A védelmező

3. Fejezet-2

– Tartozol nekem négyezer dollárral.

Döbbenten meredek az arcába, kezem az ernyővel együtt lehanyatlik, és a fejemet félrebiccentve kérdezem:

– Tessék?

– Azt mondtad, te vagy Raven Bertone.

– És? – vonom fel a vállam értetlenkedve.

– És tartozol nekem négyezer dollárral.

Összehúzott szemmel vizsgálom a srác arcát, és közben azt latolgatom, hogy miután kiderült, hogy a fickónál nyaktól felfelé egyértelműen nem stimmel valami, vajon jobbak-e az esélyeim a menekülésre. Egy ismeretlen macsó, aki erőszakkal behatol a lakásomba, és meg akar erőszakolni: szar ügy. Egy ismeretlen macsó, kényszerképzetekkel, aki erőszakkal behatol a lakásomba, meg akar erőszakolni, plusz egy rakás pénzt követel tőlem: ultra szar ügy.

– Fogalmam sincs, miről beszélsz. Itt valami tévedés történt.

– Raven Bertone. Oak Road 44. Első éves a gyógypedagógia/logopédia szakon – hadarja.

– Stimmel, de…

– Ennyit vesztettél az utóbbi két hétben.

– Vesztettem? – húzom fel a szemöldököm.

– Ja. Pókeren – morogja a fiú egyre türelmetlenebbül.

– Pókeren? – ismétlem meg bambán, és egyik kezemmel kitapintom a hátsó zsebemben lapuló mobilomat. Az egész dolog kezd egyre bizarrabb képet ölteni.

A srác közelebb lép hozzám, és olyan odaadó, buja alapossággal mér végig tetőtől talpig, hogy más helyzetben esküszöm, belepirulnék a szemtelenségébe. Így azonban egy fura, egyáltalán nem kellemetlen, bizsergés-szerű hullám fut végig a gerincemen, és lüktetve megállapodik a hasam tájékán. Buzgón igyekszem meggyőzni magam, hogy a bizsergés-szerű hullámot, na meg a hirtelen támadt térdremegést, kizárólag az ijedtség okozza.

– Nem tudok pókerezni – mondom vontatottan, miközben megbabonázva bámulom. És egyáltalán, mi ez a szemtelenül szexi brit akcentus? Szándékosan csinálja, mert tudja, hogy ez a gyengém, vagy tényleg európai? – morfondírozok magamban már megint, ahelyett, hogy cselekednék.

A betolakodó nyel egy nagyot, majd vesz egy mély lélegzetet. Lehunyja a szemét, és olyan furán rázza meg a fejét, mintha oda nem illő gondolatokat igyekezne kiűzni az agyából. Amikor ismét felnéz rám, az az érzésem, mintha egy mini mosolyt próbálna letörölni a szája sarkából. Egy totálisan felkavaró, bűn szexi mini vigyort.

– Látod, Raven Bertone, végre valami, amiben tökéletesen egyet értünk. Pocsék pókerjátékos vagy – mormolja az orra alatt, miközben láthatóan küzd az arcán szétterülni akaró vigyor ellen.

Ez most rajtam vigyorog vagy mi a frász? – mérgelődöm magamban. Végül, úgy látszik sikerül úrrá lennie az arcizmain, visszakapcsol nagydarab, szexi, fenyegető-macsó móduszba, és felém bök. – Elég volt a szarakodásból. Szükségem van arra a pénzre, méghozzá azonnal.

Szabad kezemmel kikapom a mobilt a hátsó zsebemből, de mielőtt alkalmam lenne lenyomni egyetlen billentyűt is, a fiú kicsavarja a kezemből a készüléket, és zsebre teszi. Majd szétüt az ideg. Ez nem lehet igaz. Ő dühösen, összeráncolt homlokkal mered rám, és egészen közel lépve hozzám megragadja a felkaromat, és maga felé ránt. Hátrálni próbálok, de a karomra fonódó vasmarok nem enged mozdulni. Az arcunk alig néhány centire van egymástól, bosszantóan sármos arcéle szinte a homlokomat súrolja, zaklatottan hullámzó mellem pedig a srác széles, kemény mellkasához tapad. A lélegzetem elakad egy pillanatra, amikor a pólóján keresztül is tisztán érzem bőrének forró kisugárzását. Ahogy az ismeretlen heves szívverését visszhangozni érzem a saját belsőmben, egyetlen bolond pillanatra megfeledkezem a külvilágról. Egy végtelennek tűnő pillanatig elveszetten bámulunk egymás szemébe. A vizsgáló mélykék, tökéletesen beleolvadva a csodálkozó zöldeskékbe. A közelsége felkavar, de ezeknek az érzéseknek túl kevés köze van a rémülethez, ellenben nyugtalanítón sok az alhasam táján lüktető forró vágyhoz.

