A bosszú otthona

Három

Nem hagyhatom válasz nélkül a dörömbölést.

A talpam nedves nyomokat hagy a padlón, ahogy megteszem azt a néhány métert az ajtóig. Odahajolok a kukucskálóhoz. Az ajtóm előtt egy férfi áll, karját Brooks Brothers öltönyének mellső zsebe előtt összekulcsolva.

– Millie! – A hangja mostanra mély dörmögéssé változott. – Engedj be! Most!

Távolabb lépek az ajtótól. Egy pillanatra a halántékomnak nyomom az ujjam hegyét. Elkerülhetetlen helyzet – egyszer muszáj lesz beengednem. Így előrenyúlok, elfordítom a reteszt, kinyitom a zárat, és óvatosan résnyire tárom az ajtót.

– Millie! – mondja, majd az ajtót belökve beslisszan az otthonomba. Megragadja a karomat. – Mi a fene ütött beléd?

Leesik a vállam.

– Ne haragudj, Brock.

Brock Cunningham, akivel hat hónapja járok, mérgesen néz rám.

– Úgy volt, hogy ma este vacsorázni megyünk, de te nem jöttél el. Az üzeneteimre sem válaszoltál, és a telefont sem vetted fel.

Ez mind igaz. Minden bizonnyal én vagyok a legrosszabb barátnő a világon. Brock és én vacsorázni készültünk; egy chelsea-i étteremben kellett volna találkoznunk az előadásom után, de miután Amber kirúgott, képtelen voltam összpontosítani az órán, az étteremhez meg végképp nem volt kedvem, így egyenesen hazajöttem. De tudtam, ha felhívnám Brockot, hogy nem akarok menni, megpróbálna meggyőzni róla, hogy mégis menjek – és mivel ügyvéd, az ilyesmi általában megy is neki. Így elhatároztam, hogy küldök neki egy üzenetet, amelyben lemondom a vacsorát, de egyre csak halogattam, és annyira lefoglalt az önsajnálat, hogy a végén teljesen ki is ment a fejemből.

Kétségkívül én vagyok a legrosszabb barátnő a világon.

– Ne haragudj – ismétlem meg.

– Aggódtam érted – feleli Brock. – Azt hittem, valami szörnyű dolog történt veled.

– Miért?

Az ablakom előtt egy autó fülsiketítő szirénázásba kezd, Brock pedig olyan arcot vág, mintha valami nagy butaságot kérdeztem volna. Elönt a bűntudat. Valószínűleg rengeteg dolga lett volna még ma este, és nem elég, hogy ott várt rám az étteremben, én meg felültettem, de utána még az estéje maradék része is mehetett a kukába, hiszen el kellett jönnie ide Dél-Bronxba meggyőződni arról, hogy jól vagyok. Magyarázattal tartozom neki, ez a legkevesebb.

– Amber Degraw kirúgott. Úgyhogy elég nagy szarban vagyok most.

– Hogyhogy? – szalad fel a szemöldöke. Brocknak van a legtökéletesebb szemöldöke, amelyet férfin valaha láttam, és biztos vagyok benne, hogy kozmetikussal szedeti, de ő ilyesmit sohasem vallana be. – Miért rúgott ki? Hiszen azt mondtad, nélküled létezni sem tud. Hogy gyakorlatilag te neveled a gyerekét.

– Hát ez az – felelem. – Amber meghallotta, amint a gyerek engem mamáz, és kiakadt.

Brock rám mered egy pillanatra, majd váratlanul nevetésben tör ki. Először felháborodom. Hiszen épp elveszítettem a munkámat; hát nem érti, milyen rossz most nekem?

Egy pillanat múlva azonban én is nevetni kezdek. Hátraejtett fejjel kacagok azon, milyen képtelen az egész helyzet. Visszaidézem, amint Olive felém nyúl, és nyafogva ismétli, hogy „mama”, Amber pedig egyre dühösebb és dühösebb. A végére komolyan azt hittem, hogy megpattan egy ér az agyában.

Egy perc múlva mindketten a könnyeinket törölgetjük. Brock átkarol, és közelebb húz magához. Már nem haragszik, amiért felültettem. Nem az a típus, aki könnyen dühbe jön. A legtöbben ezt jó tulajdonságként értékelnék, én viszont néha azt kívánom, bár szenvedélyesebb lenne egy kicsit.

