A védelmező

3. Fejezet-3

Egy lapos pillantást vetek rá, majd a nappali felé fordulok.

– Még nem egészen. Mutasd meg a laptopodat!

Kikapja a kezemből a telefont, de most hagyom. Felháborodottan rázza a fejét.

– Elfelejtheted.

– De miért? Ha egyszer nincs mit titkolnod előttem, mire ez a nagy felhajtás?

– Csak – dohogja zaklatottan, és félig elfordul, laposan pislogva rám. Mintha azt hinné a tekintetem képes egyenesen a ruhája alá hatolni. Sokat adnék érte, ha így lenne, de nagy bánatomra nem rendelkezem röntgenlátással. – Egyáltalán nem értem miért kell igazolnom magam előtted. Nem vettem el a pénzed. Nem tettem semmit, ami indokolná, hogy betörj a lakásomba.

– Az majd kiderül. Csak mutasd meg a laptopodat! Ígérem, nem kukkolok bele a szexi kis privát fényképgyűjteményedbe.

– Nincsenek szexi fotók a… – kiált közbe irritáltan, de aztán el is hallgat. Nyílván kiolvasta a szememből, hogy szándékosan heccelem, ő meg persze bekapta a csalit. Bosszankodva megvonja a vállát, és a szemét forgatja. – Tőlem – veti oda, és a nappali felé indul, de látom rajta, hogy hezitál. Tutira azon agyal, hogy mi lenne a jobb. Vagyis mi lenne kevésbé rossz. Hívjon magával a nappaliba, hogy ott nézzem meg, ami érdekel, vagy hozza ki inkább a gépet, és intézzük el a dolgot itt, az előtérben. Megkönnyítem neki a döntést, és szorosan a nyomába lépkedek. Hirtelen megáll és megfordul, talán elhatározásra jutott, de már késő. Beléfagy a szó, ahogy egyenesen a mellkasomnak ütközik, amitől elveszti az egyensúlyát, és hátra tántorodik. Utána kapok, mert ugye csak nem hagyhatom, hogy fenékre üljön, és a derekánál fogva megtámasztom.

– Mi-minden rendben? – nyögöm homlokráncolva, és heves vágyat érzek rá, hogy a fejemet néhányszor a falba csapdossam, amiért már megint dadogok.

– Igen, én csak – kezdi bizonytalanul, de mivel félig már úgyis a nappaliban vagyunk, közlendője biztos elvesztette az aktualitását, így csak megrázza a fejét. – Felejtsd el! A laptop az íróasztalon van – bök állával az Apple felé. Már egy ideje nem fenyegeti a hanyatt esés veszélye, ezért nem igazán van okom rá, hogy még mindig a derekát szorítsam, a kezem mégis a testére tapad, mint egy mágnes, és csak bámulom megbabonázva. – Az íróasztalon – ismétli meg halkan, mire végre magamhoz térek, megrázkódom, és visszahúzom a kezem.

Ellépek mellette, és felemelem a laptop fedelét, majd várakozón ránézek.

– Jelszó. Légy szíves! – teszem hozzá.

– Gyorsan tanul, Mr. Harlan – állapítja meg összevont szemöldökkel, de a szája széle közben felfelé kunkorodik. Az az érzésem, hogy szórakozik rajtam. De félni nem fél tőlem, az tuti. Na, ez egyre szebb lesz – tépelődök magamban.

Mellém lép, bepötyögi a kódod, majd félreállva vár, amíg végigszkennelem a gépe tartalmát. Alig fél perc múlva, tenyeremmel hatalmasat csapok az íróasztalra. – Kurva élet! – tör ki belőlem frusztráltan, mire Raven riadtan összerezzen, és nagy szemeket meresztve bámul.

– Mi az? – kérdezi.

– Bassza meg! – mordulok fel, és felegyenesedem. Ujjaimat a hajamba mélyesztve, felé fordulok. – Nagyon úgy néz ki, hogy valaki ellopta a személyazonosságodat.

– A mimet? – kérdez vissza bambán.

– Valaki felhasználta a nevedet és az adataidat, hogy regisztráljon a játékba, és a nevedben veszített négyezer dollárt.

Most rajta a sor, hogy szitkozódjon. Jó látni, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki ki van bukva.