A vonzó betolakodó torkából mély, hörgésszerű hang tör elő, amikor megnyalva az alsó ajkát, tekintete kínzó lassúsággal végighalad szétnyíló ajkaimon. Utálom, de képtelen vagyok megakadályozni, hogy libabőr borítson be a lábujjam hegyétől a fejem búbjáig, amikor az arcomon érzem a leheletét. És még jobban utálom, ahogy a mellbimbóim árulkodón merednek elő a pólóm alól, ahogy a fiú hüvelykujja érzékin végigsimít a felkarom érzékeny belső felületén. Megbűvölten bámuljuk egymást, és valósággal letaglóz a felismerés, hogy a halálfélelem helyett, amit ebben a helyzetben jogosan éreznem kellene, őrült vággyal kívánom, hogy nekitoljon a falnak, szája az enyémre tapadjon, és ízlelhessem a csókját. A vágy, hogy megcsókoljon ez az idegen, olyan váratlanul és akkora intenzitással tör rám, hogy magam is elcsodálkozom rajta. Minden erőmet össze kell szednem ahhoz, hogy képes legyek felemelni, és összetapadt testeink közé dugni az esernyőt.

A fiú arca megrándul, mintha transzból ébredne, és tekintete lassan az ernyő hegyes végére vándorol. Nagyot nyel, mielőtt megszólalna.

– Ez most komoly, ezzel az esernyővel? – Remegve veszek levegőt, hogy válaszoljak, de hiába nyitom ki a szám, nem sikerül egyetlen épkézláb hangot sem kipréselnem magamból. – Mit tervezel? Fel akarsz nyársalni a végére? – kérdezi félrebiccentett fejjel, és megint ott van az a pimasz vigyor a képén.

– Ha muszáj – válaszolom elhalón.

– Sokkal egyszerűbb lenne, ha megadnád a tartozásodat, Bella – dorombolja.

A levegő a torkomon akad, lehunyom a szemem. Fájdalom hasít a szívembe, és könnyek szorongatják a torkomat. Az édesapám, a meghalt édesapám, nevezett így, amikor még kislány voltam. Valószínűleg tapintatból, de a családban évek óta nem szólított Bellának senki. Küzdök a hirtelen rám törő érzelmek ellen, mert most nem mutatkozhatom gyengének előtte. Minden meggyőzőképességemre szükségem van, hogy kikecmeregjek ebből az áldatlan szituációból. Lassan megrázom a fejem, igyekszem józanságot erőltetni magamra, és őszintén remélem, hogy képes leszek meggyőző hangon megszólalni.

– Fogalmam sincs, hogy mit akarsz tőlem. Komolyan. Nem tudom milyen tartozásról beszélsz. Nincs négyezer dollárom, és életemben nem pókereztem. Holt biztos, hogy összekeversz valakivel. Azt sem tudom ki vagy, és hogy mi a neved – hadarom, bár az utolsó mondat már csak úgy kontrollálatlanul csúszik ki a számon.

– R…Rafe – jön a rekedtes, akadozó válasz. – Rafe Ha...Harlan.

Félrebiccentett fejjel, zavartan bámulom. Ez meg mi volt? Dadogás? – morfondírozok magamban, mert a dolog nagyon nem illik a srác eddigi macsó fellépéséhez.

– Légy szíves engedj el, Rafe Harlan! – lehelem, és tekintetem a kezére siklik, ami még mindig a karomat szorítja.

Rafe állkapcsa megrándul, de szorítása enged, majd lassan leengedi a kezét.

– Ne szórakozz velem! – suttogja fenyegetőn.

– Nem teszem. Esküszöm.

