A bosszú otthona

Kettő

Ahogyan a vasútállomásról a Bronx déli részén fekvő, egyszobás lakásom felé sétálok, az egyik karomat a táskámra szorítom, a másikkal pedig a zsebembe süllyesztett gázspray-t markolászom, pedig fényes nappal van. Ezen a környéken sosem lehet eléggé óvatos az ember.

Ma viszont szerencsésnek érzem magam, hogy még ha a kis lakásom New York egyik legveszélyesebb negyedének közepén is található, legalább van hol laknom. Ha hamarosan nem találok új állást, hogy pótolhassam a kieső bért, miután Amber Degraw (referencia nélkül) kirúgott, kénytelen leszek keresni magamnak egy kartondobozt a jelenlegi otthonomul szolgáló lepusztult ház előtt.

Ha nem döntök úgy, hogy beiratkozom a főiskolára, mostanra talán sikerült volna némi pénzt félretennem. De én marha úgy határoztam, hogy próbálom továbbképezni magam.

Amikor már csak egy háztömbnyire vagyok a lakásomtól, sikerül belelépnem valami latyakba, és az az érzés kerít a hatalmába, hogy valaki van mögöttem és követ. De természetesen ezen a környéken mindig félek. Néha viszont tényleg úgy érzem, hogy valaki kiszemelt magának, és nem éppen jótékony szándékkal. Most például, nem elég, hogy lúdbőrzik a tarkóm, lépéseket hallok magam mögül, amelyek egyre erősödnek. Bárki is lépdel mögöttem, egyre közelebb ér.

De én nem fordulok meg. Mindössze szorosabbra húzom magamon visszafogott stílusú, fekete kabátomat, és felgyorsítok. Elhaladok egy fekete Mazda mellett, amelynek be van törve a jobb első lámpája, majd egy csöpögő, az egész utcát pocsolyává változtató, piros tűzcsap mellett, és felszaladok az öt meglehetősen egyenetlen beton lépcsőfokon a ház bejárati ajtajáig.

Közben a kulcsomat is elővettem. Degrawék puccos Upper West Side-i lakóparkjával ellentétben itt nincs portás. Van egy kaputelefon, az ajtó pedig kulccsal nyílik. Amikor a főbérlőm, Mrs. Randall kiadta nekem a lakást, szigorúan kioktatott, hogy senkit se engedjek be magam mögött. Hacsak nem akarom, hogy kiraboljanak, vagy megerőszakoljanak.

Ahogyan bedugom a kulcsot a zárba, amely valamiért állandóan akad, ismét hangosabban hallom a lépteket. Egy pillanattal később egy árnyék vetül rám, amelyet már képtelen vagyok figyelmen kívül hagyni. Felemelem a tekintetem, és egy, a húszas évei közepén járó férfit pillantok meg fekete ballonkabátban, enyhén nedves sötét hajjal. Mintha valahonnan ismerős lenne – különösen az a sebhely a bal szemöldöke alatt.

– A másodikon lakom – mondja, amikor észreveszi a gyanakvást az arcomon. – A 2C-ben.

– Á – felelem, bár továbbra sem villanyoz fel a gondolat, hogy beengedjem.

A férfi előhúz egy kulcscsomót a zsebéből és megrázza előttem. Az egyik kulcsán épp ugyanott vannak a recék, mint az enyémen.

– 2C – ismétli meg. – Pont alattad.

Végül beadom a derekam, és belépve beengedem a sebhelyes szemöldökű férfit a házba, arra gondolva, ha annyira akarná, könnyedén félre is lökhetne. Előremegyek, és ahogyan a lépcsőfokokat rovom felfelé, azon gondolkozom, hogy a fenébe fogom én most kifizetni a jövő havi lakbért. Új munkára van szükségem, mégpedig azonnal. Egy kis ideig pultosként dolgoztam részmunkaidőben, de én marha otthagytam, mert azzal, hogy Olive-ra vigyáztam, sokkal többet kerestem, és Amber az utolsó pillanatban érkező kérései miatt nehéz volt beütemeznem a másik munkámat. És hát a hozzám hasonlóknak sosem könnyű új munkát találniuk. Ezzel a háttérrel.

– Remek időnk van – jegyzi meg a sebhelyes szemöldökű férfi mögöttem lépdelve.

– Aha – felelem. Most nem igazán van kedvem az időjárásról csevegni.

– Hallottam, hogy a jövő héten megint esni fog a hó – teszi hozzá.

– Tényleg?

– Igen. Húsz centit jósolnak. Egy utolsó löket így a tavasz előtt.