– De hát, hogy lehetséges ez? És egyáltalán – szuggerál homlokráncolva, mintha nálam lenne a válasz a kérdéseire –, nem illegális az ilyenfajta online szerencsejáték.

Helyben vagyunk, szivi.

– Oké – sóhajtok fel, és az íróasztal peremére ülve, tenyeremet végighúzom borostásodó államon. – A válasz az első kérdésedre az, hogy nem is annyira bonyolult a dolog, ha valaki hozzáférhet a személyes adataidhoz. Ami a második kérdést illeti – vakarom meg az állam –, jobb, ha ebbe nem megyünk bele. Pláne, mivel te magad is nyakig benne vagy a buliban.

– Én nem vagyok benne semmilyen… – tiltakozik vehemensen, de én felemelem mind a két kezem, és felhúzott vállal folytatom:

– Én hajlandó vagyok hinni neked, de vajon a többiek, akiknek a tudomására jut a dolog, mit fognak gondolni?

Láthatóan szíven ütik a szavaim, az arca elsápad, tenyerét a mellkasára szorítja. Nocsak! Ezek szerint megvan Miss Bertone gyenge pontja. Bármi legyen is az oka rá, lerí róla, hogy kurvára nem szeretné megszellőztetni a dolgot – örvendezem magamban. – Hátrál néhány lépést, és csüggedten a kanapéra rogy. Ártatlan kutyaszemekkel pislog rám, némán könyörögve, hogy ne legyek szemétláda. Hmm.

– Eszedbe jut bárki, aki szóba jöhet? Akire gyanakszol? – kérdezem, le nem véve róla a szemem.

Látom, hogy hamar válaszolni akar, szóra is nyitja a száját, de hirtelen a torkára fagy a szó. Hátraveti magát a kanapén, és néhány másodpercig a plafont fixálja, majd megragad egy kispárnát, és az arcára szorítja. Nem tudom mit reagáljak. Ez meg mi a tököm akar lenni?

Zagyva, elmosódott mondatfoszlányokat hallok a kispárna mögül, de nem tudok kihámozni belőlük egy szót sem. Minél tovább bámulom őt, ahogy egy párnát szorítva az arcára össze-vissza motyog, annál inkább elönt a szívem körül valami furcsa, idegen érzés. Nem kellemetlen, sokkal inkább olyan… melegség féle. Nagyon régen nem éreztem már ilyesmit. Olyan részeket érint meg bennem, amik régóta érzéketlenek, de úgy tűnik mégsem teljesen halottak. Egyszerűen vonz. Az igaz, hogy az egyetem szexi cheerleader csajai is vonzanak, de azt mindig is a testem egyfajta egészséges reakciójaként könyveltem el. Ki ne érezné kihívásnak a kidomborított, peckes ciciket, és a fenékre szoruló, mininél is rövidebb nadrágokat. A fenébe is, a rögbi csapat sztárcsatárja vagyok, és a csapat tagjának lenni, már önmagában az kampusz elitje közé emeli az embert. A csajok kényeztetnek, keresik a kegyeimet, az enyémet épp úgy, mint a csapat többi tagjáét. Tudom azt is, hogy nincs gond a külsőmmel, több egyetemista punci zsong körül, mint ahogy azt kezelni tudnám. Az eddigi leghosszabb kapcsolatom három hónapig tartott, és nem szakadt bele a szívem, amikor vége lett. Mióta a St. Thomasra járok, hozzászoktam, hogy a lányok túl könnyen kínálják fel magukat. Nem kell megerőltetnem magam ahhoz, hogy lehulljon a bugyi az egyetem legdögösebb csajairól, és meglehet, hogy ez kényelmessé, talán kicsit közönyössé is tett. Az utóbbi időben már untatnak a gyors, semmitmondó numerák a clubházban, de ahhoz is hiányzik belőlem a kellő motiváció, hogy változtassak a dolgon, és a csajok közül valamelyiket is magam mellett tartsam.

Régen nem izgatott már fel úgy lány, mint ez a kis olasz. Ráadásul, még csak nem is kimondottan az ízlésem. Túl vékony, túl fejletlen, egyáltalán nem hasonlít az eddigi hódításaimhoz. Csak bámulom a vékony, hosszú combjait, és a tinilányos ciciket, amikből szerintem egyszerre mindkettő elférne a tenyeremben, és nem értem, hogy ha ez a lány ennyire nem passzol az ízlésemhez, akkor mi a faszomtól lüktet a farkam, valahányszor csak egymáshoz érünk. A haja sötétbarna, szinte már feketébe forduló, és mandulavágású, világos szemeit tökéletesen kiemeli a kreolos bőrszíne. Gyönyörű az arca, és a szemébe bele tudnék veszni örökre – már ha buknék az ilyen kislányos alakú bigékre – teszem még hozzá magamban, és eligazítom a farmerem hirtelen szűkre vált elejét. Balfasz! – szidom magam gondolatban.

