A bosszú otthona

Egy

MILLIE

Három hónappal korábban

Egyórányi súrolás után Amber Degraw konyhája szinte makulátlan.

Tekintve, hogy szerintem Amber valószínűleg szinte mindig valamelyik közeli étteremben eszik, nem kell beleszakadnom a munkába. Akár még pénzt is tennék rá, hogy azt sem tudja, hogy kell bekapcsolni a csúcs modern sütőjét. Gyönyörű, hatalmas konyhája van tele olyan eszközökkel, amelyeket valószínűleg még egyszer sem használt. Van egy gyorsfőzője, egy rizsfőzője, egy forró levegős sütője és még valami aszalógépe is. Elég furcsa, hogy olyasvalaki, aki vagy nyolcféle hidratálókrémet tart a fürdőszobában, egyszersmind aszalni akar, de nincs jogom elítélni érte.

Na jó, egy kicsit elítélem.

Mindenesetre alaposan lesuvikszoltam minden egyes használaton kívüli konyhai eszközt, kipucoltam a hűtőt, a helyére tettem pártucatnyi edényt, és feltöröltem a padlót, amíg olyan fényes nem lett, hogy a saját tükörképemet is látom benne. Most már csak el kell pakolnom az utolsó adag mosott ruhát, és Degrawék penthouse lakása máris patikatiszta.

– Millie! – Amber éteri hangja libeg be a konyhába, én pedig letörlök egy izzadságcseppet a homlokomról a kézfejemmel. – Millie, hol vagy?

– Itt vagyok! – kiabálok ki neki, bár igazából nem tudom, mit gondol, hol lehetnék. A lakás – amelyet két egymás melletti ingatlan egybenyitásával alakítottak ki, és hoztak létre egy hatalmas életteret – valóban nagy, de azért annyira nem. Szóval, ha nem a nappaliban vagyok, szinte biztosan csakis a konyhában lehetek. Amber belibeg, ugyanolyan elegánsan, mint mindig; az egyik márkás ruhája van rajta a rengeteg designer darab közül. Ez a mostani zebramintás, mély V-kivágással; az ujja ráfeszül vékony csuklójára. A ruhához illő, szintén zebramintás csizma van rajta, és bár eszméletlen gyönyörű ma is, mint mindig, nem vagyok biztos benne, hogy a ruháját szeretném-e megdicsérni, vagy inkább levadászni őt egy szafarin.

– Hát itt vagy! – mondja némi dorgálással a hangjában, mintha nem pontosan ott lennék, ahol lennem kellene.

– Mindjárt végzek – felelem. – Még elpakolom a ruhákat, aztán…

– Az a helyzet – szakít félbe Amber –, hogy még maradnod kellene egy kicsit.

Lemondóan sóhajtok magamban. Heti kétszer járok Amberhez takarítani, de más munkákat is elvégzek neki, például néha vigyázok a kilenc hónapos lányára, Olive-ra. Próbálok rugalmas lenni, hiszen remekül fizet, de sajnos nem az erőssége, hogy előre szóljon. Mintha a bébiszitterkedésemmel kapcsolatban csakis a legszükségesebb információkat akarná megosztani velem. És azokat is csak húsz perccel előtte.

– Pedikűröshöz kell mennem – mondja olyan komolysággal, mintha azt közölné, hogy a kórházba igyekszik szívműtétet végezni. – Vigyázz Olive-ra, amíg nem vagyok itthon.

Olive nagyon aranyos kislány. Egyáltalán nem bánom, ha vigyáznom kell rá – általában. Sőt, olykor kapva kapnék az alkalmon, hogy még egy kis plusz pénzre tehessek szert – Amber ugyanis hihetetlen jó órabért fizet –, hiszen így tető lehet a fejem felett, és olyan ételt ehetek, amelyet nem egy kukából kotortam ki. De most nem vállalhatom.

– Egy óra múlva előadásra kell mennem.

– Ó – ráncolja össze a homlokát Amber, ám egy pillanat múlva megregulázza az arcizmait. Legutóbb, amikor itt voltam, elmondta, hogy olvasott egy cikket arról, hogy a mosolygás és a homlokráncolás a ráncos bőr leggyakoribb okai, így próbál mindig a lehető legsemlegesebb arckifejezést magára ölteni. – Nem tudnád kihagyni? Nem rögzítik az órákat? Vagy nem kérhetnél valakitől jegyzeteket?

Nem, nem rögzítik az órákat. Ráadásul az elmúlt két hétben két órát is kihagytam, mert Amber az utolsó pillanatban kért meg rá, hogy vigyázzak a kislányára. Próbálom megszerezni a főiskolai diplomát, ahhoz viszont az kell, hogy jó jegyet kapjak erre az órára. Egyébként meg szeretem is. A társadalompszichológia izgalmas és szórakoztató. És a diplomám szempontjából elengedhetetlen, hogy átmenjek a vizsgán.

– Nem kérnélek meg rá, ha nem lenne fontos.

Valószínűleg másképp definiáljuk a „fontos” fogalmát. Számomra az a fontos, hogy megszerezzem a diplomát, és elhelyezkedhessek szociális munkásként. Hogy egy pedikűr miért olyan fontos, azt nem tudom. Hiszen épp tél vége van. Ki láthatná egyáltalán a lábát?

– Amber… – kezdem.

