A védelmező

1. Fejezet

1. Fejezet

JELEN

Raven

A földön hasalok, homlokom a padló hidegéhez tapad, remegő kezeimet a fejemre szorítom. Az automata fegyver ropogása fájdalmasan hasít a dobhártyámba, a betört kirakatüveg éles szilánkjai szanaszét repülnek az üzlethelyiségben. Az ösztönöm azt súgja: Állj fel és menekülj!, mégsem hallgatok rá, hanem minden bátorságomat összeszedve, nyakamat a vállaim közé húzva, laposkúszásban mászok a pincelejáró felé. Tudom, ha engedem eluralkodni magamon a pánikot, ahelyett, hogy ésszerűen cselekednék, az az életembe is kerülhet. Édesapám és a nagybátyám már kiskoromban felkészítettek engem és az unokatestvéreimet arra, hogy mit kell tennünk hasonló helyzetben, ha életben akarunk maradni. Szorosan a földön maradni, ki a lővonalból, fedezéket keresni, várni az erősítést. Mennyire reméltem, hogy soha többé nem kell felidézzem ezeket az intelmeket, de a partyservice üzletem falába csapódó golyózápor brutális módon ránt vissza a realitás talajára. Valakik ismét az életemre törnek, körülöttem tombol a káosz, és én semmit nem tehetek ellene.

– Sue! Jason! A földre! Le a földre! – ordítom, ahogy csak a torkomon kifér. A hátam mögött hatalmas robbanással durran szét az óriási, díszüveges chardonnay, amit a nagybátyám ajándékozott, amikor két évvel ezelőtt, reménnyel telve megnyitottam az üzletet. Tehetetlenül lesem, ahogy az ínyencségekkel telepakolt üvegvitrin fülsiketítő robajjal hull millió darabra, de nem fordulok meg. Elszántan mászok tovább a pincelejáró felé, legyűrve a szaggató fájdalmat, amit az alkaromba fúródó üvegszilánk darabkák okoznak. Nem akarok meghalni. Eszem ágában sincs a következő áldozata lenni ennek az eszeveszett háborúnak, amely már eddig is túl sok vért követelt. A szüleimét is – fut végig rajtam a fájdalmas gondolat, amint elérem a pinceajtót. Rágondolni sem akarok, mennyien áldozták már az életüket a családi lojalitás oltárán, rokonok, barátok, akiknek így vagy úgy, de köze volt a Bertone klánhoz.

Sue, a cukrászom kétségbeesett sikítása még a fegyverek ropogásának a hangján is túlhallatszik.

– Maradjatok a földön! Erre! Erre! – artikulálom, és hevesen a pincelejáró felé mutogatok. A földön remegő két alkalmazottam halálra rémült, falfehér arca láttán elszorul a szívem, és mint valami éles bárd, súlyt le rám a felismerés: életem egy újabb fejezete zárult le. Ha túl is éljük a golyózáport, semmi nem lesz már olyan, mint azelőtt. Ismét menekülnöm kell, hátrahagyva mindazt, amit eddig sikerült felépítenem. Megszámolni sem tudom, hányadszorra kell rettegnem az életemért.

Hátamat a falnak támasztva gubbasztok a pince kövén, mellettem Jason, sápadt arccal sokkos állapotban mered maga elé. Sue, az üzletünk egyébként vicces és jókedélyű cukrásza, az egyetlen rendelkezésre álló széken ül, két kézzel markolja a peremét, egész testében reszket. Csendre intettem őket, amint bezártam magunk mögött az ajtót, így most mind a hárman döbbent némaságban várjuk, hogy mi lesz. A golyózápor döreje egy ideje elhalt fentről, és lépések zaja sem hallatszik már, de eszemben sincs kinyitni az ajtót. Talán csak egy trükk, és arra várnak, hogy előmásszunk a rejtekhelyünkről. Sokkal biztonságosabb, ha megvárjuk Emilio bácsi embereit. Mert érkezni fognak, ebben halálosan biztos vagyok. Fáradtan behunyom a szemem, fejem sóhajtva a falnak támasztom. Kimondhatatlanul elegem van ebből az egészből. Két év kitartó munkája semmisült meg az imént, pár perc leforgása alatt, mégsem az anyagiak miatt aggódom. A pénz sosem volt gond a Bertone családban. Emilio, a bácsikám, bármikor szponzorálná az üzlet újraépítését, vagy egyszerűen vásárolna nekem egy másikat. Persze sosem engedném, hogy ezt tegye, ő meg duzzogna egy ideig a makacsságom miatt. Az is mérhetetlen jó érzéssel töltött el, hogy a partyservice boltomat a saját erőmből építettem fel, és nem az ő anyagi támogatásával. Emilio Bertone szereti azt hinni, hogy pénzzel minden problémát megoldhat, és néhány ropogós bankjeggyel minden szájat betömhet.

