A védelmező

3. Fejezet-1

3. Fejezet

8 ÉVVEL KORÁBBAN

Raven

Tizennyolc éves vagyok, és az első évemet kezdem a philadelphiai St. Thomas egyetemen. Már egy jó ideje tűkön ülve várom a tanév kezdetét. Kissé szorongok az új helyzet miatt, de egyben kimondhatatlanul izgatott is vagyok. Egy merőben új világ nyílik meg előttem, és alig várom, hogy végre a saját lábamra álljak, és belevethessem magam a normális életbe. Öt év telt el a szüleim halála óta. Öt fájdalmas, hosszú, könnyekkel teli év. Nem mintha a Bertone család nem tett volna meg minden tőlük telhetőt. A tenyerükön hordoznak, kényeztetnek, és szerintem túlságosan is óvnak és védelmeznek. A szüleim ellen elkövetett halálos merényletet követő zűrzavaros időszakban kivettek az addigi iskolámból, és az elemit magántanárnál fejeztem be. A világ, amit addig ismertem, darabjaira hullott. Össze voltam zavarodva, rémálmok gyötörtek, és még professzionális segítséggel is évekbe telt, mire sikerült visszaszereznem a lelki békémet. De sikerült. Bár nincs olyan nap, hogy ne jutnának eszembe a szüleim, mostanra mégsem a gyász határozza meg a mindennapjaimat. Szerető család vesz körül, ami enyhíti a veszteség fájdalmát, még akkor is, ha a szüleimet természetesen nem pótolhatják.

Az unokatestvéreim idősebbek nálam, ráadásul olasz fiúk. Halálos kombináció. A középiskola alatt a srácok folyton mellettem voltak, nem engedtek senkit – pláne fiúkat – a közelembe, és szinte elszigeteltek a többiektől. Emilio bácsi egy iszonyú drága, elit középiskolába íratott. Reggelente kocsi szállított a bejáratig, a tanítás után pedig haza. Kevés barátom volt, és azokkal sem jártam el bulizni hétvégenként. Ha szórakozásról volt szó, mindeddig kizárólag a család, az unokatestvéreim jöhettek szóba. Nem túl rózsás kilátások egy tinédzser lánynak. Mindig volt egy olyan kellemetlen érzésem, mintha az osztálytársaim távolságot tartottak volna tőlem. Régebben nem értettem mi a gond, de ahogy idősödöm, kezdek rájönni, hogy honnan fúj a szél. A suliban nem beszélt senki nyíltan a dologról, de szóbeszéd keringett a családomról. Pletykák terjengtek a Bertonék alvilági kapcsolatairól, a szüleim halálának körülményeiről, és ezek mind ahhoz vezettek, hogy elszigetelődtem az osztálytársaimtól, még ebben az elit, gazdag gyerekek számára fenntartott iskolában is. Az sem segített a dolgon, hogy a fiatalabbik unokatestvérem, Chris, is abba az iskolába járt. Magas, fekete hajú, mindig vidám, mókamester és a tinilányok bomlottak utána. Rajongásukat láthatóan nem zavarta Chris kétes hírű családi háttere sem. Rengeteget bosszankodtam azon, ahogy az unokatestvérem előnyt kovácsolt a Bertone név hírhedtségéből a lányok között, miközben engem meg nagy ívben elkerültek a fiúk ugyanezen név miatt. Chris lazán, de határozottan egyértelművé tette minden tanév elején, hogy ő és Sandro kiverik a fogait, és a Delaware folyó mélyére dobják azt a lúzert, aki megpróbál kikezdeni az unokahúgukkal. Ez ellen nehéz volt bármit is tennem. A riogató hadjárat hatására a fiúk csupán messziről bámultak, esetleg összesúgtak a hátam mögött, de úgy igazán randira hívni egyik sem mert. Cody Kremeren kívül, akivel volt egy röpke kis kalandunk tizenhét évesen, de azelőtt vége lett az egésznek, mielőtt igazán elkezdődhetett volna. Bár szeretem az unokatestvéreimet, de a középiskola vége felé már kimondottan az agyamra mentek. Pláne Chris, aki havonta váltogatja a barátnőit, rám nézve azonban valami egészen más morális szabályt tart érvényesnek. Na, őt legszívesebben a baseball ütővel tanítanám szemléletváltásra. Egyre inkább szúrja a szememet a kettős mérce, és bár folyamatosan huzakodom a fiúkkal, a nagybátyám és a nénikém tekintélye ellen soha nem lázadoztam.

