A bosszú otthona

Prológus

Ma éjjel meg fognak ölni.

Kint villámok cikáznak, meg-megvilágítják a kis faház nappaliját, ahol az éjszakát töltöm, és ahol az életem hamarosan túl korán véget ér. Alig tudom kivenni a fapadlót magam alatt, és egy pillanatra elképzelem, amint a testem ott fekszik rajta kiterítve, alatta pedig egy szabálytalan kör alakú vértócsa terpeszkedik, és issza bele magát szép lassan a fába. Tágra nyílt szemem a semmibe tekint. Résnyire nyílt számból egy vércsepp szökik ki, és végigfolyik az államon.

Ne! Ne!

Ne ma éjjel!

Amikor a faházban ismét sötét lesz, vakon tapogatózni kezdek magam előtt, és otthagyom a kanapé kényelmét. A vihar meglehetősen erősen tombol, de nem annyira, hogy lecsapja az áramot. Nem, ez egy ember műve. Egy olyan emberé, aki ma éjjel egyvalakit már megölt, és azt tervezi, én leszek a következő.

Minden egy egyszerű takarítónői munkával kezdődött. Most, a végén pedig talán épp az én véremet kell majd felmosni a padlóról. Megvárom a következő villámlást, hogy lássak valamit, majd óvatosan a konyha felé indulok. Nincs különösebb tervem, de a konyhában biztosan találok valamit, ami jó lesz fegyvernek. Egy késkészletet – vagy ha az mégsem lenne, egy villa is jól jöhet. Fegyver nélkül végem. Egy késsel a kezemben viszont talán egy fokkal jobbak az esélyeim. A konyha nagy méretű ablakainak köszönhetően ide több fény árad be, mint a többi helyiségbe. A pupillám kitágul, igyekszem minél többet kivenni a félhomályban. Próbálok elbukdácsolni a konyhapultig, de alig lépek hármat, megcsúszom a linóleumon, a lábam kiszalad alólam, és keményen a padlónak csapódom. Úgy beütöm a könyökömet, hogy könny szökik a szemembe. Mondjuk az igaz, hogy a szemem már eddig is könnyes volt. Ahogy próbálok feltápászkodni, észreveszem, hogy a konyha padlója nedves. Mikor egy villám ismét megvilágítja a helyiséget, és lenézek a tenyeremre, látom, hogy mindkettőt bíbor foltok tarkítják. Nem egy víztócsán vagy egy kis kiömlött tejen csúsztam el.

Ez vér.

Ott ülök egy pillanatig, megvizsgálom a testemet.

Semmi sem fáj. Sértetlen vagyok. Ez pedig azt jelenti, hogy a vér nem az enyém.

Egyelőre nem.

Gyerünk, mozogj már! Ez az egyetlen esélyed!

Ezúttal sikerül felállnom. Odaérek a konyhapulthoz, és megkönnyebbülten felsóhajtok, amint az ujjaimmal megérintem a hűvös, kemény felületet. A késkészlet után tapogatózom, de sehol sem találom. Hol van?

Ekkor lépteket hallok, egyre közelebbről. Nehéz megítélnem, főként a sötétség miatt, de egészen biztos vagyok benne, hogy van még itt valaki velem a konyhában. Feláll a szőr a tarkómon, amint egy szempár mered rám.

Nem vagyok egyedül.

Összerándul a gyomrom. Borzasztóan melléfogtam. Alábecsültem egy hihetetlenül veszélyes embert.

És most hatalmas árat kell fizetnem érte.