Ami sokkal inkább nyomaszt, az az, amit ez a rajtaütés jelent. Ez egy nyílt hadüzenet volt Emilio bácsi számára, aki ezek szerint ismét harcban áll a konkurens maffia családok egyikével, vagy talán többel is. A fegyveres támadás figyelmeztetés volt, hogy az ellenségei nem riadnak vissza semmitől, készek a legvégsőkig elmenni, a családja életére törni.

A merénylet nem csak az üzletem pusztulását jelenti, hanem azt is, hogy fel kell adnom az elmúlt évek során kemény munkával felépített egzisztenciámat, ráadásul a komoly harcok árán visszaszerzett lelki békém is a sárba lett tiporva.

Szomorú tekintettel nézem az alkalmazottaim halálra vált arcát. Alkalmazottak, akik az elmúlt két évben a barátaimmá váltak, de akikkel ezek után meg kell szakítanom a kapcsolatot. Tudom, hogy a bácsikám bőkezűen gondoskodni fog róluk cserébe a hallgatásukért, és biztosan nem lesz anyagi gondjuk, míg új munkahelyet nem találnak, de ez a dolognak csak az egyik része. Torkomat elszorítja a fájdalom, ha arra gondolok, hogy nem találkozhatunk többé, és csak remélni tudom, hogy idővel sikerül nekik lelkileg is túljutni a traumán.

Mindennek a családom az oka. Minden keserűségnek, ami az elmúlt tíz évben ért, a Bertone család alvilági tevékenysége az előidézője. Hányszor, de hányszor kívántam, bárcsak egy normális családba születtem volna. Olyan emberek közé, akiknek talán nincs annyi pénzük, de az, amilyük van, nem illegális autókereskedésből, szórakozóhelyek üzemeltetéséből, drogokból és fegyvercsempészetből származik. Egy olyan családba, ahol nincs szükség testőrre, ahhoz, hogy az operába látogassanak. Akiknek a kocsiját nem szorítják le az útról gengszterek, akik nem hagyják árván a tizenhárom éves lányukat, és akik a riválisok bosszújától félve, nem tartják az unokahúgukat hét lakat alatt egy bunkernek is beillő birtokon. Sokszor, keserűséggel a szívemben kívántam, bárcsak egy átlagos, unalmas családba születtem volna.

Miután alaposan kibőgöm magam egy-egy ilyen mélypont után, mindig eljutok oda, hogy eszembe jutnak szeretett unokatestvéreim, Alessandro és Christiano, akik viszont imádnak engem. Sandro négy, Chris pedig egy évvel idősebb nálam, és szívemből a bátyáimnak tekintem őket. Meg kell hagyni, ők is pont úgy bánnak velem, mint a kishúgukkal, beleértve a dolog összes pozitív és negatív oldalát. Meg persze eszembe jut a nagynéném, a vagány Claire, anyám egykori bizalmasa, aki gyakorlatilag a pótanya szerepét tölti be az életemben a saját édesanyám halála óta. És ott van még a nagybátyám, Emilio Bertone, a Főnök. Odaadó és gondoskodó családapa, szerető férj, sikeres üzletember, mellesleg, a keleti part legbefolyásosabb maffia vezére. Emilio bácsinak nincs saját lánya, így rajongással szeret, kényeztet és védelmez engem, mintha csak a sajátja lennék. Én pedig, akármennyire is próbálom utálni a maffiafőnököt, sosem vagyok képes sokáig haragudni rá. Nem nevezem őt az apámnak, de a szívemben annak tekintem.

És persze a barátom, Johnny, akit egy partyservice munkán keresztül ismertem meg fél éve, és már csak azért is ragaszkodom hozzá, mert a világon semmi köze a maffia világhoz. Eljárogatunk együtt szórakozni, jól érezzük magunkat, és talán, idővel ebből még egy komoly kapcsolat is lehet. A románcom Johnny-val, nem vulkánkitöréshez hasonló, mindent elsöprő szenvedély, de van benne lehetőség. Ráadásul keserű tapasztalatból tudom, hogy a ’mindent elsöprő szenvedély’ sem garancia arra, hogy a dolgok kedvezően alakulnak egy férfi és egy nő között.