Még csak megjátszani sem tudom már az érdeklődést. Amikor felérünk a másodikra, a férfi rám mosolyog.

– Hát akkor… további szép napot – mondja.

– Neked is – motyogom.

Ahogyan végigsétál a folyosón a lakása felé, eszembe jut, amit akkor mondott, amikor beengedtem. A 2C-ben lakom. Pont alattad.

Honnan tudja, hogy én a 3C-ben lakom?

Elhúzom a szám, és meggyorsítom a lépteimet fel a lépcsőn, a saját lakásom felé. Közben ismét előveszem a kulcsom, és amint belépek, becsapom az ajtót, bezárom, és a hevederzárat is ráhúzom. Valószínűleg túl sokat látok bele a megjegyzésébe, de sosem lehet elég óvatos az ember. Különösen akkor, ha Dél-Bronxban lakik.

Korog a gyomrom, de egy forró zuhanyra még a vacsoránál is jobban vágyom. Lehúzom a redőnyöket, majd levetkőzöm, és beállok a zuhany alá. Tapasztalatból tudom, hogy van egy vékony határmezsgye aközött, hogy a víz tűzforrón vagy jéghidegen zubog alá. Mióta itt lakom, igazi profivá nőttem ki magam a megfelelő hőmérséklet beállításában, ám az képes egyetlen pillanat alatt tíz fokot esni vagy emelkedni, így rendszerint nem időzöm túl sokáig a zuhany alatt. Mindössze szeretném lemosni a mocskot a testemről. Egy-egy a városban töltött nap után a bőrömet vastag rétegnyi fekete por fedi. Abba bele sem merek gondolni, hogy nézhet ki a tüdőm.

El sem hiszem, hogy elveszítettem ezt a munkát. Amber olyannyira megbízott bennem, hogy azt reméltem, maradhatok legalább addig, amíg Olive óvodába nem megy, vagy akár még tovább is. Szinte már bebiztosítva éreztem magam; azt hittem, van egy biztos állásom és jövedelmem, amelyre támaszkodhatok. Most viszont keresnem kell valami mást. Vagy akár több munkát is, hogy ezt az egyet pótolni tudjam. És mindez számomra nem olyan könnyű, mint másoknak. Nálam az nem működik, hogy egyszerűen feladok egy hirdetést valamelyik népszerű bébiszitter-kereső alkalmazásban, hiszen ott mindig leinformálják a jelentkezőket. És ha ez megtörténik, a munkalehetőségeimnek lőttek. Hiszen senki sem akarna egy hozzám hasonlót beengedni a házába.

Jelenleg nemigen van senki, aki referenciát tudna adni nekem. Mert egy időben a takarítónői munkáim nem csak takarításról szóltak. Más szolgáltatásokat is végeztem egyes családoknak, akiknél takarítottam. De ezt már nem csinálom. Már évek óta nem.

Mindegy, nincs értelme a múlton merengeni. Főleg olyankor, amikor a jövő ilyen sivárnak tűnik.

Ne sajnáld már magad, Millie! Voltál már ennél rosszabb helyzetben is, és abból is kimásztál.

A zuhanyból kiáramló víz hőmérséklete hirtelen csökken, én pedig akaratlanul felsikítok. A csaphoz nyúlok, és elzárom a vizet. Tíz percig tudtam zuhanyozni. Ennyire nem is számítottam.

Magam köré tekerem a frottírtörülközőmet. A papuccsal nem bajlódom; nedves lábnyomokat hagyok magam után, ahogyan kimegyek a konyhába, amely tulajdonképpen csupán a nappali nyúlványa. Degrawék hodályában a konyha, a nappali és az étkező mind külön-külön helyiség volt. Ebben a lakásban az összes szoba egyetlen multifunkcionális helyiségben koncentrálódik, amely a sors iróniájaként még így is kisebb, mint Degrawék bármelyik szobája volt. Még a fürdőjük is nagyobb volt, mint az én egész lakásom.

Felteszek egy lábas vizet a tűzhelyre. Nem tudom, mit fogok készíteni vacsorára, de feltételezem, hogy lesz benne valamiféle tészta, amelyet meg kell főzni, például ramen, spagetti vagy csigatészta. Épp a lehetőségeimet mérlegelem, amikor dörömbölnek az ajtómon.

Habozva szorosabbra húzom az övet a köntösömön. Kiveszek egy doboz spagettit a konyhaszekrényből.

– Millie! – hallatszik tompán az ajtó mögül. – Engedj be, Millie!

Összerezzenek.

Jaj, ne!

Majd a hang folytatja:

– Tudom, hogy ott vagy!