Hátra lép, de közben le nem veszi rólam a szemét. Erre én is magam mellé ejtem az ernyőt, és fellélegzem. Én csodálkozom rajta a legjobban, de már nincs bennem félelem. Bár a helyzet azt indokolná, hogy ne lankadjon az éberségem, mégsem tudom elképzelni, hogy Rafe valóban bántana. Összezavar, hogy nem örülök sokkal jobban annak, hogy a mellkasa nem tapad többé szorosan az enyémhez, és nem értem, miért nem érzek megkönnyebbülést, amiért Rafe Harlan erős keze nem kulcsolódik a karomra.

Rafe

Kurvára igyekszem fenyegető arcot vágni, de egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy sikerül. Nem tudom mi van velem, de határozott céllal jöttem ide, és nem engedhetem meg magamnak, hogy kedélyeskedjek a kiscsajjal. Nem engedhetek utat azoknak a furcsa érzéseknek, amik megszédítik a fejemet valahányszor megcsap a virágillatú parfümjének aromája. Rohadtul pipa vagyok, vagy legalábbis annak kellene lennem, de ehelyett azon igyekszem, hogy letöröljem a képemről az idióta vigyort. Nem értem mi folyik köztünk, de a dolgok kezdenek kicsúszni a kezemből, mióta szembe találtam magam ezzel a sötét hajú, kék szemű, csinos kis boszorkánnyal. Gőzöm sincs mit csinált velem, de amikor a teste az enyémhez tapadt, esküszöm, az agyam kapitulált egy időre. Kiesett minden, azt sem tudtam miért jöttem egyáltalán.

Össze kell kapnom magam! Ez a kiscsaj egy csomó kápével tartozik, és nem akar fizetni. Ilyen márpedig nincs az én világomban. Nem ez az első eset, hogy tartozást kell behajtanom, mióta online fut a póker program, és előfordul, hogy a kis pöcsök nem akarnak fizetni a tablettáért, de mindig sikerül rövid úton elsikálnom a problémát. Ami jár az jár. Aki játszik és veszít, az fizessen. Mi vagyok én, a vöröskereszt? Nem szórakozásból veszem magamra a rizikót, hogy lebukok az illegális póker szoftverrel. Kell az az átkozott pénz.

De ez a lány! Összezavar és kurvára nem tesz jót a koncentrációmnak, amikor rám pislog azokkal a dögös, hosszú szempillájú szemeivel. Amikor meg az előbb védekezni próbált az ernyővel, mint valami vadmacska, esküszöm közel voltam hozzá, hogy nekinyomom a falnak, hátrahúzom a fejét a copfjánál fogva, és vadul addig csókolom, míg spontán el nem élvez a kezem között. Elárulja a teste, mint ahogy engem is. Amikor magamhoz rántottam, a mellbimbói keményen meredeztek a pólója alatt, nem is kellett odanéznem, hogy érezzem a mellkasomon. Hirtelen kurvára meleg lett, kiver a víz, és a farkam is vigyázzba vágta magát. A bőre tapintása a kezem alatt, a buján szétnyíló ajkai kitörlik az agyamból a látogatásom okát, és csak egy valami dübörög bennem: milyen ízű lehet Raven Bertone szája? Milyen hangot adna ki, amikor éhesen belecsókolok a nyakába, és a fogaim közé szívom a fülcimpáját. A szerszámom lüktet a gondolatra, milyen látványt nyújtana a kis bűnös, ahogy sötét haja szétterülne a párnámon, lábait a csípőm köré szorítaná, miközben a nevemet nyögné kéjesen. Bassza meg! Elment az eszem. A pénzbehajtásra kell koncentrálnom, és nem a feszesen meredező kis cicijeire. És ami az abszolút csúcs az egészben, hogy visszajött még az átkozott dadogásom is. Nem is emlékszem rá, mikor dadogtam utoljára, pláne egy lány előtt. Tiszta égés!

Megrázom magam, és dühösen összeszorítom az ajkam. Furcsa módon azonban leginkább magamra vagyok dühös. Az egész vizit a legkevésbé sem a terveim szerint alakul. Egyre inkább elönt az a szar érzés, hogy hiába jöttem a pénzemért. Nézem a kiscsajt, és valahogy nem hiszem, hogy hazudna. Nehezen tudom elképzelni, hogy Raven megszállott szerencsejátékos lenne. Én sem igazán értem, de ez egyrészről fura megelégedéssel tölt el, másrészről viszont átkozottul szar jel a hiányzó négyezer dollárra nézve. Persze az ember sosem tudhatja. A látszat gyakran csal. Egy csinos pofi, és egy formás fenék, még nem garancia a szavahihetőségre. Lehet, hogy egyszerűen csak jó színésznő a kicsike – morfondírozom magamban, miközben le nem veszem róla a szemem.