– Nem értek egy szót sem – szólalok meg egy idő után, megszakítva ezzel Raven, kispárnába mormolt monológját.

Leveszi az arcáról a párnát, és egyenesen a szemembe nézve, csüggedten mondja:

– Kábé két hónapja elvesztettem a táskámat. Benne volt a pénztárcám is meg az irataim. A táska később előkerült a cuccaimmal együtt, csak a készpénz hiányzott. Valaki bedobta a postaládák alá a földszinten. Sose derült, ki, hogy ki volt.

– Bassza meg!

– Gondolod, hogy…

– Csak annyi kellett, hogy lemásolják a kártyádat. A személyes adataid birtokában, már pofon egyszerű az egész.

– A francba! – rágcsálja a körmét idegesen.

Élesen kifújom a levegőt, és körbenézek a kis lakásban. Most, hogy jobban felmérem a terepet, feltűnik, hogy a lakás gyanúsan ízlésesen van berendezve. A bézs színű kanapé Raven alatt valódi bőr és meg mernék rá esküdni, hogy a fából faragott, designer dohányzóasztal alatt egy perzsaszőnyeg fekszik. Akármerre nézek, mindenhol egyedi, drága bútorok, és lakásfelszerelési tárgyak vannak, amik száz százalék, hogy nem a kampusz tulajdonai. Tekintetem visszavándorol Ravenre, aki közben feláll, és a konyhába megy. Követem. Kivesz a szekrényből egy poharat, és vizet tölt magának. Vizslatom hátulról a szexi kis fenekét, és érzem, hogy nem hagy nyugton a dolog, muszáj többet megtudnom róla. Sok olyan csajt ismerek, akinek gazdagok az ősei, de Raven nem kelti bennem a burzsuj szülők, affektáló porontyának az érzését. A bőre nem szolárium barna, nem visel sminket, a haja sincs festve, nincsenek műkörmei, és egyáltalán, teljesen hétköznapi cuccokat hord. Azért a lakás mégiscsak gyanús.

– Látsz valami esélyt rá, hogy belátható időn belül összeszedd a pénzt valahonnan? – teszem fel a kérdést, bár magam sem igazán gondolom komolyan.

– Ezt meg hogy érted? – néz rám elképedten. – Azt hittem, most, hogy tisztázták a dolgot…

– Az adósság, azért csak adósság – húzom fel a szemöldököm.

– Az adósság, ami gyakorlatilag nem is az én adósságom – teszi hozzá élénken.

– De ami mégiscsak a te nevedhez kapcsolódik. És a francba is, rohadtul kellene az a pénz – dörzsölöm meg az állam gondterhelten.

Raven tanácstalanul felhúzza a vállát, és fürkészőn rám néz. Szinte le tudom olvasni a gondolatait az arcáról. Fúrja az oldalát a kíváncsiság, hogy mire kell annyira az a rohadt pénz, de nem viszi rá a lélek, hogy megkérdezze. Végül is mióta ismerjük egymást? Tizenöt perce?

Csend áll be közöttük, és agyam kétségbeesetten keresi az indokot, ami okot adna rá, hogy továbbra is Raven Bertone lakásán maradhassak, ő meg persze nem tartóztat. Ez is új. A gondolat, hogy ennyi volt, és ezzel meg is szakad a kapcsolat köztünk, egyáltalán nincs az ínyemre. Alig tudok róla valamit. Ez még az elúszott négyezer dollárnál is jobban aggaszt. Raven nem szól semmit, én meg bénán keresek valami indokot a beszélgetés fenntartására.

– Nem gondolod, hogy esetleg a szüleid… – kezdem, és egy jelentőségteljes pillantást vetek a kínai porcelán teáskészletre, ami a konyhaszekrény üveges polcáról csillog hivalkodóan. Életemben nem láttam még ilyesmit a kampusz területén. Ahogy követi a tekintetemet, leesik neki, hogy mire utalok, és zavart pír önti el az arcát.