Egészen addig, míg el nem jött az egyetem választás ideje. Kézzel-lábbal tiltakoztam ellene, amikor Emilio bácsi ismét egy, a felső tízezernek fenntartott, elit intézménybe akart küldeni. Hallani sem akartam róla, hogy művészettörténetet és zenekultúrát tanuljak. Megmakacsoltam magam, és ragaszkodtam a saját terveimhez. Gyógypedagógiát szeretnék hallgatni, logopédiát és pszichopedagógiát. Mindezt pedig egy minden flanctól mentes mezei egyetemen. Tizennyolc éves vagyok, és tudom, hogy mit akarok. Végül is odáig fajult a dolog, hogy inkább lemondtam volna a továbbtanulásról, de nem voltam hajlandó a bácsikám által kiválasztott egyetemre beiratkozni.

Claire néni szerencsémre mellém állt, és bevetette minden befolyását a bácsikámnál. Nagy nehezem sikerült meggyőznie őt, hogy engedjen teret az akaratomnak. Amikor Claire késő este benyitott a szobámba, már ágyban voltam és olvastam. Nem mondott semmit, csak homlokon csókolt, cinkosan rám kacsintott, és jó éjszakát kívánt. Másnap reggeli közben Emilio bácsi kicsit játszotta a sértettet, és brummogott valamit az orra alatt, de azért aláírta a St. Thomas Egyetem jelentkezési papírjait. Majd kiugrottam a bőrömből örömömben, amiért megnyertem életem első csatáját a maffiafőnök akarata ellen. Bár Sandro és Chris lelkesen ajánlkozik, hogy elkísérnek, én ragaszkodom hozzá, hogy egyedül jelenjek meg a legelső tanítási napon. A legutolsó, amire vágyom az az, hogy a Bertone testvérek körbemutogassák magukat az egyetemen, és megjelölve a területüket, halálra rémítsék a jövendőbeli potenciális barátaimat. Nem szeretnék kitűnni a tömegből. Már előre élvezem a névtelenséget, és azt, hogy senki nem ismeri a családi hátteremet. Tiszta lappal szeretném elkezdeni az egyetemi tanulmányaimat, és nem hagyom, hogy az unokatestvéreim – még ha jó szándékkal is – de belerondítsanak a terveimbe.

Fél éve járok már a St. Thomasra, és remekül érzem magam a bőrömben. Jó kislányként, minden második hétvégét a Bertone család birtokán töltöm, és hagyom, hogy kifaggassanak a kampuszbeli életemről. Igyekszem beszámolni nekik a hétköznapjaimról, de minden erőmmel azon vagyok, hogy távol tartsam őket az egyetemtől, ami sikerül is. A költözés óta egyetlen Bertone sem tette be a lábát az St. Thomas területére, és remélem, hogy ez így is marad.

Közben pedig kimondhatatlanul élvezem a másik életemet, ahol csak egy átlagos egyetemi hallgató vagyok, komplikációk és sötét árnyak nélkül. Imádom a kis stúdiólakásomat, ahol esténként a könyveim közé temetkezem, és próbálok új barátságokat kötni olyan fiatalokkal, akiknek halvány fogalmuk sincs a múltamról és a családi hátteremről. A két személyiségemet sikerült tökéletesen elkülönítenem egymástól, és úgy látszik, kiválóan működik a dolog.

Verőfényes nyári délután van, amikor az utolsó előadásom után visszafelé sétálok a lakásomba, hogy magamra kapjam az edző cuccomat, és a nap levezetéseként futni menjek. Szeretek futni. Legtöbbször reggel, még az első előadás előtt kimegyek a Schuylkill folyó mentén haladó, közkedvelt futóösvényre, és fülhallgatóval a fülemben rovom a kilométereket. Sosem volt jellemző rám a korai kelés, de az utóbbi hónapokban megtanultam élvezni a napfelkeltét, és izgalommal tölt el, ahogy a város a szemeim előtt ébred új napra. Még saját légzésem ütemes zakatolása is örömet okoz, pláne a jóleső tudat, hogy teljesítettem az eltervezett távot. Ilyenkor egy hosszú, forró zuhany után, mindig motiváltabban kezdek neki a napnak.