Ettől eltekintve azonban teljesen jó a kapcsolatunk. Hat hónap. Van ennél jobb időszak egy párkapcsolatban? Én nyilvánvalóan nem tudhatom, mivel ez mindössze a második alkalom, hogy sikerült idáig eljutnom. De ez a hat hónap tűnik nekem a legideálisabb időszaknak: hiszen ilyenkor már nincs az a kezdeti szerencsétlenkedés, ám a két fél még mindig a legjobb arcát mutatja a másik felé. Brock például egy jómódú családból származó, jóképű harminckét éves férfi. Tökéletesnek tűnik.

Biztosan vannak rossz szokásai, de én egyelőre nem tudok egyről sem. Lehet, hogy a körmével piszkálja ki a füléből a fülzsírt, és aztán rákeni a konyhapultra vagy a kanapéra. Vagy talán meg is eszi. Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy egy csomó rossz szokása lehet, amelyekről nem tudok, és könnyen előfordulhat, hogy ezek némelyikének még csak nincs is köze a fülzsírhoz.

Egyetlen tökéletlensége azért van. Bár fiatal, életerős férfi, aki látszólag kicsattan az egészségtől, valójában van egy szívproblémája gyerekkora óta. De ez látszólag nem befolyásolja a mindennapi életét. Szed rá gyógyszert, amelyet naponta kell bevennie, de ennyi. Ez a tabletta azonban van annyira fontos, hogy egy dobozzal nálam is tart belőle. Illetve, a betegsége és várható élettartamának bizonytalansága miatt, sokkal inkább meg akar állapodni, mint más férfiak.

– Hadd vigyelek el vacsorázni, az majd felvidít – mondja Brock.

Megrázom a fejem.

– Most inkább itthon maradnék, hogy elmerülhessek az önsajnálatban. Meg állás után is kéne néznem a neten.

– Most? De hát csak pár órája rúgtak ki. Nem várhat ez holnapig?

Felemelem a fejem, és ránézek.

– Muszáj pénzt szereznem lakbérre.

Lassan bólint.

– Értem, de… mi lenne, ha nem kellene a lakbérrel foglalkoznod?

Rossz érzésem támad. Tudom, mit akar mondani.

– Brock…

– Ugyan már, miért nem költözöl hozzám, Millie? – Összeráncolja a homlokát. – Kétszobás lakásom van, kilátással a Central Parkra, egy olyan házban, ahol nem vágják át a torkodat éjszaka. És amúgy is állandóan nálam vagy…

Nem először hozza fel az összeköltözést, és azt sem mondhatnám, hogy ne lennének meggyőzőek az érvei. Ha hozzáköltöznék, luxuskörülmények között élhetnék, és egy centet sem kellene fizetnem érte. Akár még a lakbérbe sem kellene beszállnom. A tanulmányaimra koncentrálhatnék, hogy megszerezhessem a főiskolai diplomát, elhelyezkedhessek szociális munkásként, és tehessek valami jót a világban. Logikus döntésnek hangzik.

De minden alkalommal, amikor igent mondhatnék neki, üvölteni kezd egy hang a fejemben, hogy „Ne csináld!”.

És ez a hang a fejemben épp olyan meggyőző, mint Brock szavai. Számtalan jó okom lenne arra, hogy összeköltözzek vele. Ám van egy jó okom arra is, miért ne. Ez pedig az, hogy fogalma sincs, ki is vagyok valójában. És még ha tényleg meg is eszi a fülzsírját, az én titkaim ennél sokkal rosszabbak. Szóval, ez a helyzet: ez felnőttkorom legnormálisabb és legegészségesebb párkapcsolata, és nagyon úgy tűnik, arra ítéltettem, hogy elszúrjam. De nem igazán tehetek mást. Hiszen ha elmondom neki az igazságot a múltamról, valószínűleg elhagy, azt pedig nem akarom. Ha pedig nem mondom el neki…

Egyszer így is, úgy is rájön. Én viszont még nem vagyok kész erre.

– Ne haragudj – felelem. – Mint mondtam, most szeretnék egy kicsit egyedül lakni.

Brock kinyitja a száját, hogy mondjon valamit tiltakozásképpen, de végül meggondolja magát. Tudja, milyen makacs tudok lenni. Nocsak, már bepillantást is nyert a rossz tulajdonságaimba.

– Legalább ígérd meg, hogy gondolkodsz rajta!

– Gondolkodom rajta – hazudom.