A bosszú otthona

Négy

Ez lesz a tizedik állásinterjúm az elmúlt három hétben, szóval kezdek aggódni.

Arra sincs elég pénz a bankszámlámon, hogy egyhavi lakbért kifizessek. Tudom, hogy hathavi megtakarítással érdemes rendelkezni, hiszen bármikor beüthet a baj, de ez inkább csak elméletben működik, a gyakorlatban már kevésbé. Imádnám, ha lenne hathavi megtakarításom. Akár kéthavival is kiegyeznék. Ehelyett viszont kevesebb mint kétszáz dollárom van.

Nem tudom, az elmúlt kilenc állásinterjún mit ronthattam el. Takarítónői és bébiszitteri állásokra jelentkeztem. Az egyik nő biztosított róla, hogy engem akar felvenni, de már egy hét is eltelt, és nem érkezett tőle semmi visszajelzés. Ahogy a többiektől sem.

Gondolom, leinformált, itt futhatott zátonyra a dolog.

Ha bárki más lennék, egyszerűen jelentkezhetnék egy takarítócéghez, és nem kellene ezzel az egésszel szenvednem. De egyik sem alkalmazna. Már próbálkoztam. A leinformálás miatt lehetetlen – hiszen senki sem engedne be szívesen olyasvalakit az otthonába, akinek priusza van. Ezért is adtam fel hirdetést az interneten, aztán reméljük a legjobbakat.

A mai interjútól sem remélek túl sok jót. Egy Douglas Garrick nevű férfival találkozom, aki egy társasházban lakik az Upper West Side-on, a Central Parktól nem messze nyugatra. Gótikus stílusú épület, a városképből kiemelkedő minitornyokkal. Az ember arra számítana, hogy várárok veszi körül, és sárkányok őrzik; szinte furcsa, hogy egyszerűen be lehet sétálni ide az utcáról.

Az ősz hajú portás tartja nekem a bejárati ajtót, miközben megbillenti fekete kalapját. Ahogyan rámosolygok, ismét feláll a szőr a tarkómon. Mintha valaki figyelne.

Azóta az este óta, amikor hazaértem Ambertől, miután kirúgott, számtalanszor éreztem így. Dél-Bronxban, ahol lakom, és ahol feltehetőleg minden sarkon rablók leselkednek, hogy rád ugorjanak, ha úgy ítélik, van pénzed, még lenne is értelme, no de itt, Manhattan egyik legelegánsabb negyedében?

Mielőtt belépnék a házba, hátrapördülök, és körbenézek. Tucatnyi ember nyüzsög az utcán, de rám sem hederít egyikük sem. Számtalan egyedi és érdekes ember mászkál New York utcáin, én azonban nem tartozom közéjük. Senkinek semmi oka engem bámulni. Ekkor azonban meglátom azt az autót.

Egy fekete Mazda szedán. Valószínűleg több ezernyi hasonló kocsi közlekedik a városban, de amikor megpillantom, furcsa déjà vu érzésem támad. Beletelik pár másodpercbe, mire rájövök, honnan ismerős. Az autó jobb első lámpája be van törve. Biztos vagyok benne, hogy láttam egy betört első lámpájú fekete Mazdát a dél-bronxi lakásom közelében parkolni.

Vagy mégsem?

Bekukkantok a szélvédőn. Nem ül benne senki. A pillantásom lejjebb, a rendszámtáblára vándorol. New York-i rendszám – ebben nincs semmi izgalmas. Rászánok pár másodpercet, hogy az eszembe véssem: 58F321. A rendszám semmit sem jelent a számomra, de ha legközelebb látom, fel fogom ismerni.

– Hölgyem? – szólít meg a portás, kizökkentve az elmélázásomból. – Bejön?

– Jaj – köhintek egyet. – Igen. Elnézést.

Belépek az épület előcsarnokába. A termet mennyezeti lámpák helyett fáklyát mintázó, falra szerelt csillárok és falikarok világítják meg. Az alacsony mennyezetet boltív szakítja meg, amelynek köszönhetően úgy érzem, mintha csak egy alagútba sétálnék be. A falakat műalkotások díszítik; valószínűleg mind felbecsülhetetlen értékű.

– Kit keres, hölgyem? – kérdezi a portás.

– Garrickékhez jöttem. A 20A-ba.

– Á… – kacsint rám. – Az a penthouse.

Remek. Egy újabb hasonszőrű család. Mi a fenének jöttem egyáltalán ide?

Miután a portás felcsörög, hogy megbizonyosodhasson róla, valóban meg volt beszélve a találkozó, be kell lépnie a liftbe, és bedugnia egy kulcsot, hogy felmehessek a penthouse szintjére. Miután a liftajtó becsukódik, sebtében végignézek magamon. Elrendezem egyszerű kontyba kötött szőke hajamat. A legszebb vászonnadrágom van rajtam, meg egy kötött mellény. Elkezdem igazgatni a melltartómat, ám aztán észreveszem, hogy a lift be van kamerázva, így jobb, ha nem rendezek ingyen műsort a portásnak.