Néha azonban, mint például ma is, győzött reggel a lustaságom, és nem voltam képes kora hajnalban kibújni az ágyból, így az edzés késő délutánra maradt. Az egyszerű, négyemeletes apartmanház, amiben lakom, a kampusz legszélén helyezkedik el. Az én apartmanom a másodikon van. A mellettem lévő lakások nagyobbak, így az egyiken két lány, a másikon három osztozik. Az épületben mindig nagy a jövés-menés, és eléggé élénk az éjszakai élet is, ami kezdetben fura volt, de hamar megszoktam. A szomszéd csajok elrángatnak magukkal különféle bulikba, és én egyre jobban élvezem a szabadságot. Elég sok a tanulnivaló is a középiskolához képest, ezért okosan kell beosztanom az időmet, de azért nagyon tetszik, hogy zajlik az élet körülöttem, és végre én is részese lehetek az egésznek.

Felszaladok a lépcsőn, és az ajtó előtt kotorászom egy ideig a hátizsákom alján, mire megtalálom a kulcsomat. Míg ezzel bénázom, eszembe jut, hogy a futás előtt még muszáj elintéznem a mosást. Már egy hete halogatom, de mivel a hétvégét a bácsikáméknál töltöm, nem lesz rá később időm. Az még csak szóba se jöhet, hogy hazavigyem a szennyest a birtokra. Nem mintha Claire néni, vagy éppen a személyzet egy tagja ne intézné el nekem a dolgot szívesen, de még csak véletlenül sem akarom azt a látszatot kelteni, hogy nem boldogulok egyedül. Csak az hiányozna, hogy a nénikém vagy Emilio bácsi azt érezze, nem vagyok képes magam menedzselni a dolgaimat, és elkezdjenek beleavatkozni az életembe. Erről szó sem lehet. A saját lábán álló, önálló nő vagyok, aki ragaszkodik az újonnan megszerzett szabadságához, és kiválóan boldogul egyedül – ösztönzöm némán magam a nemszeretem feladat elvégzésére.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy néha azért becsúszik némi malőr a terveimbe. Mint például a néhány héttel korábbi eset, amikor elvesztettem, vagy ellopták a táskámat. Nem vagyok biztos benne, miként történt a dolog, mindenesetre oda lett háromszázötven dollárom. Jó a rosszban, hogy legalább az irataim később előkerültek. Akkor mérgemben átfutott az agyamon gondolat, hogy segítséget kérjek Claire-től, de hamar el is vetettem az ötletet. Az egyik csaj tanácsára, inkább regisztráltam egy helyi bébiszitter közvetítő irodába, így alkalmanként, órabérben gyerekekre vigyázok családoknál. Nem mondom, hogy halálra keresem magam vele, de közben legalább büszke vagyok magamra, hogy sikerül megoldanom a problémát anélkül, hogy be kellene avatnom a családot az ügybe.

Gondolataimba mélyedve lépek be a lakásba, és a sarkammal belököm magam mögött az ajtót, de egy lépés után megtorpanok. Valami nem stimmel. Nem hallom az ajtó csapódását. Homlokráncolva fordulok hátra, és a szívem majd kiugrik a helyéről. Ijedtemben, meg csodálkozásomban. Az első azért, mert az ajtó becsukódását, egy fekete bakancsos, kopott farmeres, hosszú láb akadályozza meg. Csodálkozásomban pedig azért, mert a bakancs és a kopott farmer gazdája, egy szemtelenül jóképű, sötét hajú, kék szemű, feltűnően morcos tekintetű fiú. És a mindenségit, a hangsúly ebben az esetben, a szemtelenül jóképűn van. Első meglepetésemben sem szólni, sem pedig mozdulni nem vagyok képes. Bambán járatom végig a tekintetem a srácon, aki vagy egy fejjel magasabb nálam, és két kezével az ajtófélfának támaszkodva, fenyegetőn magasodik felém. A betolakodó átható kék szeme mágnesként vonzza a tekintetemet. Az ismeretlen hirtelen feltűnése a semmiből, és a fenyegető fellépése tulajdonképpen meg kéne, hogy rémisszen, de fura módon nem érzek félelmet. Néhány másodpercig révedezve fixálom a buján szétnyíló ajkakat, a férfiasan szögletes arcélet, és az átható, mélykék, sötét-szempillás szempárt, miután sikerül végre összekapnom magam. Megköszörülöm a torkom, és a tőlem telhető leghatározottabb hangon szólalok meg:

– Rendkívül hálás lennék, ha elvennéd a lábad a küszöbömről – mondom összeráncolt homlokkal.