Mintegy végszóra Olive éles hangon üvölteni kezdett a nappaliban. Bár jelenleg hivatalosan nem én vigyázok rá, általában rajta tartom a szemem, amikor csak itt vagyok. Amber heti háromszor elviszi Olive-ot a játszótérre a barátnőivel, a maradék időben viszont láthatóan próbálja átpasszolni valakinek. Elmagyarázta, hogy a férje nem engedi, hogy teljes munkaidős bébiszittert vegyen fel, mondván, ő maga sem dolgozik, így ezt több alkalmazott segítségével próbálja megoldani – főként az enyémmel. Amikor elkezdek takarítani, Olive mindig a járókájában van, és ott is maradok vele a nappaliban, amíg a porszívó hangja álomba nem ringatja.

– Millie! – utasít Amber határozottan.

Felsóhajtok, és leteszem a szivacsot; olyan, mintha az utóbbi időben a kezemhez nőtt volna. Megmosom a kezem a mosogatóban, majd beletörlöm a farmeromba.

– Megyek, Olive! – kiabálok be a szobába.

Mire visszaérek a nappaliba, Olive a járóka keretébe kapaszkodva áll, és olyan keservesen sír, hogy kis kerek arca bíborvörösre vált. Olive az a fajta gyerek, akit a baba-mama magazinok címlapján lát az ember. Szó szerint olyan gyönyörű, akár egy kis angyal, a szőke, puha göndör fürtjeivel, amelyek most, a szunyókálása után az arca bal oldalára tapadnak. Jelenleg kevésbé tűnik angyalinak, de amint meglát, azonnal felemeli a karját, és a sírása alábbhagy.

Benyúlok a járókába, és felemelem Olive-ot. Kis arcát a vállamba fúrja, és már nincs is annyira ellenemre, hogy ha kell, kihagyjam az előadást. Nem tudom, mi történt velem, de amint betöltöttem a harmincat, mintha megnyomtak volna rajtam egy gombot, és bekapcsolt a „gyerekek a legédesebb dolgok az egész világon” üzemmód. Imádok együtt lenni Olive-val, még ha nem is az én gyerekem.

– Nagyon hálás vagyok, Millie – mondja Amber, aki már közben veszi is a kabátját, és felkapja a Gucci táskáját az ajtó mögötti fogasról. – És a lábujjaim is nagyon hálásak, elhiheted.

Persze, persze.

– Mikor jössz vissza?

– Nemsokára – biztosít róla, de mindketten tudjuk, hogy ez hatalmas hazugság. – Hiszen tudom, hogy hiányozni fogok az én kicsi hercegnőmnek!

– Hát persze – motyogom.

Miközben Amber épp a táskájában kutat a kulcsa, vagy a telefonja, vagy a púderje után, Olive közelebb bújik hozzám. Felemeli kis kerek arcát, és rám mosolyog négy apró fehér fogával.

– Ma-ma – szólal meg.

Amber teljesen lefagy, a keze a táskájában ragad. Mintha megállna az idő.

– Mit mondott?

Jaj, ne!

– Azt mondta, hogy… Millie….

Olive, akinek fogalma sincs, micsoda bajt készül kavarni éppen, ismét rám vigyorog, és megint gügyögni kezd, ezúttal hangosabban:

– Mama!

Amber gondosan púderezett arca pirosra vált.

– Most tényleg azt mondta neked, hogy mama?

– Nem…

– Mama! – kiált fel Olive vidáman.

Istenem, hallgass már el, te kölyök…

Amber a dohányzóasztalra dobja a táskáját, az arca pedig összerándul a haragtól – ettől egészen biztosan lesz majd pár ránca.

– Te azt mondogatod Olive-nak, hogy te vagy az anyja?!

– Nem! – kiáltom. – Azt mondom neki, hogy Millie vagyok. Millie. Biztosan csak összezavarodott, kiváltképp, hogy én vagyok az, aki…

Amber szeme tágra nyílik.

– Mármint, hogy te több időt töltesz vele, mint én? Ezt akartad mondani?

– Nem! Persze, hogy nem!

– Azt akarod mondani, hogy rossz anya vagyok? – Amber tesz felém egy lépést, mire Olive láthatóan megriad. – Hogy te jobb anyja vagy az én kicsikémnek, mint én?

– Dehogyis! Sosem mondanék ilyet!

– Akkor miért mondogatod azt neki, hogy te vagy az anyja?

– Én nem mondok neki ilyet! – kiáltom, közben érzem, hogy a csodás bébiszitteri béremet most húzzák le a vécén. – Esküszöm! Mindig azt mondom neki, hogy Millie! Úgy hangzik, mint a mama, ennyi az egész. Mert ugyanaz az első betűje.

Amber vesz egy nagy levegőt, próbál megnyugodni. Majd újabb lépést tesz felém.

– Add ide Olive-ot.

– Persze, tessék.

De Olive nem könnyíti meg a dolgomat. Amint meglátja, hogy az anyja tárt karokkal közelít felé, még szorosabban kapaszkodik a nyakamba.

– Mama! – mondja szipogva, a fejét a vállamba fúrja.

– Olive – motyogom –, nem én vagyok a mamád. Ő a mamád. – Aki menten ki fog rúgni, ha nem engedsz el.

– Ez nem igazság! – fakad ki Amber. – Több mint egy hétig szoptattam! Hát ez semmit sem számít?

– Nagyon sajnálom…

Ambernek végül sikerül kihámoznia Olive-ot a karomból, aki továbbra is azt üvölti, hogy mama, és felém-felém kap pufók kis karjával.

– Ő nem az anyád! – dorgálja meg Amber. – Én vagyok az anyád! Megmutassam a terhességi csíkjaimat? Ez a nő nem az anyád.

– Mama! – üvölti Olive.

– Millie – javítom ki. – Millie.

De igazából mindegy. Nem kell tudnia a nevem. Hiszen a mai nap volt az utolsó, hogy betehettem a lábam ebbe a házba. Hogy ki vagyok rúgva, az hétszentség.