– Abszolút ki van zárva – válaszolja ijedten, és a tükrös szekrény elé lép, mintha ezzel eltűntethetné a képből az antik porcelánt.

Idegesen harapdálja azokat a csókolnivaló ajkait, és az egész testbeszéde arról árulkodik, hogy sürgősen meg akar szabadulni tőlem. Megkerüli a konyhapultot, és az előszoba felé indul, egyértelműen azért, hogy kövessem.

– Figyelj, sajnálom ezt az egész izét a pénzeddel. Komolyan. De te is látod, hogy nem az én hibám. Nem én tartozom neked, azon kívül dolgom van még, úgyhogy ha lennél olyan jó… – mondja, és a kijárat felé bök az állával.

– Dolgod van? – bukik ki belőlem, mert nem bánnám, ha még maradhatnék.

– Épp futni indultam a Schuylkillhez, amikor… – csúszik ki a száján az infó, aztán hirtelen elhallgat. Látom, már sajnálja, hogy elmondta, de ez nekem pont kapóra jön. Szóval a Schuykillhez jár futni.

Pár másodpercig még tanácstalanul bambulunk egymásra, de aztán kezd a dolog nagyon kínossá válni. Kelletlenül bólintok, és hirtelen ötlettől indíttatva kiveszek egy tollat a konyhapulton lévő tartóból. Leszakítok egy jegyzetfüzet lapot, és olyat teszek, amit még soha. Felírom a nevemet és a telefonszámomat a papírra, majd felállok, és megindulok az ajtó felé. Olyan közel megyek el mellette, hogy a karom súrolja a vállát. Ezt nem tudtam kihagyni. Raven összerezzen, de nem néz rám, hanem a cipője orrát bámulja. Lelassítok, szeretnék még mondani neki valamit, de aztán meggondolom magam. Nem lehetek ennyire töketlen! Kinyitom a bejárati ajtót, és kilépek. Raven utánam jön, és a kilincsre teszi a kezét. Látom rajta, hogy ő sem igazán tudja mit kéne mondania, de akármennyire is szürreális a találkozásunk, azért mégiscsak illene elköszönni. Megvakarom a homlokomat, megemberelem magam és a szemébe nézek. Tudom, hogy amikor az előbb gyakorlatilag rátörtem az ajtót, még a szart is kiijesztettem belőle, és őszintén szólva, pont ez volt a szándékom. Most azonban biztos vagyok benne, hogy amit a szemében látok, az nem fenyegetést és düh, hanem ugyanaz a zavar, amit magam is érzek belül.

– Viszlát, Raven Bertone. És máskor jobban vi-vi-vigyázz a cuccaidra! – dadogom, aztán irritáltan összeszorítom a szemem, és megrázom a fejem. Nem akarom elhinni, hogy az utóbbi húsz percben háromszor újult ki a gyerekkori beszédhibám. Mi a fasz van velem?

Sarkon fordulok, és lefelé kezdek szaladni a lépcsőn.

– Viszlát, Rafe Harlan – mondja, és majdnem orra bukok a lépcsőn, ahogy megborzongok, olyan őrjítőn hangzik a nevem a szájából.

Raven

Ezúttal gondosan becsukom az ajtót, beakasztom még a láncot is, és homlokomat az ajtónak döntve hatalmasat sóhajtok. Aztán hirtelen eszembe jut valami, és szaladni kezdek a konyha felé. A pulton még mindig ott van a kis cetli, amire az előbb firkált valamit. A kezembe veszem, és látom, hogy a neve és a telefonszáma áll rajta. Megkövülten bámulom a papírt, és próbálom kitalálni, hogy ez mit akar jelenteni. Azt akarja, hogy hívjam fel, ha sikerült előkerítenem a pénzt vagy valami más oka van a dolognak? Az ablakhoz sietek, és a függöny mögül leselkedve kikukucskálok az utcára. A ház előtt egy fekete motorkerékpár parkol, az ülésén egy sisakkal. Tipikus – gondolom a szemem forgatva, aztán amikor váratlanul felnéz az ablakom felé, úgy ugrok hátra, mint akit kígyó mart meg. A falhoz lapulva hallgatom, ahogy hangosan felbőg a kawasaki motorja, majd lassan egyre távolodik a robaj.