– Eszembe’ sincs – érkezik a határozott válasz.

Mérgesen összeszorítom az ajkamat, és csábító kék szemek ide vagy oda, most már kezdek pánikba esni. A srác széles vállai felett, idegesen pislogok körbe, de most, amikor szükségem lenne rá, egyetlen lélek sem mutatkozik a folyosón. Néma csönd van az emeleten. Jellemző! Megragadom az ajtó szélét, és nagy erővel befelé lököm, persze nem sok sikerrel. A fekete bakancs továbbra is blokkolja az ajtó útját, és a kék szemű idegen ekkor tenyérrel még be is löki az ajtót, úgy, hogy hátratántorodom egy lépést. A helyzet kezd egyre kínosabbá válni, és ahogy elkerekedett szemmel bámulom a betolakodót, jéghideg rémület kúszik felfelé a gerincemen. Sikítani akarok, de ahogy kinyitom a szám, csak valami erőtlen nyafogás jön ki a torkomon.

– Te vagy Raven Bertone? – kérdezi ekkor a fiú, félrebiccentett fejjel, intenzíven vizsgálva az arcomat.

– É...én – makogom csodálkozva. Nem sokan ismerik a teljes nevemet, legalábbis eddig azt hittem, hogy így van, és nagyon is meg voltam elégedve a szituációval.

A fiú bólint, és egyetlen határozott lépéssel bent terem a lakásomban, majd becsapja maga mögött az ajtót. Rémülten hátrálok, és spontán megragadom az első kezem ügyébe eső tárgyat, ami történetesen egy összecsukott esernyő. Szívem a torkomban dobog, pulzusom az egekben, miközben védekezőn magam elé tartom az ernyőt. Alaposan benne vagyok a csávában, ez nem vitás. A srác láthatóan nagyon elszánt, akármi is a célja. Nem kell zseninek lennem ahhoz, hogy megállapítsam, egy esetleges test-test elleni harcban, zéró az esélyem a 190 centi magas, széles vállú betolakodó ellen. Míg némán a lehetőségeimet latolgatom, tekintetem akaratlanul is végigkúszik a fiú fekete pólója alatt feszülő mellizmain és csábosan domborodó bicepszén. Erős fizikuma arra utal, hogy rendszeresen edz vagy intenzíven sportol. Zavartan vonom el a tekintetem a túlságosan is vonzó látványról, és gondolatban seggbe rúgom magam, amiért nem vagyok képes koncentrálni. Végül is arra jutok, hogy itt lenne az ideje gyakorlatban is kipróbálni a Christől tanult önvédelmi mozdulatsorok egyikét. Bárcsak jobban odafigyeltem volna, amikor az unokatestvérem a részleteket magyarázta, és bárcsak kevésbé hecceltem volna Christ a túlbuzgósága miatt! – bosszankodom magamban frusztráltan. Az viszont szóba sem jöhet, hogy harc nélkül feladjam. Mr. szexi-kékszem meg fogja emlegetni a napot, amikor kikezdett egy Bertone lánnyal – hergelem magam, miközben remegő kézzel magam elé tartom az ernyőt. Nyilván röhejes látványt nyújthatok, mert a srác oldalra biccenti a fejét, és a szemét összevonva olyan érdeklődéssel vizslat, mintha legalábbis valamiféle kihalt állatfaj utolsó utáni példánya lennék.

Míg ő láthatóan nem sieti el a dolgot, én kétségbeesetten próbálom felidézni, a ’szemből rúgás a lágyékra’ elnevezésű mozdulatsort. Bal láb hátul, testsúly hátra billentve. Vagy előre? Fogalmam sincs, a fenébe is. Másik láb előre lendít, minden erőt a rúgásra összpontosítani. Kéz az arcot védi. Rúgás után vissza alapállásba, vagy inkább… Rohaaanj! – visszhangzik az agyamban a józanész tanácsa. Még egy elkeseredett pillantást vetek a bezárt ajtóra, az egyetlen menekülési útvonalamra, amelyet kilencven kilónyi szexi izomtömeg teljességgel blokkol. Nincs más választásom, muszáj legalább megpróbálnom. Veszek egy nagy lélegzetet, és minden bátorságomat összeszedve, rúgásra emelem a lábamat, amikor a fiú ismét megszólal, tökéletesen kizökkentve a haditervemből.