A lift ajtaja közvetlenül Garrickék penthouse lakásának előszobájába nyílik. Ahogyan kilépek, és nagy levegőt veszek, szinte érzem a pénz szagát a levegőben. Mintha drága kölni és százdollárosok illatának elegye lenne. Egy pillanatig ott álldogálok az előszobában; nem tudom eldönteni, csak úgy belépjek-e, vagy megvárjam, amíg valaki kijön értem. Így inkább az előttem álló fehér alapzaton nyugvó szürke szoborra szegezem a tekintetem – amely valójában nem más, mint egy függőlegesen álló nagy kő; olyan, amilyet bármelyik parkban láthatunk. Ennek ellenére valószínűleg többet ér, mint bármi, amim valaha volt.

– Millie? – hallom, hogy szólítanak, majd pár másodperc múlva a hang tulajdonosa is megjelenik az előszobában. – Millie Calloway?

Mr. Garrick hívott be a mai interjúra. Furcsa, hogy a ház ura intézi ezt. Amióta takarítónőként dolgozom, a megbízóim szinte száz százaléka nő volt. Ám Mr. Garrick lelkesen üdvözöl. Előrenyújtott kézzel, mosolyogva siet be az előszobába.

– Mr. Garrick? – kérdezek vissza.

– Kérlek – mondja, ahogyan erős keze az enyémbe csusszan –, tegeződjünk, és szólíts Douglasnek.

Douglas Garrick pontosan úgy néz ki, mint aki egy penthouse lakásban lakik az Upper West Side-on. A negyvenes évei elején járó, a maga cizellált módján tipikusan jóképű férfi. Egy hihetetlenül drágának tűnő öltönyt visel, sötétbarna, fényes haja pedig gondos precizitással fodrászolt. Mélyen ülő, okos barna szemét pedig csupán oly módon emeli rám, ahogyan azt illik.

– Örülök, hogy megismerhetlek… Douglas – felelem.

– Köszönöm, hogy eljöttél – mosolyog rám hálásan, majd bevezet a hatalmas nappaliba. – Általában a feleségem, Wendy végzi a házimunkát; sőt, büszke is rá, hogy próbál mindent maga csinálni, de mostanában nincs túl jól, így ragaszkodtam hozzá, hogy felvegyünk valakit.

Az utolsó mondatán meglepődöm. Hiszen azok a nők, akik ehhez hasonló penthouse lakásokban élnek, rendszerint nem „próbálnak mindent maguk csinálni”, sőt, általában még a bejárónőjüknek is saját bejárónője van.

– Értem – felelem. – Említetted, hogy a főzésben és a takarításban kellene segíteni…

Bólint.

– Hagyományos bejárónői feladatokról lenne szó. Portörlés, takarítás és persze mosás. És vacsorakészítés heti pár napon. Megfelelne neked?

– Persze. – Nekem most szinte bármi megfelelne. – Évek óta takarítok házakat és lakásokat. Vannak saját tisztítószereim, és…

– Azokra nem lesz szükség – szakít félbe Douglas. – A feleségem… Wendy nagyon érzékeny a tisztítószerekre. Bizonyos szagok irritálják. Súlyosbítják a tüneteit. A mi speciális tisztítószereinket kell használnod, különben…

– Persze – felelem. – Semmi probléma.

– Remek – mondja megkönnyebbülten. – És azt szeretnénk, ha máris kezdenél.

– Persze, szabad vagyok.

– Csodás – mondja Douglas bocsánatkérő mosollyal. – Mert, mint látod, elég nagy kupleráj van itt.

A nappaliba belépve körbenézek. Az épület többi részéhez hasonlóan ebben a penthouse lakásban is úgy érzem magam, mint akit a múltba utaztattak. A gyönyörű bőrkanapétól eltekintve az összes többi bútor úgy néz ki, mintha több száz évvel ezelőtt készítették volna, majd lefagyasztották, hogy később aztán épp ebben a nappaliban keljenek új életre. Ha jobban otthon lennék a lakberendezésben, tudhatnám, hogy a dohányzóasztalt például a huszadik század elején kézzel faragták, az üvegajtós könyvespolc pedig, mit tudom én, francia neoklasszicista stílusban készült. Ennek híján csak annyit mondhatok, hogy mindenesetre minden egyes bútordarab egy kisebb vagyonba kerülhetett.

És még valami. Egyáltalán nincs kupleráj. Épp ellenkezőleg. Ha most kellene elkezdenem takarítani, nem is tudom, mit csinálhatnék. Mikroszkópra lenne szükségem ahhoz, hogy akár egyetlen porszemet is találjak.

– Bármikor tudok kezdeni – mondom óvatosan.