Ekkor eszembe jut a telefon. Ez még kapóra is jön. Mindenképpen a végére kell járnom a dolognak, így előveszem a hátsó zsebemből a mobilt, és rányomok a képernyőre. Billentyűzár – állapítom meg magamban káromkodva.

– Hé! Mi a fenét csinálsz? – tiltakozik, és hevesen a telefonja felé kapkod.

Magasra emelem a készüléket, megakadályozva ezzel, hogy kivegye a kezemből. Ugyan nem alacsony a kiscsaj, de a fejem fölé emelt karommal szemben esélye sincs. Próbálkozik néhányszor, aztán duzzogva összekulcsolja a karját maga előtt. Úristen, kikészít ez a nő – morgok magamban. Nyílván nem akar komplett hülyét csinálni magából, hogy gumilabdaként ugrálva hadonásszon előttem, ezért csupán gyilkos pillantásokat lövell felém. Ha szemmel ölni lehetne, már kinyiffantam volna, az hétszentség.

– Ezt nem teheted. Ehhez nincs jogod – dohogja, durcásan karba tett kézzel, amivel csupán azt éri el, hogy tekintetem egyenesen, a kihangsúlyozott cicijeire vándorol. Amikor leesik neki, hogy mit nézek, zavartan – és nem túl bölcsen – lejjebb húzza magán a pólót, amivel csak még jobban kihangsúlyozza teste érdeklődésének áruló jeleit. Szabad kezemet végigfuttatom az államon. Nagy szarban vagyok. – Azonnal add vissza! – morogja dühösen.

– Látom, nagyon aggódsz, hogy kiderülhet valami Miss Bertone féltve őrzött titkaiból. Vajon mit rejthet ez a mobiltelefon?

Kihívón felvonom a szemöldököm, és néhányszor megingatom a kezemben a mobilt.

– Semmi közöd a dolgaimhoz – kiáltja fenyegetőn.

– Nyugalom, Bella! Nem vagyok kíváncsi a magánéletedre – vetem oda erőltetett könnyedséggel, ráadásul még kamuzok is, mert minden egyes perc elteltével, amit a közelében töltök, egyre inkább érdekelnek a részletek vele kapcsolatban. – Viszont gyorsan tisztázhatjuk a dolgot. Ha a telefonodon megtalálom az online-póker applikációt, nagy bajban vagy kislány, és addig el nem megyek innen, míg így vagy úgy, de ki nem egyenlíted a tartozásodat – nézek kihívón a szemébe, neki pedig pír önti el az arcát. Na, ilyennel sem sűrűn találkozom.

– Rendben. Nem bánom – vonja meg a vállát kelletlenül.

Ekkor leengedem a kezem, és némán, várakozón nézek rá.

– Mi van már megint? – mordul rám durcásan.

– Billentyűzár – jegyzem meg, és felé nyújtom a telefont.

Raven megint összefonja a karját maga előtt, és száját csücsörítve mustrál, de nem mozdul.

– Elfelejtetted a varázsszót… nagymenő – húzza el a száját, belőlem meg kis híján kitör a röhögés. Nézd már, a kis harcost! Állatira vissza kell fognom magam, hogy komoly tudjak maradni.

– Légy szíves! – mondom, szándékosan túlhangsúlyozva a szót.

Sóhajt, és a szemét forgatva elveszi a mobilt, közben gondosan ügyel rá, hogy a bőrünk össze ne érjen. Kioldja a készülék zárját, és kinyújtott kézzel, morcos képpel az orrom alá tolja a képernyőt. Kiveszem a kezéből, ügyelve rá, hogy a bőrünk mindenképp összeérjen, mire ő gyorsan visszahúzódik. Végiglapozom az oldalakat, de póker applikációnak nyomát sem sem látom.

– Hmm… – mormolom az orrom alatt, miközben elgondolkodón az államat vakargatom. A gyanúm kezd beigazolódni, de képtelen vagyok eldönteni, hogy örüljek-e a fejleményeknek, vagy inkább szétverjem a lakás berendezését dühömben az elveszett pénz miatt.

– Meg vagy elégedve? – kérdezi önelégült képpel, lábfejével türelmetlenül dobolva a földön.