pillantást vet az apjára, és amikor Emilio megadóan bólint, beszélni kezd:

– Az a faszfej, De Vito, akit börtönbe juttatott a vallomásod, nemrég meghalt. Kinyírták a sitten.

– Mi? – tör ki belőlem döbbenten.

– Mi is csak most hallottunk a dologról. Részleteket még nem tudunk, de rajta vagyunk az ügyön. Nem a mi emberünk volt, az mindenesetre biztos – dől hátra a székén. – Szóval arra gyanakszunk, hogy valaki, vagy valakik, téged hibáztatnak a történtekért.

– De hát ez őrület.

– Ez az egész egy nagy szar, ha engem kérdezel – húzza fel a szemöldökét Sandro. – A faszinak már réges-régen át kellett volna vágni a torkát.

– Alessandro! – mereszti rá a szemeit fenyegetőn az anyja, mire ő megvonja a vállát.

– Ezzel csak azt akartam mondani, hogy a fickó valami gennyes, kiskorúakat futtató strici volt. A halála csupán megkönnyebbülés kicsiny hazánknak, úgyhogy emiatt ne emészd magad.

Őszintén szólva jobban aggódok amiatt, hogy az említett maffiózó családja és rokonsága ezek szerint engem tekint minden baj okozójának. Tény, hogy az én vallomásom nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ez a gengszter börtönbe kerüljön, most pedig ennek iszom a keserű levét. Az alvilági szervezett bűnözés bosszújának a célpontjává válni egyenlő a halálos ítélettel. Remek kilátások a jövőmre nézve.

– Akárhogy is – csap az asztalra Emilio –, amíg ki nem derítjük, hogy pontosan honnan fúj a szél, Ravent biztonságba kell helyeznünk.

– Megkereshetjük a tanúvédelmiseket – néz az apjára Sandro kérdőn.

– Ó, nem! – tör ki belőlem, amikor eszembe jut az év, amit a program keretében, álnéven, bujdosva, a családtól távol töltöttem a nyugati parton.

– Balekok – mordul fel a nagybátyám irritáltan. – A múltkor sem voltak képesek boldogulni a segítségünk nélkül.

– Ez már igaz – vakarja meg a tarkóját Sandro. – Kis híja volt, hogy el nem cseszték az egészet. Ha Enrico…

– Ne is beszéljünk róla – mondja Claire, és állával diszkréten felém bök, jelezve, hogy ne feszegessük a témát.

Étvágytalanul tolom el magam elől a tányért, és sajgó homlokomat masszírozom. Fáj a fejem, rosszul érzem magam. Szeretetnék egyedül maradni. Felmenni a szobámba, magamra zárni az ajtót, lefeküdni, és fel sem ébredni többé. Ma reggel még boldog tulajdonosa voltam egy felfutóban lévő partyservice üzletnek, és végzős hallgatója az egyetem gyógypedagógia/logopédia szakának. Fel nem foghatom, hogy váltam hirtelen valami alvilági pszichopata bosszújának a tárgyává.

Ekkor két nagy meleg kéz szorítását érzem a vállamon. Sandro áll mögöttem. Szeretettel, védelmezőn masszírozni kezdi a vállamat, és a felkaromat. Fáradtan nézek fel az unokatestvéremre, akinek a tekintetéből csupa szeretet, gyengédség és aggodalom árad felém. Christ is szívből szeretem, de az idősebb unokatestvérem, Alessandro az, akivel igazán közel állunk egymáshoz. Chris túl szépfiús, túl macsó, túl harsány az ízlésemnek. Sandro nem annyira jóképű, mint az öccse, inkább nyersen férfias, robosztus, aki idősebbnek látszik a koránál. Gyakran durván fejezi ki magát, és nem ismer tréfát, ha üzletről van szó, de én tudom, hogy a nyers külső, érző, a családjáért dobogó szívet takar. Talán a nagyobb korkülönbség teheti, hogy Sandro mindig gyengéd, szinte már atyáskodó volt velem, attól a pillanattól kezdve, hogy a szüleim halála után beköltöztem a birtokra. Mély, dörmögő hangja most is megnyugtat.

– Minden rendben lesz, Rae. Találunk megoldást. Ne félj! Ígérem, találunk megoldást – próbál lelket önteni belém, és én mindennél jobban szeretnék hinni neki. Kezemet felemelve, megszorítom Sandro, vállamon nyugvó kezét, és igyekszem mosolyt erőltetni az arcomra.

– Tudom. Nem félek.