Ezek az emberek a családom. Ezért aztán, mire idáig jutok borús gondolataimban, mindig rájövök, hogy mégsem cserélném el őket senki másra, és hogy elmondhatatlanul hiányoznának, ha eltűnnének az életemből. Nem vágyom több fájdalmas búcsúra, nem akarok többé szeretett emberek koporsója felett zokogni. Gyűlölöm a család alvilági tevékenységét, de szeretem magát a családot. Lélekben képtelen vagyok a véreskezű maffiafőnököt elválasztani Emilio bácsitól, aki hegedűn játszva, bolondozva szórakoztatott bennünket a karácsonyfa alatt. Magam is tisztába vagyok vele, mennyire tudathasadásos az egész helyzet, de egyszerűen ez a Bertone klán, én pedig, ha akarom, ha nem, a része vagyok ennek az egész őrületnek.

Léptek zaja üti meg a fülemet, ami azonnal kirángat kínzó gondolataimból. A nesz egyre közelebbről hallatszik, majd egyszer csak tompa kopogás hallható a vastag betonajtó másik oldaláról. Rémülten egymásra nézünk, és biztos vagyok benne, hogy Sue-t csak egy hajszál választja el az ájulástól. Némán a szám elé teszem az ujjamat, és térdre emelkedve, Sue székéhez mászok, aki tágra nyílt szemekkel, lélegzet-visszafojtva bámul, ahogy benyúlok a széke alá, és megrántok valamit. A pisztoly fémteste engedelmesen belesimul a tenyerembe, amikor visszahúzom a kezem. Felállok és figyelmeztetőn felemelem az ujjamat, hogy ismét csendre intsem a másik kettőt. Kezemben a kilenc milliméteres Baby Glockkal lábujjhegyen az ajtó felé óvakodok, közben pedig eszembe ötlik az emlék, amikor az üzlet megnyitóján, Emilio bácsi felhívta a figyelmemet erre a „különleges ajándékra”, amit a pincében helyezett el. Rendkívüli alkalmakra, fogalmazott nyomatékkal a hangjában, de én akkoriban nem akartam jelentőséget tulajdonítani a gesztusnak. Reméltem, hogy sosem lesz szükségem rá, és ki is ment a fejemből a dolog. Egészen mostanáig. Ennél rendkívülibb aligha lehetne az alkalom – fut át rajtam a keserű gondolat, ahogy megállok az ajtó előtt, és hallgatózni kezdek.

– Raven? Odabent vagy? Én vagyok az, Enrico.

Egy gigantikus sóhaj szakad fel a mellkasomból, amikor felismerem Enriconak, a nagybátyám leghűségesebb emberének a hangját. Ezek szerint megmenekültünk. Egyelőre legalábbis. Emilio Bertone személyesen Enricot küldte értem, ami azt jelenti, hogy mélyebben ülök a slamasztikában, mint gondoltam. A 195 centi magas, kopasz izomkolosszus alig pár évvel fiatalabb a nagybátyámnál, de az egyik legrégebbi bútordarabnak számít a családban. Ő az úgynevezett consigliere. Emilio Bertone jobb keze, bizalmas embere, tanácsadója, a legkényesebb ügyek intézője.

– Itt vagyunk, Enrico – válaszolom némi megkönnyebbüléssel.

– Ki van bent veled? – dörgi a másik oldalról.

– Csak Sue és Jason. Hárman vagyunk.

– Oké, kislány. Idekint tiszta a levegő. Kinyithatod az ajtót.

A pisztolyt a farmerem övébe csúsztatom, mély lélegzetet veszek, és bedugom a kulcsot a zárba.

– Biztos vagy benne? Mi… mi van ha… – hangzik a hátam mögött az aggodalmas kérdés, mire megfordulok.

Jason tágra nyílt pupillákkal, falfehér arccal engem fixál. Ekkor esik le, hogy az alkalmazottaim nem tudnak Enricoról, a maffiáról, és a szövevényes részletekről a családi hátteremmel kapcsolatban. Sosem fedtem fel előttük a teljes igazságot, nem lett volna értelme. Ha privát dolgokra terelődik a szó, tizenhárom éves korom óta mindig ugyanazt a jól begyakorolt verziót adom elő: a szüleim meghaltak egy tragikus autóbalesetben, engem pedig a nagybátyám és a nagynéném neveltek fel, akik magánvállalkozók. A munkatársaim számára én csak egy huszonhat éves fiatal nő vagyok, aki egy partyservice céget vezet, és a gyógypedagógus-logopédusi diplomája megszerzése után beszédhibás gyerekeket szeretne kezelni. A saját érdekükben az a legjobb, ha meghagyom őket ebben a hitben. A közös munka a mai események fényében, úgyis a múlté – gondolom lemondóan.

– Minden rendben, Jas. Most már biztonságban vagyunk.