– Remek – bólogat jóváhagyólag Douglas. – Örömmel hallom. Kérlek, ülj le, hogy megbeszélhessük a részleteket.

Leülök Douglas mellé a kanapéra, belesüppedek a puha bőrbe. Istenem, ez a létező legfinomabb dolog, amely valaha hozzáért a bőrömhöz! Ha elhagynám Brockot, és hozzámennék ehhez a kanapéhoz, máris meglenne mindenem, amire csak vágytam.

Douglas meredten néz rám sűrű sötétbarna szemöldöke alatt trónoló, mélyen ülő szemével.

– Mesélj magadról egy kicsit, Millie.

Kezdettől fogva értékelem, hogy semmi kacérság nincs a hangjában. A tekintetét tiszteletteljesen a szememen nyugtatja; nem csúszik lejjebb a mellemre vagy a combomra. Eddig csak egyszer kavarodtam össze a munkáltatómmal, és ebbe a hibába soha többé nem szándékozom beleesni. Inkább húznám ki a saját fogaimat egy harapófogóval.

– Hát… – köszörülöm meg a torkom. – Jelenleg az állami főiskolára járok. Szociális munkásnak készülök, de addig is dolgozom, hogy finanszírozni tudjam a tanulmányaimat.

– Ez dicséretes – feleli Douglas mosolyogva, kivillantva szabályos, hófehér fogsorát. – És a főzésben van tapasztalatod?

Bólintok.

– Sokszor főztem azoknak a családoknak, akiknek dolgoztam. Nem vagyok profi szakács, de jártam főzőtanfolyamra. Illetve… – körbetekintek játékok vagy egyéb olyan jelek után kutatva, amely arra utalna, hogy gyerekeik is vannak. – … bébiszitterkedést is vállalok.

Douglas arca megrándul.

– Arra nem lesz szükség.

Felszisszenek, és átkozom magam az utolsó félmondatért. Hiszen sosem mondta, hogy bébiszittert keresne. Lehet, hogy hiába próbálkoznak a gyerekkel, nekem meg sikerült fájó pontra tapintanom.

– Elnézést – felelem.

Megvonja a vállát.

– Semmi probléma. Körbevezethetlek?

Garrickék penthouse lakásának árnyékában Amberék hodálya szinte eltörpül. Ez a lakás ugyanis egy egészen más kategória. A nappali legalább akkora, mint egy olimpiai méretű úszómedence. A sarokban egy bárpult áll, fél tucat antik bárszékkel. A nappali régies stílusával ellentétben a konyha a legmodernebb eszközökkel van tele – és biztos vagyok benne, hogy a piacon kapható legjobb aszalógép is ott van közöttük.

– Itt van minden, amire szükséged lehet – mutat végig Douglas a hatalmas konyhán.

– Tökéletes – felelem, miközben azért szurkolok, hogy a sütőhöz legyen valamiféle használati utasítás, amelyből megtudhatom, mire is való a kijelzőn lévő két tucat gomb.

– Remek. Akkor hadd mutassam meg az emeletet.

Emeletet?!

A manhattani lakások nem kétszintesek. De ezek szerint ez mégis az. Douglas felvezet a felső szintre, és megmutatja a legalább fél tucat hálószobát. Az ő hálószobájuk olyan nagy, hogy a helyiség másik végében lévő hatalmas franciaágy csak távcsővel lenne látható. Van egy szobájuk, amelyben kizárólag könyvek kaptak helyet; a helyiség halványan A szépség és a szörnyeteg egyik jelenetére emlékeztet, amelyben Belle-t bevezetik a könyvtárszobába. A következő szoba egyik falát párnák díszítik. Gondolom, ez a párnaszoba.

A következő szobában egy álkandallónak tűnő berendezést látok, a hatalmas ablakokból pedig lenyűgöző kilátás nyílik New York látképére. Majd elérkezünk az utolsó ajtóhoz. Douglas ökölbe szorítja a kezét, hogy bekopogjon, ám aztán megtorpan.

– Ez a vendégszoba – mondja. – Wendy itt lábadozik. Jobb, ha hagyom pihenni.

– Sajnálom, hogy betegeskedik a feleséged – felelem.

– Így van, mióta csak együtt vagyunk – magyarázza. – Egy… krónikus betegségben szenved. Vannak jobb és rosszabb napjai. Néha olyan, mint mindig, máskor viszont az ágyból sem tud kikelni. Megint máskor pedig…

– Pedig…?

– Semmi – feleli halvány mosollyal. – Mindegy, szóval, ha csukva van az ajtó, jobb, ha nem zavarod. Pihennie kell.

– Persze. Megértem.

Douglas egy ideig az ajtót bámulja, arcán fájdalmas pillantással. Megérinti az ujjával, majd megrázza a fejét.

– Tehát, Millie, mikor is tudnál kezdeni?