Miután Enrico megbizonyosodik róla, hogy nincs rajtam golyó ütötte seb, atyaian megölelget, és az emberei gondjaira bízza Sue-t és Jasont. Nem kétlem, hogy még a rendőrség megérkezése előtt igyekszik elhagyni a helyszínt, így szinte alkalmam sincs nyugodtan szót váltani a munkatársaimmal. Enrico sietve kifelé tol a sötétített üvegű, páncélozott Mercedeshez, ami az üzlet hátsó kijáratánál parkol. Alig ülünk be a kocsiba, már halljuk is a közeledő rendőrségi autók szirénáját. Enrico kiadja az utasítást a sofőrnek, és a jármű csikorgó gumikkal hagyja maga mögött a mellékutcát, hogy a Bertone birtok felé vegye az irányt.

Tisztán látom a megkönnyebbülést Enrico arcán, amiért élve megúsztam a támadást. Ha Emilio olyan nekem, mint az apám, akkor Enricót mondhatni a nagybácsimnak tekintem. Születésem óta ismer, ismerte a szüleimet, a felesége ruhákat kötött nekem, amikor gyerek voltam, és régen együtt játszottam a gyerekeivel a családi rezidencia kertjében. Enrico nem vesztegeti szívesen a szót, most sem beszél sokat, de feszült arckifejezése elárulja a benne dúló dühöt. Nem hiába ’Ököl’ a beceneve az alvilági körökben.

Előkotorja az elsősegély dobozt az ülés alóli rekeszből, fertőtlenítőt önt egy vattára, és vastag ujjaival, suta mozdulatokkal tisztogatni kezdi a sebeket az alkaromon. Hálásan teszem a kezem az övére, de inkább elveszem tőle a vattát, és magam folytatom a dolgot.

Egy idő után Enrico borús hangon kérdezi:

– Beszéltél a Főnökkel? Tudom, hogy próbált elérni tegnap.

– Nem – sóhajtom. – Még nem beszéltünk, de szándékomban állt visszahívni, amint leszállítottuk a Chandler-féle eljegyzési megrendelést.

Hányinger szorongatja a torkomat, amikor Chandlerékre gondolok, meg az összes többi csalódott ügyfélre, akiknek a rendeléseit le kell mondanom, és akikkel közölnöm kell, hogy keressenek maguknak más partyservice szolgálatot, mert a Delivered Delights megszűnt létezni. Szétlőtték. Porrá zúzták, csakúgy, mint Raven Bertone jóhiszemű terveit a jövőre nézve.

Fájdalmasan pislogok oldalra.

– Gyanított valamit a bácsikám? Ezért akart beszélni velem?

Enrico gondterhelten megvakarja a homlokát.

– Attól tartok, hogy igen. Figyelmeztetni akart, hogy légy óvatos, de egyikünk sem számított rá, hogy ilyen hirtelen eldurvulnak a dolgok. Rohadtul elbasztuk – tör ki belőle ingerülten, aztán egyből egy bocsánatkérő pillantást vet rám, mintha még mindig ártatlan kislány lennék. – Hagytuk, hogy meglepjenek a rohadékok – bokszol bele az első ülés támlájába. Láthatóan személyes kudarcként fogja fel a történteket, ezért gyengéden megszorítom hatalmas, érdes kezét. Semmi értelme annak, hogy önmagát hibáztassa. Oldalra pillant, és egy kesernyés kis mosoly kíséretében ismét megszólal: – Nagyszerűen viselkedtél, kislány. A lélekjelenléted megmentette mindhármótok életét. Büszke vagyok rád.

Leverten felhorkantok. Erre most mit válaszoljak? Gyakorlat teszi a mestert – gondolom kesernyésen. Ahogy hátradőlök a kényelmes bőrülésen, a hátamba nyomódik a kilenc milliméteres. Hátra nyúlok, és kihúzom a Baby Glockot az övemből, amit Enrico azonnal a gondjaiba vesz, és fanyar mosollyal hozzáteszi:

– Valahogy éreztem, hogy egyszer még szükség lesz a kicsikére.

Nem kommentálom a megjegyzést, hanem fáradtan lehunyom a szemem. A rajtaütés után persze szóba se jöhet, hogy a saját lakásomra menjünk. Jól tudom, mi ilyenkor a procedúra. A nagybátyám erődként védelmezett házába visznek, a személyes holmijaimat a lakásomból pedig majd az ő emberei szedik össze, és hozzák el nekem. Mélyeket lélegezve próbálok megnyugodni, és lélekben felkészülni mindarra, ami rám vár, de a torkomat a frusztráltság könnyei szorongatják. A csalódottság és a harag érzése megállíthatatlanul árad szét a tagjaimban.